Ha lemaradtál róla, a történet előzményeit itt olvashatod. Ákos összes eddigi történetét itt böngészheted végig.

Távolság által közelebb

– Mi újság? Egyedül vagy? – törte meg a csendet.

– Aha. A többiek már kidőltek. Én is csak a műsor miatt maradtam még. – feleltem kis habozás után és közben már harsogott is a hangszórókból a fellépő drag queen intrója. Egy tejfelesszájú pucckirálynő első szárnypróbálgatásai voltak a színpadon. Fél szemmel nyugtáztam a dolgot, de nem sok figyelmet áldoztam rá.

– Áh, igen, a műsor. Hát, ahogy elnéztem a mai plakátot, nem sok ismert lesz. – kacsintott velem össze háttal a színpadnak és észrevétlenül a vállamra tette a kezét. – Figyelj, ne haragudj, kérlek a haverom miatt, hogy olyan hülye volt. Mondta, hogy mutassak rá valakire és összeismerkedtet vele és nekem muszáj volt rád mutatnom, mert olyan helyes vagy. De nem gondoltam, hogy ilyen otromba lesz. – szabadkozott és közben folyamatosan a szemembe nézett.

– Ugyan, egyáltalán nem volt bunkó. Kicsit még jól is esett. De tény, hogy új élmény volt. – nyomtam el egy zavart mosolyt közben.

– No, és mi járatban ma este ezen a csodás helyen? – húzta ki magát és nézett rám kérdőn, kicsit direkt rájátszva. Csak ekkor figyeltem fel rá, hogy valamennyivel magasabb is nálam, ami még szimpatikusabbá tette, de mégis feszélyezve éreztem magam.

– Hm, leginkább a buli miatt. Többiekkel próbáltunk kicsit kirúgni a hámból.

– Oh, az mindig kell. Mi is próbáltuk kiengedni a fáradt gőzt a srácokkal. – mosolyodott el ismét, fejével hátra biccentve, majd a következő pillanatban újra közelebb hajolt, mint aki valami fontosat akar kérdezni. – Figyelj Ákos, nincs kedved kimenni kicsit és kettesben folytatni?

Ez volt az a pillanat, ami hirtelen lerántotta a szememről az egész este alatt bőséggel töltögetett sör és tömény párosai által keltett jótékony ködöt a szememről

Egyszerre felriadtam és azt éreztem, hogy mennem kell! Leginkább haza. Megkondultak belül a vészharangok. Megijedtem, hogy túlságosan is szimpatikussá kezdett válni a srác és féltem, hogy alkalmiba fullad az egész, amit viszont nem akartam. Másrészről, talán a nemrég temetett múlt által keltett visszhangok sem hagytak nyugtot a lelkemnek. Valószínűleg ez utóbbi billentett át. Így nem tehettem mást: menekültem.

– Nézd, Ádám, te egy nagyon aranyos srác vagy. – kezdtem és éreztem, hogy az arcom egyre vörösödik. – És nagyon tetszik, hogy érdeklődsz irántam, de képtelen vagyok erre. Mennem kell. Ne haragudj. – a szívem a torkomban kalapált, talán el is csuklott a hangom és ahogy kihátráltam, s elindultam a pult felé még elkaptam fél szemmel Ádám kérdő tekintetét. A pultnál gyorsan lepecsételtettem az italkártyámat és a kijárat felé támolyogtam, ahol a kártyáért cserébe visszakapott kabátommal kiléptem az utcára. A fülledt, villódzó és cigerettafüsttől nehéz helyiség levegője után szinte jól esett a kótyagos fejemnek, hogy kinn még sötét volt és hűvös. És hatalmas csend. Csak a klub neonfényei csillogtak vissza rám a tócsákról. Szippantottam egy mélyet a hűs levegőből és elindultam haza.

