Ákos összes eddigi történetét itt böngészheted végig.

Emlékek jönnek…

Nehéz visszaemlékezni. Biztosan te is így vagy vele sokszor, amikor fel kell idézni valamit. Egy hatalmas, színes masszává olvad össze minden. Az összes perc, óra és nap ott kavarog egyetlen sűrű köddé összeállva. Te pedig csak hunyorogsz, hogy szemed megerőltetve kivehess pár foszlányt, amelyek a következő pillanatban már szét is foszlottak. Emlék felhők.

Most is, ahogy itt ülök a lakás küszöbén…

…s nézem a haldokló cigarettám tovaszálló füstjét, hallgatom a szomszédban felmorduló ütvefúró monoton zaját és csak kavarog bennem minden. Kavarog szétválaszthatatlanul az a sok év minden jóságával és rosszaságával, amely már mögöttem áll. Próbálom őket szavakba önteni, de mire kezem formálná a mondatokat a papíron, már szét is rebbentek, mint a megijedt verebek egy göcsörtös fa ágán és én csak bámulok utánuk. Talán gyorsabban kellene írnom, vagy nem megijesztenem ezeket az emlék-verebeket. Talán másképp kellene néznem a múltra, nem félnem tőle. Nem tudom. Talán ha leírom a gondolataim, azok idővel majd összeállnak egy kerek történetté. Az én történetemmé. Talán, talán és talán.

Lassan elég a cigarettám

Igazság szerint már a másodikat szívom zsinórban. Érzem, ahogy a dohányból kioldódó nikotin szétárad bennem. Kiskoromban sosem gondoltam volna, hogy ez a fajta füst ilyen élvezetet tud nyújtani. Sőt. Kiskoromban sok mindent egész másképp gondoltam mint most. Dehát a gyermeki idealizmus fájón bájos tündérvilágot tud teremteni a szürke hétköznapokból, amely azért minden perccel beletépáz picit. És valljuk be, ez a fajta idealizmus még egész sokáig kísért mindannyiunkat, ahogy cseperedünk. Persze próbáljuk bosszankodva elhessegetni, mint egy pimasz rovart, aztán ahogy az évekkel szép lassan kihal belőlünk, mégis keserűn bámulunk utána. Felnőttünk és immár semmi nem véd meg a hétköznapoktól. Muszáj tanulnunk belőle.

Egy meleg love story kezdete – Ádám, 2008.

A hajnali fény már besütött az ablakon, amikor megcsörrent a telefon. Álmosan fordultam meg az ágyamban és kómásan nyúltam le a földre érte. A kis bérelt szobámban akkorra már majdnem nappali világosság volt.

– Hajnali 5 óra. Ki a franc az ilyen korán?? – nyomtam el egy zsörtölődést a fogaim között, miközben lassan a szememhez emeltem a szűnni nem akaró, bádog hangon rikácsoló telefont, hogy hunyorogva szemügyre vegyem, kinek köszönhetem a korai ébresztést. – Ádám az! – mordultam fel és szemeimből egyből messze földre távozott az álmosság. Felültem az ágyamban, pislogtam párat, miközben idegesen a füléhez emeltem a készüléket. A szívem a torkomban dobogott.

– Igen tessék. – szóltam bele rekedtesen, erőltetett hidegvérrel, de a túloldalról csak pár elhaló szipogás hallatszódott. – Ádám, te vagy az? Valami baj van? – szívem ha lehet, még erősebben vert.

– Igen. Igen én. És … és csak azért hívlak, mert vége. Vége mindennek. Elegem lett. – nyögte bele végre Ádám a túloldalról, elhaló hangon.

– Mit? Hogy vége? Minek van vége? Ádám ne idegesíts már, hajnal van még! – próbáltam tovább erőltetni nyugodtságot és lassan felálltam az ágyból, hogy odalépjek a majdnem az egyik falat teljesen elfoglaló hatalmas ablakhoz. Éreztem, hogy hamarosan rá kell majd gyújtanom. Elhúztam az egyik félig behúzott sötétítőt. Nyár volt és a meleg fény egyből elöntötte félmeztelen testem. Homlokom a nyitott ablak keretéhez szorítottam és kibámultam a negyedik emeletről a lent elterülő parkra és az azon  keresztül munkába igyekvő emberekre. – Mi történt? – majdnem, hogy suttogtam és próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát.

