Ákos összes eddigi történetét itt böngészheted végig.

Csak halkan, csak titkon (Adrian, 2015. december)

A 2015-ös esztendő elég zavaros volt az életemben

Mondjuk utólag visszagondolva elég sok ilyen időszakom volt előtte is. De ekkor – oly sok év után – végre azt éreztem, hogy elindultam előre. Az volt a második évem az új munkahelyemen és bár eléggé be kellett még dolgoznom magam, de tudtam, hogy megéri. Viszont a nyaralás után ahogy hazaértem, a főbérlőm azzal a hírrel fogadott, hogy el kellene költöznöm, mert csak. Így egy nem várt költözés is tovább bonyolította az őszömet. Mondanom sem kell, november végére már eléggé hullának éreztem magam. És még hátra volt a december. Ráadásképp előtte kb. két hónapja lett vége egy kapcsolatomnak, amire nem mondhatnám, hogy nem rázott meg, mert de. Viszont egy biztos, az, hogy nagyon ragaszkodtam a sráchoz. Így a decembert úgymond az esélytelenek nyugalmával kezdtem, immár az új albérletemben, ami egy garzon volt. Már maga az albérlet és a főbérlőmmel való viharos viszony megérne egy külön sztorit, de most persze nem erről fogok mesélni.

Szívesen meghívtalak volna

Egész sokat jártam ezidőtájt bulikba. Részben, hogy találkozzak a barátaimmal, mivel ez remek alkalom volt erre. Részben pedig, hogy ne nézzem otthon a plafont egyedül. Ráadásul a kialvatlanságnak hála, sokszor már egész kevés alkohol elég volt a jókedvhez.

Nem mindig meleg bulikat jelentett ez; heteró szórakozóhelyeken is ugyanolyan jól tudtuk magunkat érezni. A társaság volt a lényeg. Sőt, olyan partik is voltak szép számmal, amikor tulajdonképp csak a pultnál ültünk és beszélgettünk javarészt. De aznap este maradtunk a régi, jól bevált “iszunk és táncolunk” sémánál. Fejünkbe vettük páran, hogy márpedig meleg diszkóba megyünk, mert néha azért ott is meg kell mutatnunk magunkat. Egy egész estés jó hangulatú, de teljesen eseménytelen seggrázás következett ezután a tömegben. Hajnalban nyilván egyedül botorkáltam haza és végül aludtam egy jót másnap délelőttig.

Amikor felébredtem, már egy társkeresős üzenet fogadott

“Szia! Nagyon helyesen táncoltál az este!”

“Tessék?” – kérdeztem vissza megrökönyödve. Rövid habozás volt a válasz, de ahhoz épp elég, hogy elkészítsem a reggelim és közben a kíváncsiságom is felcsigázódjon kissé.

“Láttalak a pultnál is párszor. Szívesen meghívtalak volna valamire.” – írta aztán a titokzatos, arckép nélküli idegen.

“Akkor, miért nem tetted?” – csaptam le a labdát. Mert bár érdekelt kicsit az eset, nem akartam felesleges írogatásba kezdeni. Megint némi habozás következett, mielőtt újra jött volna válasz.

“Hát, már mennem kellett, de szívesen bepótolnám.” – elmosolyodtam a válaszán, mert próbálkozásnak elég gyengécske volt, de a kíváncsiság tovább dolgozott bennem.

“Még az is megtörténhet. Mutatsz magadról fotót?” – érdeklődtem, mert ekkor már igazán látni akartam ezt a rejtelmes srácot.

“Persze!” – jött a válasz minden eddiginél gyorsabban és csatolásban ott is volt egy félhomályos távoli és egy valamivel közelebbi fotó. Nem nézett ki rosszul. Sőt. Helyes srácnak tűnt. És valamiért az a furcsa érzésem támadt, hogy van valami különleges az arcában. De nem tudtam akkor még hová tenni ezt a megérzést. Viszont akárhogy agyaltam, nem ugrott be, hogy előző éjszaka egyáltalán láttam volna. Tuti emlékeztem volna rá. Ám, ahogy ezen elmélkedtem, újabb üzenet érkezett.

“Most mennem kell. De remélem holnap folytatjuk.” Vasárnap dél körül volt ekkor és nem láttam különösebb okát, miért kellene aznapra befejezzük a beszélgetést, ami épp, hogy csak elkezdődött. De belementem a játékba, mert most már igazán érdekelt a folytatás. Pláne, hogy jól is nézett ki a srác. Akkortájt már egy ideje futottam hosszabb távokat is, így úgy döntöttem, ha már így alakult, teszek egy nagy kört, hogy kitisztuljon a fejem. Akkoriban egyre fontosabb szerepet töltött be az életemben a sport, az edzés. Már nem a szenvedést láttam benne, hanem az eredményeit kezdtem el észrevenni és többek közt a stresszoldó hatását is érezni, így mindig kerítettem is időt rá.

A hétfő szinte váratlanul ébresztett, miután átaludtam a vasárnap délutánt

Csak arra emlékeztem, hogy jól kihajtottam magam, letusoltam, ettem pár falatot és bedőltem az ágyba pihenni kicsit. És úgy rémlett cseteltem is egy sráccal, de először csak álomnak hittem az egészet. Aztán tusolás közben kitisztult a fejem és beugrott az a pár mondat az előző napról. Kíváncsian pillantottam a telefonomra, de természetesen nem érkezett újabb üzenet. Viszont nem váratott magára sokáig. Szinte hajszálpontosan ugyanakkor, mint előző nap, dél körül ismét írt. Ebédidő volt, úgyhogy tudtunk váltani pár sort. Megtudtam, hogy ugyanabban a városban él, amiben én is, de máshonnan származik. Viszont egyelőre nem akarta elárulni, honnan. Ezt furcsálltam, viszont azt jó hírnek vettem, hogy helyben lakik, hisz kevesebb szervezésbe telik megtervezni egy randit. Elárulta azt is, hogy a jogi karon tanul és hogy 26 éves. Én akkor múltam 35, úgyhogy ez 9 évet jelentett. Nem éreztem soknak, mert az arcát nézve felnőtt srácnak tűnt. És általában nem is nagyon érdekelt a korkülönbség. Mondjuk, ha rám írt volna egy 18 éves srác, 30 fölött már esélytelennek éreztem, hogy valami komoly is kialakuljon ebből, a generációs szakadék miatt.

Én is elmondtam pár dolgot magamról…

Hogy a belvárosban van a munkahelyem, hogy mivel foglalkozom, hogy szeretek sportolni és a koromat, amely még talán fel is villanyozta kicsit. Csak az alap ismerkedési séma. A pár mondatunk után azonban ismét szabadkozott, hogy mennie kell. És mivel lassan nekem is készülnöm kellett a további munkára, így elbúcsúztunk. De zárásképp még megbeszéltük, hogy este skype-on folytatjuk…