„Mi legyen a szalagon?”
Négy napja nem tudok válaszolni erre az egyszerű kérdésre…, mégis mi a fenét lehet ráírni egy gyászszalagra? Hogyan lehet egy félmondatban elmondani, amit többszázban sem tudok?
De komolyan! Mégis hogy mondjam el, hogy köszönöm a cseresznyefát…
…meg a málnabokrokat, meg a zöldborsó ültetvényt…, hogy köszi, hogy volt egy udvar, ami a mi kis paradicsomunk volt? És nekem sosem lesz más, én még mindig ezt látom, ha odamegyek… és persze egyáltalán nem értem, hogy fért el ezen a zsebkendőnyi telken ennyi boldogság. Mert tényleg, ezen az udvaron volt gyerekéveink legtöbb önfeledt, boldog perce.
Mégis, hogy mondjam el, hogy köszönöm, hogy nekem olyan Nagyim volt…
…aki kipakolta miattam a hűtőt, ha én épp kutya voltam és az volt a házam? Minden nyár, minden kaland… a bicaj, a hinta, a homokozó és annyi, de annyi lila folt, meg sebesülés, hogy csak a Jóisten a megmondhatója, hogy mennyi is volt… és volt kukoricaevés a földön, bunker a kert megannyi zugában, meg dinnyemag köpdösés a hintáról, és nekünk volt a legtutibb Orion űrhajónk, meg idomított csirkéink és még a kutyám is nálad lakott… minden, de minden, amitől gyerekszívünk örökre ott maradt.
És mégis hogy mondjam el, hogy köszönöm, hogy Te mindig ott voltál?
Hogy tök mindegy mikor, miért mentünk, Te mindig örültél nekünk. Hogy soha nem kellett azt éreznem, hogy rosszkor érkeztünk. Soha nem voltunk a terhedre, mindig volt még egy cukorka, mindig volt időd még egy tejbegrízre, mindig volt hely az ágyban, melletted…
Pár hete írtam pont, hogy a halál nem az élet része…
És igazam volt. Mert azoknak, akik szeretettek, sosem fogsz meghalni. Minden szereteted, érzésed, kimondott, vagy eltitkolt gondolatod bennünk él tovább. Mindannyian örököltünk Belőled valamit. Egyikünk a mosolyodat, másikunk az alázatodat, harmadikunk a vágyaidat…, van ki persze csak a kutyáidat…
Az álmaid nem vesznek el, bennünk élnek tovább. Látlak a gyerekeimben és az összes dédijeidben…, az Anyuban, a Zsuzsában, ott vagy a Zitában, a Rebiben, a Bénikében és persze bennem is. Nem vagy már köztünk, de mindig velünk maradsz. Mindig bennünk maradsz. Mert a halál, tuti nem az élet része. Az életed, az életünk része és ez sosem múlik el.
Egy héttel a halála előtt, álmomban jött el hozzám elköszönni…
Tudtam, hogy már nagyon menne, nagyon fáradt volt…, de maradt még egy kicsit, mert valakinek megígérte, hogy megvárja, míg hazaér és ha megígérte, hát be is tartotta. Mert ilyen volt…