 

Bár látszólag semmi nem történt aznap este, mégis nagy hatással volt rám az a pár perc

Akkortájt még Tamással, a volt párommal laktam együtt, leginkább kényszerűségből. Én nem igazán tudtam elköltözni, ő pedig nem igazán akart. Beteges egy szituáció volt és persze folyamatos a stressz. A viták, a szavakkal való terrorizálás mindennapos vendégek voltak. A szakításunk sem volt viharoktól mentes, az együttélésünk sem lehetett másképp. Milyen furcsa, hogy mennyire tudunk bántani, ha félünk. Egy ilyen élethelyzet igazán meg tudja tépázni az embert. Érzésekre emlékszem. A keserűség fanyar ízére a számban. A kilátástalanság ijesztő sötétségére. A magány fojtogató szorítására. És mégis, mikor aznap este lefeküdtem a kanapén – a külön szobát természetesen Tamás kisajátította magának, így nekem maradt a nappali, a szétült kihúzható kanapéval – hosszú idő után megint úgy éreztem, van valami remény féle, valami kis pislákoló fény. És bár kiadtam Ádám útját akkor, a zsigereimben tiszta tényként tudtam, hogy ezzel közel sincs még vége a kettőnk történetének. Mosolyogva aludtam el.

Ahogy teltek a napok, ez az érzés egészen fészket rakott a fejemben

Nem tudtam, nem akartam elfelejteni azt az estét. Pedig csak a keresztnevét tudtam. Ádám. Meg azt, hogy nagyon megkapó a mosolya. De még azzal sem voltam tisztában, hogy mivel foglalkozik. Egyáltalán Ádám ebben a városban él? Ahogy ültem a gépem előtt az irodámban, egyre-másra annak a pár percnek a jelenései robogtak fel, s alá bennem. Lassítva, gyorsítva, kimerevítve próbáltam minden egyes pillanatát felidézni és nap nap után egyre sűrűbben kaptam azon magam, hogy igyekeztem feleleveníteni beszélgetésünk minden szavát.

Odalépett, oké… Vagyis inkább odarángatták… Kuncogtam fel magamban, ahogy agyam akarta összekaparni az emlékmorzsákat. Bemutatkozott… Én bemutatkoztam… Atyaég, aztán mit is kérdezett??

– Eh, lehet kár volt azt az utolsó sört meginni. Most csak egy kávé és egy cigi segíthet. – mormogtam magam elé, ahogy feltápászkodtam és elindultam a folyosóra, ahol a kávéautomata várt. Komótosan bedobtam egy százast, majd megnyomtam egy gombot. Tulajdonképp az egyetlen gombot, ami működött a gépen. De a szervízesek természetesen sosem találtak hibát, amikor kijöttek feltölteni. A gép felmordult és ez jó érzéssel töltött el, mert tudtam másodpercek kérdése, s rágyújthatok. Szerettem cigizni. Láncdohányos talán nem voltam, de nem sok választott el tőle. Hétvégente viszont a legtöbbször egészen behoztam a lemaradásom.

Ahogy beléptem a dohányzóba, a jól ismert dohányszag fogadott, amely még a falakba is beitta magát

Bekapcsoltam a szagelszívót, aminek a hangján kívül nem sok értelme volt. Zavaró állomás. Így hívtuk. Célozva arra, hogy az igazgató irodája volt mellettünk, a falak pedig papírvékonyságúak voltak. Így a hangos berregés jóbarátunk volt, amikor feszélytelenül akartunk beszélgetni és kibeszélni.

Lehuppantam az egyik fotelbe és szinte látható volt, ahogy a hirtelen mozdulatra felszállt a leülepedett füst a textíliáról. Odakészítettem a hosszú kávém kellemes kartávolságra tőlem, rágyújtottam és már épp kezdtem volna ismét az emlékeimbe merülni, mikor nyílt az ajtó és egy feltupírozott, mahagóni színűre festett, picit fiúsra nyírt női hajkorona bújt be a résen.

– Csáá. – próbálta túlharsogni a szagelszívó zaját a frizura tulajdonosa. Judit volt az, kolléganőm a cégnél, aki nem mellesleg az egyik legjobb barátnőm is volt. Rengetegszer lelkiztünk és próbáltuk megváltani a világot. Természetesen csak szóban.

– Na, mi van öcsém? Nem kéne dolgozni? – dobta magát a mellettem lévő fotelben egy újabb füstfelhőt kavarva és már húzott is elő egy szálat. Az én dobozomból persze. – Te, én úgy mennék már haza innen. – az utolsó szavaknál már égett is a cigi a szájában. – Mi az, min agyalsz öcsém? Már megint Tamással volt valami? – nézett rám aggódva.

