Igazából ez persze kicsit túlzás, de azokkal, akik a férjemnek számítottak azokkal igen.
Minden beszállítóval, nagyobb megrendelővel, a munkásaival, sőt… a legjobb barátaival is. És legfőképpen azokkal.
Mintegy mániámmá vált
Aki csak egy kicsit is közelebb került hozzá, a hatáskörébe került, vagy épp szimpatizált, netán haverkodott vele, az nekem kellett. Főleg azok, akikről Ő kijelentette, hogy neki is fontosak. Tök mindegy miért. Mert tartja valamire, mint embert, vagy akár üzletet remélt tőle, céges előrejutást, nem számított. Aki neki kellett, az nekem is.
Csak picit más volt a moiváció
Míg neki az, hogy gyarapodjunk, nekem az, hogy hülyét csináljak belőle, és persze, teljesen jól érzed, ha azt gondolod, hogy nyilván megvolt az okom erre. Mégpedig az, hogy a házasságunk elején neki én semmit se számítottam. Semmit, zérót, vagy épp a nullánál is kevesebbet.
Megalázott, megcsalt és kisemmizett
Érzelmileg totál tönkretett. És ezt soha, de soha nem tudta jóvá tenni. Volt az a pillanat, amikor egyszerűen nem éltetett más, minthogy megbosszuljam, elszámoljam, kiegyenlítsem. Hát mit tegyek, kicsit átbillent.
És mi volt az Ő igen nagy bűne?
Hogy későn érő típus. Mondjuk úgy, hogy nem vette észre amikor szükségem lett volna rá. Fiatalok voltunk, bohók és imádtunk élni. Buli buli hátán, haverok, nyaralások, bálok, minden játszott. Amíg egyszercsak terhes nem lettem. Akkor mintegy varázsütésre mami módba kapcsoltam, Ő pedig nem. Nagyon nem. És nemhogy meg nem értett, de szinte dühös volt rám, hogy elrontom a kis életét.
Persze a bulik nélkülem is vígan mentek tovább
És én egy ideig még jól el is voltam ezzel. A hormonok, meg a megszületett kis „szeretetgombócom” sok mindenért kárpótolt, de nem mindenért. Egyedül voltam, és minél jobban imádtam a gyereket, annál jobban gyűlöltem Őt. Könyörögtem, kértem, sírtam, mindent, de mindent megtettem volna azért, hogy rám figyeljen. De totál két világban éltünk és éreztem, minden áldott nap éreztem, hogy koloncként tekint ránk.
De minden elmúlik egyszer, ez az időszak is végetért
Rosszabb napjaimon tomboltam, veszekedtem, fenyegetőztem, de igazából elég ritkán. Aztán még ritkábban, végül meg már soha. Fáradt voltam, és teljes erőből a gyerekre akartam koncentrálni.
Dehát kis helyen éltünk, mindent tudtam, mindent hallottam, még, ha nem akartam is
Fájt, de annyira már nem, hogy cseréptörésig vigyem a dolgot. Aztán mikor ovis lett Marcell hirtelen megváltozott minden. Nekem újra lett időm magamra, kis jóga, kis torna, kis ez-kis az, egészen kezdtem magamra találni és tulajdonképpen egész jó kis csaj lett belőlem.
Valahogy Ő is más lett
Sokkal többet volt otthon. A bulikat inkább hozzánk szervezte, a hangos berúgásos menetek helyett sütögettünk, kezdett valahogy lecsendesedni. Hát én erre persze még jobban elkezdtem élni. Rájöttem, hogy már vannak olyanok a társaságban, akik inkább miattam jönnek el péntek este, mint miatta, és, hát valahogy vérszemet kaptam.
Olyan lettem , mint egy mindig éhező, ketrecből szabadult vadállat
És minden lehetőséget úgy ragadtam meg, mintha ez lenne az éltető erő, amire az utolsó cseppig szükségem van. Tele voltam energiával, és úgy éreztem be kell gyűjtenem az összes férfi erőt, amit csak el tudok érni. És nem érdekelt, hogy jó-e a szex velük egyáltalán. Őszintén bevallva a legtöbb mégcsak közepes sem volt, sőt. De élveztem inden percét. A legjobban azt, amikor a szemükben láttam, azt a kanos kis ördögöt, aki nem mellesleg teljesen megvetette a férjemet.
Visszaadtam minden bántást, amit valaha kaptam, vagy véltem kapni Tőle?
Óóóó, hát igen. Kamatostul. De, hogy megnyugodtam volna ettől, azt nem mondanám. Órákra, percekre, pillanatokra talán, de sosem éreztem, hogy ‘vége, oké, visszaadtam, egálban vagyunk’. Csak hajtott, vitt tovább a bosszúvágy és nem jött a megnyugvás, bárhogy vágytam rá.
De legalább nekem már nem kellett gyűlölnöm Őt tovább
Lettek jópáran, akik megtették ezt cserébe helyettem, viszonylag olcsó „fizetségért”. És még nincs vége a mesének, de sajnos hepiend sincs. Természetesen elváltunk és új életet kezdtünk mind a ketten, igyekezve ezt az időszakot mélyen elásni magunkba. Sosem vádolt, sosem kérte rajtam számon, valahogy olyan volt ez köztünk, int egy titkos kis megállapodás. Tudta, hogy mit tett velem és én is tudtam, hogy nem a jó módszert választottam magam újraépítésére.
Hogy sokat tanultunk belőle?
Nem kérdés! De, ha van egy kicsit eszed, sosem mész végig ezen az úton, mert a fájdalmakat amiket átéltünk és okoztunk azt sosem fogjuk kiheverni, az biztos.
