Ákos összes eddigi történetét itt böngészheted végig.

A majdnem-azt-akarom-mint-te srác (Roland, 2017 nyár)

Idén, 2017-ben töltöttem a 36-ot

Ádám óta eltelt már jó pár év és jó pár lovag szintúgy. Az utóbbi időben viszont kezdtem lemondani róla, hogy valaha lesz párkapcsolatom. Persze azért küzdöttem érte, sokszor görcsösen is. De a lelkem mélyén már feladtam. Ahogy egy barátom fogalmazott: az ember egy idő után eltemeti a reményt a romantikus dolgokra. Hát igen. Mégis, mint az utolsó reménysugár után kapkodva, folyamatosan böngésztem a párkereső oldalakat. És a nagy számok törvénye alapján bele is botlottam furcsábbnál furcsább emberekbe.

Nem vagyok fővárosbeli

Nagyvárosban élek, pár éve már egy jól menő cégnél is dolgozom és bár szeretek Budapestre látogatni, nem tudnám elhagyni a vidékem. Mondhatni lokálpatrióta vagyok. Ettől függetlenül viszont mindig szívesen ismerkedtem nem helybéli srácokkal is. Tudom, egy távkapcsolat hatalmas erőt és tervezést kíván. Plusz – legyünk egy kicsit anyagiasak is – sok pénz. És a párkapcsolati kódex alapján a szintlépéshez egy távkapcsolat nem maradhat örökké távkapcsolat. Mégis úgy voltam vele, hogy megéri a próbát és az élet úgyis hozza, amit kell. Mert mi más tehetné teljessé a létezésünket, mint hogy megosztjuk valakivel a pillanatainkat? Eleinte ifjonti hévvel és fájdalmasan romantikusan álltam hozzá ezekhez a dolgokhoz, később már realistábban. Sokkal realistábban.

“Magyarországon belül nincsenek nagy távok.” Épp Roland szájából hangzott el ez a mondat. Aztán az élet úgy hozta… No, de ne szaladjunk előre.

Váratlan üzenet

Emlékszem egy elég húzós hét közepén voltam. A főnök sehol, így hát rám hárultak a vezetési feladatok is, plusz munka, mint a tenger. Ilyenkor sokszor csak perceim vannak magamra napközben. Hátradőltem a székemben, hogy relaxáljak pár percet, míg nem kezdődik a délutáni műszak egész estébe nyúlóan. Elővettem a telefonom és pótcselekvésképp elkezdtem böngészni a közelemben és távolban lévő pasasokat egy társkereső appon. Aztán megakadt a szemem Rolandon. A képei alapján szimpatikusnak tűnt. Fiatalabb volt nálam, de mégis harminc fölötti, ami – gondoltam – garancia lehet egy érettebb gondolkodásra. Helyes arcát fenségesen keretezte az elegáns szemüvege. És az a szexi borosta, ami már-már szakáll, teljes mértékben passzolt az összképbe. Pár rövid másodpercig elgondolkodtam, hogy ráírok, de aztán megláttam a városát – Budapest. No, már most, onnan általában nem számíthat válaszra az ember, hacsak nem ugyanabból a kerületből ír. Így el is tettem a telefonom és az órára pillantva örömmel konstatáltam, hogy még elugorhatok ebédelni.

Késő délután volt már, amikor egyszer csak rezgett a telefon a zsebemben

Eleinte nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, sok minden miatt jöhetett értesítés. Inkább a munkámra próbáltam koncentrálni. De aztán mikor másodszor is jelzett, győzött a kíváncsiság. Megálltam pár percre és elővettem a mobilom. Nagy csodálkozásomra a pesti pasi írt rám, kétszer is! Egyből kikerekedett a szemem és mohón vetettem magam az üzenetekre.

“Szia srác. Helyes vagy.” “Hogy telik a napod?” És a végén egy mosolygós szmájli. Ez a kis színes ikon, amely már a szöveges metakommunikáció jelrendszerévé nőtte ki magát, vigyorogva nézett farkasszemet most velem és adott biztató hangulatot az üzenetnek. Hm, sablon szöveg, de mégis jelzi küldője érdeklődését, elemeztem magamban, kicsit visszamosolyogva a szmájlira. Ákos, Ákos, ne láss bele egyelőre semmit! Csitítottam a fejemben kavargó gondolatokat. De válaszolni természetesen kellett. Így hosszú gondolkodás után visszaírtam.

