Hány nő mondja ki ezt a mondatot épp most a világban?
És hányan fűzik hozzá, hogy bullshit – badarság az egész házasság és minden ami ezzel jár?
És ebből vajon hányan gondolják komolyan?
Akik tényleg a szívük mélyen is így érzik. És hányan vannak, akik feladva a saját gondolataikat, érzéseiket, egy ócska szerelmet babusgatva, vagy egy délibáb karriert féltve mondják csupán?
Hányan menekülnek ebbe a mondatba, ebbe a gondolatba, ebbe az életbe? Menekülnek saját maguk elől, a vágyaik elől, a kudarcok elől, az ismeretlen elől, a túl nagy érzelmek elől… Menekülnek, hiszen, ha nem mondják ki, hogy mennyire szeretnék, nem is érheti őket csalódás… ha nem jön el mégsem az a herceg, ha nem jön össze az a gyerek, ha elhagynak…
Elárulom: rengeteg
A rettegés az örökre elköteleződéstől, a meg nem tanult, meg nem élt női szerepek, a gyerekkoruk óta fülükben csengő mondatok, “legyél önmagad, valósítsd meg az álmaid, aztán majd ráérsz társat találni, meg családot alapítani…”, legtöbbjüket béna gúzsba kötik és végül ott állnak és igazából már tényleg elhiszik, hogy ez nem az Ő útjuk, ez csak másoknak természetes, másoknak jár, ez tényleg nem fér bele, és különben is, tök baromság. Egy terhes, gondterhes, nehéz és semmire se jó baromság. 
Adrienn:
“Nem akarok sem férjet, sem gyereket. Egyszerűen ezt gondoltam és ezzel remekül el is voltam. A pasik jöttek-mentek, volt aki hosszabb, volt aki rövidebb ideig maradt, de nekem megfelelt ez így. Persze voltam olykor zokogva hős szerelmes és titokban álmodoztam csillogó gyűrűről is, de amikor ébren voltam, a hátam közepére sem kívántam ezt az egészet. Jól voltam, dolgoztam, buliztam, éltem, szerelmeskedtem és én voltam a világ közepe. Magamnak. Minden megvolt. Volt jó melóm, sok barátom, lelkes szeretőim, miniszabik, romantikus vacsik… tényleg nem hiányzott semmi “ménykű” is, ami ebbe belecsapjon. De persze, belecsapott.
Mégpedig úgy hívták, hogy Milán
Napok, hetek, hónapok… jól mentek a dolgaink. Mindennap szerelem, mindennap csoda. Nem hittem, hogy az én kis gyakorlatias, megmagyarázós agyammal ez megtörténhet, vagyis eddig mindig szépen, bőven a gátakon belül maradt, bármilyen szélesen áradó szerelem támadta is meg… szóval eddig. De Milán lenyűgözött. Milán férfi volt. Milán engem akart. Igazán. Esélyem sem volt másként gondolni, egyszerűen királynő lettem mellette. Nem nyomult, nem zárt korlátok közé, egyszerűen csak imádott.
Felszabadultam, kinyíltam és olyan szerelembe estem, hogy a fal adta a másikat. Mígnem…
– Költözz hozzám! – mondta, a világ legtermészetesebb hangján. Kedd este volt, ültünk a tévé előtt borozva és nekem az első gondolatom az volt, hogy: “mivaaan?? de még a Helyszínelők főcíme sem ment le”
– Tessék?
– Hogy költözz hozzám! Tök fölösleges a két lakás, gyakorlatilag együtt lakunk és az én lakásom a nagyobb. Így ésszerűbb nem? – belassult kicsit, ahogy az arcom nézte, gondolom valami kirobbanóbb örömre számított
– Jó, persze, dehogynem. Ja, végülis együtt lakunk… csak nem értem, minek ezt így kimondani – Hebegtem, mint egy hülye. Olyan volt, mintha el akarná venni a játékom. Persze szívesen játszottam vele együtt, de oda nem akartam adni neki azért az egészet
– Minek kimondani? Ezt most komolyan kérdezed? – elég csalódottnak tűnt… vagy inkább megbántottnak?