– Elegem lett ebből az egészből. Mindenkiből. Belőled is! – egy időre megint elcsuklott a hangja és hallani lehetett, ahogy zihálva vesz levegőt. – Nekem nincsenek barátaim. Soha nem is voltak! Senki sincs mellettem! – az utolsó mondatot már majdnem ordította. Részeg volt.

– Mi a bajod Ádám?? Hol vagy most?

– Itt állok kinn a folyosón és a kulcsom keresem. – a háttérben pedig valóban halk matatás zaja hallatszódott.

Ádám akkortájt egy nagy polgári lakást bérelt egy ismerősével

Hatalmas szobák, csendes belső udvar, ódon függőfolyosók, javarészt idős, magának való szomszédok és második emelet. Elképzeltem, ahogy cseng most az egész a hangos szipogástól. Egy másfajta szituációban elmosolyodott volna ezen, de most éreztem, hogy valami komolyról van szó.

– És elmeséled mi történt? – törtem meg a majd félperces csendet, még mindig az ablakkeretnek támaszkodva.

– Csak annyi, hogy elegem van már mindenkiből. Mindenki kapja be! Senki sem törődik velem. Csak egy senkinek néznek és ezt nem bírom tovább! – Éreztem a másik hangjában az egyre gyülemlő elkeseredést és dühöt. És még valamit. Elkeseredés, düh és még valami meghatározó. De a reggeli kóma miatt még nem forogtak úgy azok a kerekek.

– Mi az, hogy senki sem törődik veled? Hisz most is beszélünk! Felvettem a telefont és beszélünk! Kíváncsi vagyok, mi van veled! – próbáltam menteni a helyzetet.

– De… de most is csak azért, mert én hívtalak. Magadtól sosem kérdeznéd meg, hogy mi van velem, pedig tudd meg, hogy egy nagy szar az életem. Ennyi. – a második mondatra fájdalmasan elmosolyodtam. Egyrészt, mert kezdtem rájönni, miért is hívott és a tehetetlenség kínzó rémképe kezdett kísérteni. A tehetetlenség, hogy nem lehetek ott vele most és nem foghatom a kezét. Másrészt mert felötlöttek bennem az emlékek. Az emlékek kettőnkről, amelyek habár halványan, de ott derengtek állandóan és megmérgezték mindennapjaim. Édes, lassan ható méreg. Ádám éles hangja térített csak vissza a jelenbe.

– … és kész, véget vetek ennek az egésznek. Úgysem fogok hiányozni senkinek.

– Mit? Hogy mit csinálsz? Meg vagy te őrülve??

Ádámtól soha nem álltak messze az efféle érzelmi mélyhullámok

És akkor legtöbbször jöttek a kirohanások is, amelyek nem ismertek se Istent, se embert. Ádám robbant és a beszólások zabolátlanul törtek át minden gátat, robogtak át mindenkin, aki épp jelen volt. S ha még volt is néha némi igazságtartalmuk, azt a hozzáfűzött vélt sérelmei úgy eltorzították, hogy végül már nem sok közük maradt a valósághoz. Egy valami volt, ami segített Ádámnak könnyebben venni ezeket a lelkitusákat: az alkohol. Pláne, hogy akkortájt a legtöbb baráti összejövetel buliba torkollott. És ahogy teltek az évek, sajnos egyre sűrűbben kellett ehhez az A betűs csodafegyverhez nyúlnia. Olyankor mindig füligérő, gyermeteg vigyorral az arcán és mellé mélyeket pislogva szövegelt lassan, túltagolva a mondatokat. Volt azonban valami imádnivaló ebben az állapotában. Mintha egy nagy gyerekkel diskurálnál épp, akiről sugárzik, hogy semmi másra nem vágyik jobban, mint hogy valaki megölelje. Olyankor a legtöbbször ő volt a társaság központja. Rajongtak érte. Pedig fura kettősség jellemezte ilyenkor. Férfias, vállas testalkata, markáns arca párosult az alkoholtól édesen infantilissé vált személyiségével. Talán pont ezért volt akkora sikere.