– Dehogy. A héten szinte nem is találkoztunk. Hálistennek most olyan műszakos, hogy már rég elmegy, mire én hazaérek. – nyomatékosításképp szívtam egyet a cigimbe, majd pár másodperc után kiböktem. – A múlt hétvégén gondolkodtam.

Judit, mint aki megérezte, hogy valami nagy sztori van kibontakozóban, kikerekedett szemmel fordult jobban felém

– Na, a buli?? Volt valami pasi? – feszülten figyelt, mint amikor egy másodpercnyi történésről se szeretne lemaradni a csütörtök délutáni brazil szappanoperából.

– Hát igen, volt egy srác. De elhajtottam. – néztem rá szomorú szemekkel.

– Te hülye vagy? – csattant fel Juci, majd csalódottan visszadőlt a fotelben, ami keserűen nyikordult egyet. – Miért??

– Mert megijedtem. – sóhajtottam. – Tudod, hogy nemrég volt az a pár hetes őrület. Alig léptem túl rajta. – húztam fel a szemöldököm, célozva arra a szerencsétlen randisorozatra egy művész sráccal, ami nemrég volt csak és akivel próbáltam volna újra felépíteni önmagam, ehelyett végül még szarabbul lettem.

– Ugyan, hülyék mindig lesznek. Felejtsd el azt a szerencsétlent! – legyintett, majd szívott egyet a félig égett cigijébe és már fel is csillant a telhetetlen kíváncsiság a szemében. – Na, de ez az új! Ez kifelé, miféle?

– Tulajdonképpen nem sokat tudok róla, azon kívül, hogy Ádámnak hívják és hogy iszonyat helyes. – ismertem be önmagam előtt is. – Csak pár szót váltottam vele és eljöttem.

– Hát, öcsém, te tényleg hülye vagy. – bólogatott maga elé Judit.

– Ah, tudom! Már napok óta róla agyalok, meg azon az éjszakán. De egyszerűen semmi nem jut eszembe. Hogy lehetek ekkora lúzer? – roskadtam magamba.

– Hát, ez számomra is érthetetlen. – próbált lelket önteni belém Judit a maga sajátos stílusában. – No, de hogy történt? Szemeztetek? Leöntötted sörrel? Leszólítottad?

– Dehogyis! Még csak nem is ő jött oda hozzám, hanem…

“- Szia, hogy hívnak? Tetszel egy haveromnak… “

Belém hasított hirtelen a részlet, ami mindvégig ott volt az orrom előtt és már visszhangzott is bennem az a pár mondat, amivel kezdődött az egész és villant fel előttem az a kerek, mosolygós arc, akinek a tulajdonosa mondta azokat. És egy furcsa érzés kapcsolódott ahhoz az archoz, mintha már ismerném valahonnan. Igen, ismerem is! Hisz már láttam az ismerőseim baráti társaságában!

– Úristen! Juci, egy istennő vagy! Eszembe juttattad, hogyan is indult az egész! – ugrottam fel a fotelből. – Egy haverja mutatott be neki. És a haverját már láttam iwiwen! Van közös ismerősünk!

Elnyomtam a cigim és Juditot otthagyva ezernyi fel nem tett kérdésével a következő pillanatban már rohantam is az irodámba, hogy a böngészőn keresztül őrült nyomozásba kezdjek. Halványan derengett, hogy hol láthattam önjelölt kupidóm és egy kisebbfajta diadalittas kiáltás hagyta el a számat, amikor vagy negyedórás keresgélés után végre rábukkantam. Igen, ahogy néztem a profilképét már élesen előttem volt minden részlet. A szívem a torkomban dobogott, mikor az üzenet írása gombra kattintottam. Vajon sejtette ez az ismeretlen srác, hogy milyen új izgalmakat hozott az elmúlt napjaimba?

Ebéd után érkezett meg a válasz. Hatalmas izgatottsággal telve nyitottam meg:

“Szia Kedves Ákos! Hát persze, hogy emlékszem rád, bár őszintén megmondom neked, a részletek kicsit elmosódtak. De rád és Ádámra emlékszem tisztán. És arra is, hogy te is szimpatikus voltál neki. Meg hogy olyan gyorsan elrohantál. De szerintem semmi sincs veszve, az üzeneted már továbbítottam is neki. Nem tudom, milyen sűrűn olvassa az egyetemi laborban a leveleit, de ma este még egyszer rá fogok írni, hogy válaszoljon neked.”

