“Hosszú, széles és szélsebes folyamban árad a szeretet szerteszét és már megint csak én lézengek egyedül… A francba!” (Edina 32.)
“Mit árad?! Hömpölyög, basszus! Láv, písz, boldog családok, csilingelő fák és süticsodák bármerre nézek. Kábé percenként háromszor kapok hányingert a mindenhonnan rám áradó tökéletes léttől, nameg a szegfűszeg illatától. Sima hétköznapokon is a frász tör ki ezektől, de így az ünnepek közeledtével csak fokozódik a helyzet.
Ja, fokozódik minden szinten, főleg a kicsi, törékeny szívemben
Mert, ha eddig átgázoltak a lelkemen most gyakorlatilag két lábbal ugrálnak rajta. És nemcsak a Lali meg a csaja… Jó, tudom, ne nézzek oda, ha nem bírom, nade kéremszépen, hát mégis! Tényleg kell nekem tudnom, hogy mit esznek, mit isznak és, hogy rohadt nagyot fognak szexelni a karácsonyfa alatt Szenteste? Hát, nem hinném, mert, ha kéne, gondolom lenne rá igényem. De nincs. Nagyon nincs. Oké mondhatjátok, hogy savanyú a szőlő és igen, az igazság tényleg az, hogy:
Egyedül vagyok. Nagyon. Mi több, néha igazán magányos is!
De nem ez az egyetlen ok, amiért ez az időszak felforgatja a lelkem. De bármit teszek, bármennyire élek a realitás hideg, kemény, de legalább stabil talaján, olykor kénytelen vagyok számot vetni az életemmel. Mint most például, így a nagy szeretetdömping időszakában.
Szóval miről is akarok most beszélni?!
Arról a pillanatról, amikor megérkezik az első ünnepi üdvözlet egy VOLT-tól…, aztán egy második és még néhány és először beomlik, szétzilálódik, majd szép lassan kisimul és végül a helyére kerül minden, ami az amúgy rohanós napokon eszembe sem jut. A nagy-nagy önsajnálatom egyszercsak kéretlenül átfordul egy fura szeretet masszába, míg végül leterít az EX-tázis. Hogy is magyarázzam el, hogy mit érzek? Egyszerűen annyi, hogy úgy gondolom, hogy akivel egyszer igazán szerettük egymást, annak nincs vége. Lecsendesül, átalakul, elhalványul, de el nem múlik sohasem.
Mert a szakítással nem zártam le!
Nem ám. Attól, hogy valamiért, valakivel nem működött az élet, a szívemben örökre megmarad a lenyomat róla. A szakítással nem lettem felmentve az éréseim alól és attól sem, hogy gyakorlatilag egy pici részem az Ö része is lett. Egy picit mindig egymás életében vagyunk. Egy picit mindig az ő moziját is nézem, az Ő szemüvegét is hordom…
Hát így vagyok ezzel én…
És amikor így ünnepek táján ha akarom, ha nem be kell lassulnom kicsit, el kell fogadnom a tényt, hogy tényleg vannak érzéseim. Minden valaha volt szerelmem ott lakik a szívemben és ilyenkor nem bezárom, hanem sokkal inkább kitárom a kapukat. Nem bánatokat, sértéseket, vagy elcseszett helyzeteket látok, hanem szép pillanatokat, meghitt öleléseket és olyan embereket, akiket valamikor, valamiért szerettem. Nagyon.
Tehát ezúton ünnepélyesen is elnézést kérek minden egyes EX-em “mostanijától”, de ilyenkor újra szeretem Őket
Mert az EX-tázis nem lenyom, hanem felemel és boldog vagyok, hogy ismertelek Benneteket, boldog vagyok, hogy valamit adtunk egymásnak, hogy voltunk. A véletleneket meghagyom másnak, ebben a pillanatban kicsit sem vagyok hajlandó hinni bennük. Okkal voltunk és kész. Legyen hát mindenkinek nagyon békés, szeretetben gazdag ez az ünnep és ne kérdőjelezd meg a saját érzéseidet sosem! Ja és, adni öröm!
És még egy mondat:
Ne parázz, nincs abban semmi ciki, vagy szánalmas, ha megállsz néhány percig ha megengeded magadnak, hogy szeresd a múltad és az abban élő embereket és biztosan nem kevesebb, sokkal inkább több leszel attól, ha nem félsz szeretni visszafelé sem!”
