…avagy attól, hogy valaki tud repülni, még nem biztos, hogy tündér!
Gabi szívszaggatásának igaz története, egy tökéletes Valentin nap, (plusz egy teljes hónap) margójára… Ennyi idő szerelemből kevés, csalódásból viszont nagyon is sok
“5 év Londonon voltam épp túl
Ami csodálatos volt és valószínűleg az egész életem legfontosabb tapasztalása. Egy percét sem bántam meg.
De sajnos a szívnek nem lehet parancsolni. Az enyémnek sem lehetett.
Egyre többször éreztem, hogy túl sok mindent hagytam otthon. Fiatal vagyok, megpróbálhatom, gondoltam, és egy nagy levegővétellel megvettem a repjegyem, becsomagoltam az óriás bőröndömet és hazautaztam.
Szinte azonnal kaptam állást és bár nem teljesen otthon, de mégis az országban voltam.
Egy hegyi falu, sokcsillagos szállodájában kaptam egy szinte tökéletes melót. A közeli kis faluban pedig albérletet is szereztem.
Egy hónapja voltam már itt, de szinte senkit nem ismertem. Eléggé lekötött a munkába való beilleszkedés, a család és persze a pakolás, ami úgy tűnt sosem fog már véget érni.
Szerencsémre valami béna plakáton megláttam, hogy Valentin napi bál lesz kis falunkban
Mivel másnap szabadnapos voltam, extra bűnnek éreztem volna kihagyni ezt a lehetőséget. Hosszú hetek óta nem voltam sehol. Mármint sehol, ahol kicsit lazíthatnék. Hulla fáradt voltam ugyan, de szomjaztam a társaságot.
Hazaértem a melóból, csinibe vágtam hát magam és elsétáltam a helyi műv házba
És milyen jól tettem! Percek alatt kötöttem meg életem egyik legfontosabb barátságát, kitáncoltam magamból több hónap feszültségét és szerelembe estem a hatalmas “Nagy Ő”-vel.
Életemben nem éreztem még ilyet
Kedves volt, elképesztően jóképű, okos és oltári férfias. Minden amit tett, mondott olyan volt, mintha egy filmet néznék. Teljesen tökéletes volt. Még a neve is! Ennyi külföldön töltött év után egy igazi Attila állt előttem. És egy perc kételyem sem volt, hogy bármiben is ne illenénk össze.
A bál után illedelmesen hazakísért és másnap már az üzenetére ébredtem
Kiderült, hogy túl sok időnk nincs, mert csak ideiglenesen volt a hegyekben, ugyanis katona. Ráadásul nem is akármilyen, egy igazi vadász pilóta!
Ott termett a semmiből és már a puszta megjelenésével is szárnyakat adott a vágyaimnak.
Valami extra kiképzésen volt és hétfőn már ment vissza az eredeti bázisára. Kihasználtuk hát a vasárnap és a szabadnapom nyújtotta lehetőségeket. Sétáltunk, kávéztunk, andalogtunk, ebédeltünk és persze beszélgettünk, beszélgettünk és beszélgettünk.
Olyan romantikus és “légbőlkapott”volt ez az egész. Ha nem én élem volna át, biztos csak hánytam volna a ragacsos rózsaszín sziruptól, de így csak pislogtam és élveztem minden pillanatát. El sem hittem, hogy ez velem történik.
Annyira evidens volt a jelenléte, mintha mindig is így lett volna
Rengeteg telefon, viber, skype, messenger és a kommunikáció minden formáját kihasználva keresett. Amikor épp nem dolgoztunk, folyamatosan “együtt” voltunk.
Pár nap múlva, úgy döntöttem, hogy leköltözök a közeli kisvárosba
Tele voltam energiával és azonnal menni akartam. Pénteken, a következő szabadnapomon, kiadó lakások címeivel a kezemben, már épp léptem volna ki a házból, mikor hívott. Elszabadult és épp hozzám tart, mert látni akar. Jött hát és lelkesen csatlakozott hozzám, és így ketten együtt jártuk a város kiadó lakásait.
Közben persze kávéztunk, beszélgettünk, ebédeltünk, beszélgettünk, squasholtunk, és megtaláltuk és beszélgettünk…, és még egy mozi is belefért. És csodálatos volt. Kicsit ugyan zsúfolt, de igazán mesebeli.
Randinak furcsa, de mégis egy tökéletes nap volt. Velem volt, együtt voltunk, úgy tűnt más nem is számít a világon.