Idővel azonban…

– ahogy egyre többször és egyre mélyebben nézett annak a bizonyos pohárnak a mélyére egy-egy ilyen összejövetelen – tekintete üvegessé vált, beszéde kásás halandzsává és gyakran előfordult, hogy a bulik közepén egyszer csak arra lettünk figyelmesek: Ádám ott alszik valamelyik sarokban, felébreszthetetlenül. S a túl sok pia már nem hogy segített volna elfeledtetni pár órára a mélyen a felszín alatt folyamatosan tomboló lelki tipródásait, hanem épp ellenkezőleg: sokszor irdatlan erővel tépte fel a sötétből a feledésre ítélt önmarcangolás rojtosszélű sebeit. Olyankor pedig jött a zokogás, vagy az öngyilkos gondolatok.

Kevesen tudták róla, hogy mélyen mennyire gyötörte folyamatosan az önigazolás, a teljesítési és a megfelelési kényszer égető béklyói. Még a legközelebbi barátai közül is csak kevesen ismerték ezt az oldalát. Én is csak későn lettem tisztában vele. Talán otthonról hozta és már gyerekkorában plántálták belé. Talán az egyetem kemény évei sanyargatták meg így. Nem tudni. Akkortájt még nem sűrűn beszélgettem ilyen dolgokról. Egyszerűen mert nem mertem. Mindig is szerettem megbeszélni a problémákat. De hogy az ilyen komolyakat is szóba hozzam, ahhoz egyszerűen nem voltam elég tökös. Féltem. Féltem, hogy megbántom a másikat. De leginkább attól féltem, hogy sértő leszek és elhagynak. Én pedig ott állok megfürödve, magányosan.

Pedig olyan szépen kezdődött

Ádám mint egy középkori lovag, fényes páncéljában berobogott az életembe és a nyergébe felhúzva maga mellé kimentett az akkori kilátástalan életemből. Lovag kirobog a színről, függöny le. Akár happy end is lehetett volna belőle. Akár. Akár fejlődhettünk is volna egymás mellett, egymást erősítve. De – és ezt akkor természetesen még nem is sejtettem – persze követte őt még pár lovag az évek során, akik segítettek megtanulni dolgokat, még ha nem is mindig sikerült okulni elsőre.

Már az első pillanattól kezdve megigézett Ádám tekintete

Magától értetődik, hogy egy buliban találkoztunk. Egy barátját küldte előfutárnak, aki a tömegből hirtelen elém toppanva egy elhadart “Szia, hogy hívnak? Tetszel egy haveromnak. Nézd, ő Ádám.” monológ után már húzta is maga után és egy pillanattal később ott állt előttem ő, teljes életnagyságban, felvértezve azzal a lehengerlő, kisfiús mosolyával.

– Szia. Ádám vagyok. – próbálta túlkiabálni a zenét és a tömeg zaját a fülemhez egészen közel hajolva.

– Szia. Én pedig Ákos. – válaszoltam esetlenül, mert hirtelen nem tudtam mit kezdeni a helyzettel és persze zavarban is voltam, mert egy zavarba ejtően jóképű pasas tette tanubizonyságát, hogy érdeklődik irántam. És ez akkortájt szokatlan volt. Épp kilábaltam egy hosszabb kapcsolatomból, vagyis még fél lábbal benne voltam, magam sem értettem teljesen. Mindenesetre egy pár hetes, beteges randisorozaton már túlestem egy olyan emberrel, akivel talán nem is kellett volna találkozzak, mert érzelmileg ha lehet, még jobban a szakadék szélére sodort. Így itt álltam roncsoltan, legalábbis az önbecsülésem még nem gyógyult fel teljesen a megélt szenvedések után és most ez a srác mosolygó tekintettel fürkészi a gondolataimat.