“Szia. Ne is mondd, rengeteg meló. Már várom a hétvégét. És nálad?” Küldés. Ha lehet, még izgatottabb lettem ezután. Vajon csak egy minden további választ mellőző beköszönő üzenet kaptam, mint mikor két kutya körbeszagolja egymást az utcán aztán mennek is tovább, vagy tényleg érdeklem? – agyaltam. Próbáltam visszarázódni a munkámba, de természetesen elég nehezen ment a rákoncentrálás Ólomsúlyú percek teltek el így, feszült figyelemmel a telefon rezgését várva, ami magától értetődően váratott magára. Aztán – mikor végre sikerült a munka vidékére visszakormányozzam agyamat, ezt az önfejű öszvért – váratlanul megrezdült a mobil ismét.

Majdnem ugrottam egyet, majd a következő pillanatban már a kezemben is volt a telefon. Ő írt!

“Haha, én a héten szabadságon vagyok. Barátnőmmel Sziget bérletet vettünk. Most is egy koncertre indulunk nemsokára.” És szmájlik megint. Táncoló, mosolygós szmájlik. Áhh, a kis piszok, gondoltam és már pötyögtem is a választ.

“Heh, valakinek nagyon jó most.” És ha már szmájli, hát legyen. Én is odabiggyesztettem párat. Nem kellett sok és érkezett is a válasz.

“Köszi. Indulunk is. De ha van kedved, holnap folytathatjuk.” Elmosolyodtam. Hát, naná szépfiú. Mi az, hogy!

“Persze hogy. Örülnék. Estére pedig jó bulit nektek.” Írtam. Visszafogott és kimért, a végén egy kacsintós szmájlival. Ahogy annak lennie kell. Nagy nyugodtsággal nyugtáztam, hogy elolvasta. És ugyanilyen nyugodtsággal gondoltam bele a másnapi folytatásba. Mert egyrészt ha ír a következő nap, akkor örülünk, mivel tényleg meg akar ismerni, másrészt viszont ha nem keresne többször – aminek nagyobb esélyét láttam – a hiúságomnak már akkor is jót tett, hogy egy jóképű srác érdeklődött irántam.

 

Másnap egészen belefeledkeztem a munkába

Persze néha bevillant az előző napi üzenetváltás, de nem igazán kavart fel a várakozás. Egész egyszerűen nem volt rá időm. Józannak kellett maradnom. A jég aztán kora délután tört meg, amikor megszólalt az a jól ismert jelzés.

“Hogy telik a napod? Még nem is írtad, mivel foglalkozol. Amúgy Roland vagyok.” Írta, naná, hogy szmájlikkal a sor végén.

“Köszi, ma sem unatkozunk. Irodavezető vagyok, leginkább adminisztrációs munka. Az én nevem Ákos, üdv neked Roland. Milyen volt a koncert?” Pötyögtem a választ. Szerettem volna tiszta vizet önteni a pohárba már az elején, ezért kis gondolkodás után írtam megint.

“Figyelj Roland, egy valamit már most az elején szeretnék tisztázni. Nem vagyok pesti. De nem is lakom a világ végén. Kocsival másfél óra.”

“Az nem lehet probléma. Magyarországon belül nincsenek nagy távok. Kocsi van, utazni pedig szeretek.” – jött a szmájlikba ágyazott megkönnyebbülés pár perc múlva.

Attól kezdve rendszeressé és folyamatossá váltak a virtuális beszélgetéseink. Ő is dolgozott, én is. Így leginkább esténként tudtunk kommunikálni. Persze azért napközben sem hagytuk szó nélkül a másikat. Elmesélte, hogy egy orvosi műszerekkel foglalkozó cégnél dolgozik és elég sokat kell járnia az országot. Többek közt oda is, ahol én élek. De megtárgyaltuk a zenei ízlésünket ugyanúgy, mint az elvárásainkat az élettel kapcsolatban. Egyre közlékenyebbé vált és megállás nélkül derültek ki a közös tulajdonságaink. Elmondta azt is, hogy komoly kapcsolatot keres és mindig is hosszú kapcsolatai voltak. Bőszen helyeseltem, mert jómagam is ilyen céllal voltam azon a bizonyos oldalon. Nap nap után egyre sűrűbbé váltak ezek az eszmecserék és ami eleinte esélytelennek tűnt, egyre komolyabbá vált a szememben.

Gyorsan eltelt a hét és eljött a hétvége, amikor ő is és én is bulizni mentünk. Előtte már túl voltunk pár telefonhíváson is, szóval szinte magától értetődött, hogy mikor két koncert közt volt épp, én pedig egy barátnőmmel fröccsöztem a rakparton, akkor rámcsörgött…