– Nem, bocs, csak most hirtelen olyan fura ez az egész… –
Esküszöm majdnem elsírtam magam. Na nem a meghatottságtól, hanem, mert annyira összezavarodtam és nagyon nem akartam megbántani, meg elveszíteni se és rettegni kezdtem
– Fura? Ez fura? Szeretlek és veled szeretnék élni. Sőt! Szeretnélek elvenni és vannak további, igen alattomos terveim is, szeretnék veled például gyerekeket nevelni. Hát tényleg elcseszettül fura vagyok! – nem pöccent be, de éreztem, hogy nagyon csalódott
– Atyaég! Ezt nem gondoltam. És nagyon váratlanul jött, és… na jó! Ez nem elég romantikus lánykérésnek, szóval ezt most félreteszem. De oké, költözzünk össze, az nagyon jó lenne! – kicsi vicc, kicsi komoly, azért sikerült az élét elvennem és egy kicsit gondolatokhoz jutnom. Gyereket??? Dübörgött a fejemben a szó. Egyáltalán nem tudtam hová tenni. Soha életemben nem hallottam még férfi szájából ezt a mondatot. Még nőéből sem sokszor, nade férfitől…, ez nekem úgy hangzott, hogy… nem is tudom. És akkor beugrott. Ez szívat engem! Tesztel. Valószínűleg megijedt, hogy a Ramiék elkezdték az esküvőt szervezni és most azt próbálja kideríteni, én mit akarok. Basszuss! Nagyon cseles. – Figyi, nem kell ez az egész. Tényleg. Miattam nem. Tudom, nem beszéltünk soha a jövőről, mert miért is tettük volna, de én nem is szeretnék. Mármint nem jövőt nem szeretnék, hanem ilyen terv izéket… meg család izéket… – és ahogy néztem, egyszercsak elfogytak a mondataim. Úgy nézett rám, mint egy bolondra
– Te miket beszélsz? Nem akarsz férjet? Meg családot? –
Basszus, nem viccelt! Nem tesztelt! És most épp tényleg neBm érti mit mondok
– Hát… most ez éppen nagyon hülyén hangzik, de én sosem gondoltam, hogy nekem lenne. Vagy mit tudom én. Én nem akartam akarni…. merthát, tudod…
– Nem tudom. És, és… harmincnégy éves vagy…
– Igen, de még soha senkivel nem éltem úgy, hogy ez benne lett volna a folytatásban. Vagyis egyáltalán senkivel nem éltem úgy, hogy abban legyen egyáltalán folytatás. Oké, most, ahogy kimondtam, érzem milyen rémesen hangzik – és ekkor végül elsírtam magam. A hirtelen rámtört felismerés, azonnal a reményvesztettségbe sodort. Elvesztettem a talpam alól a biztonságos kis, “mit nem akarok” mankót és csak úgy záporoztak a könnyeim. Sírtam, mert selejt vagyok, mert nincsenek érzéseim, mert most itt férfi, aki akart tőlem valamit, de valószínűleg már nem… – És, ha nem sikerül? Ha nem is vagyunk igazán jó pár? Ha nem is lehet gyerekem? – hüppögtem és fújtam az orrom ezerrel. Dühös voltam és nagyon elkeseredett
– Hát basszus, garanciát nem fogok tudni adni… és igazad van, egy csomó “ha” van a dologban, de pusztán azért mert ismeretlen a terep, vagy mert sokan belebuknak, te meg sem próbálnád? – totál kétkedés volt a hangja
– Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy nem gondoltam még erre, vagyis… most hazudok. Gondoltam… sokszor. De úgy döntöttem az nekem nem jó.
– Te döntöttél úgy?
– Jó, talán nem. Talán csak mert eddig mindenki ezt akarta hallani tőlem… ez volt a kényelmes. Fogalmam sincs, de egyszerűen nem jött még a vágy, hogy nagy hasam legyen és pelenkát cseréljek… vagy igazodjak béna napirendekhez, meg ilyenek…
– Már bocs, de ez kibaszottul önzőn hangzik
– Igen, most én is úgy hallom… – és valóban nagyon úgy is hangzott – De eddig azokat gondoltam önzőnek, akik szülnek néhány gyereket, mert rajonganak a “baba-szagért” és én hősnek hittem magam, hogy ennek ellen állok és tényleg, tök igazából hősnek éreztem magam
– Hát ez egy kicsit érdekesebbre sikeredett beszélgetés lett, mint terveztem – nagyot sóhajtott és széttárta a karját – Bújj ide, tökfej! – és nagyon szorosan ölelt. Olyan nagyon szorosan, hogy valahogy nagyon biztonságos hely kezdett lenni ez a világ
Aztán még tovább, még jobban és nagyon sokáig ölelt…
Sok-sok hétig és hónapig, egészen addig, amíg végül elhittem és bízni kezdtem abban, amire olyan sok évig csak a homokot szórtam és erővel gyűrtem a szőnyeg alá. Egyszercsak én akartam, hogy jó legyen. Aztán elkezdtem tenni érte. Szerettem mosogatni, kirándulni és szerettem, hogy ezt szerethetem. Aztán “csak” megtörtént minden. Összeköltöztünk, sőt mondtunk “igen”-eket is és végül majd megvesztem a baba-szagért, a pelenkázásért, meg a béna napirendekért.
Sosem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy megtanulhattam milyen igazán szeretni és szeretve lenni és, hogy elmondhatom, hogy igen, a hercegek mégpedig léteznek! 😉
És most itt egy nagy STOP! és ÁLLJ!
Állj minden mesét kedvelő és lányregényre élvező olvasónak! Mert ez kicsit sem volt az! Mégcsak sétagalopp sem! Minden napért és minden örömért meg kellett dolgoznunk ezután. Nem kicsit! Nagyon. Abban a pillanatban, ahogy fontossá vált a folytatás, megváltozott minden. Nem volt többé kicsit fontos. Csak életbevágó és mindent felülíró fontosságú ügyeink voltak. Minden, de minden valahogy NAGYON lett.
Az első teszt, ami pozitív lett…
De ez már egy új bejegyzés története lesz! 😉