Elevenen érzem még ma is, hogy mekkora boldogság söpört végig rajtam az utolsó hajszálamig. Egy pillanatra minden gondomról elfeledkeztem és reménykedve gondoltam a jövőre. Meg akartam ismerni Ádámot és most tessék, az élet elhárított minden akadályt. Aznap este már írt is és pár nap levelezés után megbeszéltük az első randit. Mondanom sem kell, mikor végre ismét megláttuk egymást élőben, hatalmas mosoly ült ki mindkettőnk arcára.

Tövig égett a cigim. Zsinórban a harmadik…

A parázs már az ujjaim melegítette. A telefonból a fülemnél percek óta csak halk szipogás hallatszódott. Mintha a túloldalon egy bakelit lemezen megakadt volna a tű és egyfolytában csak ezt a részt játszotta volna. Az emlékek, amelyek az imént még oly felhőtlen mámorral töltöttek el, egy pillanat alatt elrebbentek és visszazuhantam az ablakom mellé, a hajnali fénybe. Valamit mondanom kellett volna. Éreztem a kényszerét. De még mindig nem érkeztem vissza teljesen a mába. Így egyelőre hallgattam és gyűjtöttem az erőt, megint. Az erőt, amit sugallnom kellett volna a telefonon keresztül. Az erőt, ami segített elviselni Ádám lelki tusáit, vagy épp alkoholmámorban töltött óráit. Az erőt, hogy elviseljem az egyedül töltött estéket, amelyekből fájón sok volt. Ez az Ádám már nem volt ugyanaz az Ádám. És leginkább ehhez a beismeréshez kellett a legtöbb erő.

– Ádám, én biztos vagyok benne, hogy a barátaid ma is ugyanúgy keresni fognak téged, mint máskor. Érdekled őket.- a kiszáradt számból szavaim élesen kongtak a reggeli csöndben. – És azt is megígérhetem neked, hogy ha végeztem a melóval és te kipihented magad, délután találkozhatunk és az estét is együtt tölthetjük. De most le kell feküdj! Fáradt vagy. Pihenned kell! – próbáltam szuggerálni a másik oldalon lévőt. Egy utolsó szipogás hagyta el a telefont, majd egy mély, belenyugvó sóhaj.

– Rendben Ákos, lefekszem.

– És meg kell ígérd, hogy nem gondolsz, vagy csinálsz semmi butaságot.

– Igen. Ígérem. Szia.

– Szia.

Letettem a telefont magam mellé és újból kibámultam a nyitott ablakon

Ürességet éreztem és fáradtságot belül. Elnyomtam az utolsó cigim és az órára pillantottam az ágyam mellett. 6:15. Most kellene csak keljek. Sóhajtottam egyet és elindultam a fürdő felé.

Napközben azért felhívtam Ádám pár barátját, hogy mindenképp keressék és érdeklődjenek iránta. Délután, mikor végre hívni tudtam én is, már vidáman mesélte, hogy ráírt egy barátnője és kávézni fognak. De az esti talink sajnos nem fog összejönni, mert előző nap kicsit berúgott, átaludta a napot, ezért a laborban lesz későig. Keserűen elmosolyodtam és egy “Rendben”-t motyogva letettem a telefont.

Ő volt a harmadik pasi az életemben

Kilenc hónapig voltunk együtt, ami eleinte egy álom volt. Olyan lovagiasan viselkedett, amit előtte nem igazán tapasztaltam mástól. Olyan dolgoktól mentett meg, amik biztosan elemésztettek volna. Kiúthoz segített az akkori mélypontomból. De nem tudtunk túllépni önmagunkon. Nem tudtuk építeni egymást. Így mikor már annyira őrjítően hiányzott a másik, holott karnyújtásnyira voltunk egymástól, szakítottunk, mert szakítanunk kellett. Sokáig nem tértem magamhoz ezután. De az élet, mint mindig, most is könyörtelenül ment tovább és új utak felé sodort.