Szülinapi merengő
…tudom, hogy ez csak egy nap és tudom, hogy semmi köze ahhoz, hogy hogyan is érzem magam a bőrömben, pont most, pont ma…, de mégis…, mégis, miért éreztem a késztetést, hogy fodrászhoz menjek, frissen gyantáztassak, kiöltözzek vagy, hogy a futópadon megdöntsem életem rekordját?!
…igen, persze megint ott álltam, olyan energiákkal, amikről nem is gondoltam, hogy vannak és megállíthatatlanul futottam. És nem számoltam… ami kicsit furcsa volt, mert általában a harmadik kilométernél már jön a számolás…, de nem jött…, csak kattogott az agyam és azon kaptam magam, hogy elemzem az életem.
De miért? Nem kerek és még csak nem is fontos évforduló ez… és egyáltalán! Mekkora baromság, hogy ezt egyáltalán megünnepeljük. …de valahogy mégis jöttek a gondolatok megállíthatatlanul és ment a matek, meg áradtak az érzelmek:
- Van az életemben legalább 3 olyan dolog, amit én irányítok és nagyon szeretem
- Van 2 olyan, amiről azt hiszen, hogy én irányítom, de a lelkem mélyén tudom, hogy semmi közöm a működésükhöz, mégis nagyon szeretem őket…
- És van 1 olyan, amiről biztosan tudom, hogy nem én irányítom és mégis imádom…
Nem is olyan rossz a mérleg… 🙂
…közben kaptam egy köszöntő sms-t, amiben az állt, hogy a legszebb korban vagyok…
Először kicsit mellbe vert, hogy én már „korban vagyok”, de ahogy gondolkoztam tovább az életemen rájöttem, hogy „IGEN”! Életemben nem voltam még ilyen jó korban és persze karban, már csak a vicc kedvéért is, meg mert tök igaz! 😉
Hiszen:
- Már tudok igazán szeretni. Mert tudok, hogy tényleg azt szeretem, amiről/akiről valóban szó van! Nem látok mögé dolgokat, nem kerekítgetem, szépítgetem, formálgatom…, csak szeretek valamit/valakit, mert önmagáért szeretnivaló!
- Nem keresem magam a dolgok mögött és nem gondolom, hogy benne kéne lennem bármiben is, hogy működjön, vagy jó legye
- El tudom fogadni a tökéletlenséget. A sajátomat is! Már nem hiszem, hogy mindig mindenkinek meg kellene felelnem. Persze mindig is ezen leszek, mert zsigerileg ilyen vagyok, de már nem “úgy”! És erről most eszembe villant az a Babits idézet, amit 8 évesen, az első emlékkönyvem nyitó lapjára írt az Anyukám: „Mindenik embernek a lelkében dal van és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek” Már értem ezt is, már ez is az enyém…, tehát engem már nem kell, hogy mindenki megértsen, meghalljon, vagy szeressen!
- És már nem szeretnék a „leg” lenni, elég a “meg”. “Csak” meglenni, megélni, meglelni és néha kicsit megfeledkezni
- Csak azt szeretném, hogy aki megismer, az engem ismerjen meg
- Már nem fontosak a hatalmas találkozások. Találkozások vannak, és fontossá lehetnek… vagy NEM, és ez sem baj!
- Nem fontosak a világrengető beszélgetések sem. De fontos, amit egymásnak mondunk hétfőn, kedden, csütörtökön…
- Már tudom, hogy nem baj, hogy szeretek olyan embereket, akik lehet, hogy „meg sem érdemlik”, mert a szeretetem, a SZERETET nem ilyen…
- Tudom, hogy minden olyan beszélgetés, amiről bárki, valaha az életben azt mondta nekem, hogy csak az időmet fecséreltem vele, nem létezik! Nem létezik az elfecsérelt idő
- Már tudom, hogy csak én tudom élni az életem. Senki nem fogja magát jól érezni helyettem és senki nem fogja az élményeimet feldolgozni, elraktározni, élvezni…
- És már nem szégyellem, hogy igaznak hiszem az „egyedül születtünk, és egyedül halunk meg” elvét. Tök igaz!
- És tudom azt is milyen érzés, ha szeretnek. Amikor tényleg szeretnek! Nem csak részeket belőlem és nem azt, akit szeretnének, hogy legyek
- És már azt is tudom, hogy soha nem fogom megtudni, hogy milyen is vagyok valójában, mert annyiszor és úgy létezem, ahányszor szeretve vagyok és ez csodálatos, mert nem baj, ha mindenki másnak lát a saját tükrén keresztül, mert az is én vagyok! Mind én vagyok!
Ja, igen köszönöm, most tényleg jól vagyok!
És ez csak a kezdet! 😉 …mert már azt is tudom, hogy a nagy dolgok a nagyon aprókon múlnak!