10 nap “láthatásmegvonás” (a katonaság már csak ilyen) után, újra eljött
És végre együtt aludtunk. Igazán. Nem rohant el másnap sem korán. Az ébredés, a reggeli, az, hogy elvitt dolgozni, nem is tudom,hogy fogalmazzak, hogy ne csöpögjön már tovább ez az egész, de egyszerűen kimondhatatlanul jó volt. Úgy éreztem, hogy most már tudom mi volt az a belső hang, ami hazahívott. Nekem VELE kellett találkoznom.
Hiszen olyan valószerűtlen volt az egész és persze pont ettől volt olyan nagyon is sorsszerű. A világvégén, két teljesen nem odaillő ember találkozása mégis mi másért történhetett volna?
A következő eltávján megint hozzám rohant
3 teljes, szerelemittas napra, ami maga volt a mennyország. Totális összhangban töltött órák, nagy evések, romantikus séták és persze őrületes szerelmeskedések. Az életről, a jövőről beszélgettünk és miden pont olyan volt, ahogy annak egy rendes hálivúdi filmben lennie kell.
Két nap múlva pedig a végső döfést is megkaptam és ezzel a maradék csepp eszem is elvesztettem
Dolgoztam a szállodában, amikor rámüzent: “ma 3 és 4 óra között meglátogatnálak. Persze csak ha nem zavarok! Nézz ki ablakon, észak-nyugat felé! Nagyon fogok integetni 🙂 “
Nincsenek szavak mennyire elolvadtam, amikor 3 óra 18 perckor meghallottam a dübörgést.
Rátapadtam az üvegfalra és remegő térddel, dagadó büszkeséggel integettem az én égi lovagomnak. Igen! Tényleg az történt, hogy elrepült hozzám. Olyan alacsonyan húzott el a hotel mellett, hogy szinte érintette a fák tetejét. Na perszehogy se láttam,-se hallottam a boldogságtól. Mekkora hülyepicsa voltam!
Persze megint egy kis szünet következett, neki kiképzés, nekem család-körbeutazás
De még jöttek a fotók az égből, földről és csipogott a facetime rendszeresen, bár kicsit talán ritkábban. Nade ha valaki elhivatott és épp karriert épít, ez bőven belefért és én sem vagyok az az egymás nyakán csüngős típus. Teljesen normális volt, hogy kicsit lanyhul a lángolás, de hanyagolásról azért szó sem volt.
Még egy pár napig
És azután megtörtént a nem tudom mi.
A következő “videofonálásunk” hideg zuhanyként ért
Mintha teljesen kicserélték volna. Hebegett-habogott, hogy nem tudja mikor tud jönni legközelebb, és mennyi a feladata, vizsgák, tánc, edzés…
És amikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte érdemes e ebbe egyáltalán beleélni magunkat, mikor egy fél ország van köztünk, nem felelt egyenesen. Olyannyira nem tudott felelni, hogy 6 teljes napig egy szót sem írt.
Képtelen voltam felfogni
Képtelen voltam kezelni, megérteni meg aztán pláne. Persze nem bírtam tovább és mivel elég egyenes embernek tartom magam, nagyon sértett, hogy nem képes lezárni és a szemembe mondani bármi bántja is, küldtem hát egy üzenetet a következő szöveggel:
“Gondolom ez ennyi volt. Ha szeretnéd a ruháidat elküldöm egy futárral.”
Nem hittem el, de 6 teljes órán át nem válaszolt! Majd pedig ezt a remek, semmitmondó, adok is meg nem is dumával szúrta ki a szemem:
“Ne hidd, hogy nem gondolok rád, mert nagyon sokszor jutsz az eszembe. De most saját magammal kell a harcaimat megvívnom. A ruháimmal ne törődj,majd lesz velük valahogy.”
Napokig csak kóvályogtam
Kerestem a helyem és próbáltam a maradék önbecsülésem összevakarni, valahonnan a békák segge alól.
Tegye fel a kezét légyszi, aki tudja, vagy csak sejti, hogy mégis mi a franc vesz rá egy férfit, hogy így intézze az életét!
Bárhogy is, kicsi szívem csúnyán összetörve hevert a földön. Apró szilánkos darabkáival volt borítva minden, amerre csak néztem.
Szóval, “kedves” Attila, engedd meg, hogy ezúton is szívből gratuláljunk most már hivatalosan is, igazi Szívtipró vagy!
Hogy mi a tanulság? Hát az sajna nincs. De, szívesen veszek minden véleményt, gondolatot, vigasztaló szót!”
