Az “egyszer volt, hol nem volt” – nak sajnos nem mindig a “boldogan éltek, míg meg nem haltak” a vége…
Sokszor, sokkal inkább az “itt a vége, fuss el véle”, legalábbis Laura rémes rádöbbenésében így esett:
Még mindig nem hiszem el, hogy ez ennyire egyszerű és, hogy ez megtörténhet. És még mindig nem hiszem el, hogy évekig mennyire vak voltam… bocs, vakok voltunk. Mondhatnám, hogy nem tudom hol siklott ki ez az egész, de most már tudom, persze, szóval inkább csak elmesélem az ébredés pillanatait.
– Gyere, gyere csak bátran, gyere gyorsabban – győzködött a férjem, ahogy haladtunk befelé a tó hideg vizében
– Jó, majd megyek utánad, menj csak nyugodtan előre és ússz! – válaszoltam még csilingelő – kedvesen.
– De ne ilyen lassan gyere, úgy sokkal rosszabb! – nyaggatott tovább
– De nekem így jó. Menj nyugodtan, mondtam már – voltam még nagyon kedves…
– Dehogy jó! Sokkal jobb, ha gyorsan belemártózol – erőszakoskodott tovább és én megéreztem, ahogy befeszül a tarkómon valami.
– Mindegy. Jó így nekem, megyek a saját tempómban – kezdett idegesíteni… a francokat, rohadtul idegesített, de még össze tudtam szorítani a fogam és körbemosolyogtam a körülöttünk fürdőzőkre.
– De nézd már, semmi az egész! Csak merülj bele és már kész is – és azzal a lendülettel visszafordult felém és telibe fröcskölte a felhevült testem. Totál elborult az agyam.
– Baszd meg, hagyjál már békééén!!!
– Nehogy már azt is te mondd meg, hogy hogyan kell bemennem ebbe a kurva vízbe! Hagyjál már a folyamatos megmondásaiddal. Foglalkozzál már inkább magaddal – ordítva szakadtak ki belőlem a szavak, de valami olyan földöntúli, ordenáré stílusban, hogy még én is hátrahőköltem saját magamtól. Körbenéztem és rohadtul elszégyelltem magam. A Máté szinte megdermedt, csak úgy bámult rám, mint egy idiótára, majd zavartan hozzám lépett és a foga között rámsziszegte, hogy : “baszd meg te, Laura!”, de nem ment se előre, se hátra, csak néztünk egymásra balfaszul.
– Bocsánat…, bocs.., nem tudom mi volt ez, csak úgy kijött és ne haragudj tényleg… – hebegtem és néhány pillanatig tényleg úgy is éreztem magam, mint valami narkós, aki nem érti mit, miért, kinek mondott, de az én fejem egyszercsak teljesen kitisztult, sőt. Mintha egy dugót húztam volna ki a fülemből, minden hang éles és kristálytiszta lett… vagy valami ilyesmi. Ott állt mellettem a Máté, kit jelen állás szerint a világon a legjobban szerettem és két napja mégis úgy érzem magam, mintha egy idegennel lennék. Egy kibaszottul idegesítő idegennel.
Néztem rá, néztem a szemét és nem láttam benne magam
Egy kicsit sem. Földváron voltunk, bár én Szigligetre vágytam… kilenckor reggeliztünk, bár én héttől a plafont lestem… étterem körutakat jártunk, bár én bringázni szerettem volna… Persze semmi gond nem volt ezzel, ez most erről szólt és én már annak is örültem, hogy ez egyáltalán összejött, végre együtt vagyunk és persze azt is tudtam, hogy ebben a bénázásban én vastagon benne vagyok. Nem utólag kellene hümmögnöm, hanem akkor kellett volna kiállnom magamért és megvívni a csatákat, amikor még szóltak a harci kürtök. Szóval igen, nem vádaskodtam, tudtam, hogy nincs igazam, de valahol belül valami elkezdett fájni. Fájt, hogy mennyire nem számítok, hogy ennyire nem vagyok szereplő ebben a történetben és legrosszabb pedig az volt, hogy tudtam, hogy ennek ellenére mégis mennyire szeret.
Ja, faramuci helyzet, ugye?
Igen, valamikor a férjem tényleg imádott. Akkor még bármit és bármikor megtett volna nekem, értem. Szinte leste minden kívánságom és ha fizikailag képes lett volna rá, valószínűleg a tenyerén is hordozott volna…, ha kérem. De én nem kértem. Ezt sem és kábé semmi mást sem. Szinte soha. Nagyon sokat dolgoztunk, nevelgettünk két gyereket és megküzdöttünk minden közös ellenséggel. Valaha egy elképesztően jó csapat voltunk. Valaha…, de mostanra valami, valahol menet közben nagyon elveszett.
Néztem, ahogy minden szégyenérzet nélkül fekszik a napozóágyon, azzal a nagy hasával
Én meg negyvenhét évesen takargatom magam néhány tenyérnyi narancsbőr miatt… de tényleg, mikor lett ekkora a hasa? Hogy nem vettem ezt észre? És őt hogy nem zavarja?! Az egyik legfessebb férfi volt, akit valaha ismertem. Mindig skatulya-nett, sármos és szívdöglesztően egyedi volt. Volt… és ez nekem fel sem tűnt. Most meg… és most sem szólok. Nem kérem, hogy beszéljük meg, nem dobok neki tippeket, hogy tudna sportolni, hogy lehetne újra az a vonzó pasi… nem. Csak nézem kritikusan, magamban fixírozva és nem tudom melyikünkre haragszom közben jobban.
Pedig tényleg mindig a legjobb volt és a legodaadóbb
Férj, szerető, apa, munkatárs. Mindent értünk tett. Értem. Nem ismertem nála szorgalmasabb embert a Földön. Olyan gyönyörű éveink voltak, amiket nem is szoktam elmesélni senkinek, mert csak csöpögős ömlengésnek tűnne, pedig nekünk az volt a valóságunk. Tökéletes, egymáshoz tartozó, egymást támogató, szenvedélyes volt az egész. Igen, szenvedélyes! Amikor azt mondom tökéletes, akkor arra is gondolok, hogy mi minden nap szerelmeskedtünk. Minden áldott nap. És csodálatos volt. Nem volt soha semmi tabu, vagy kérdés köztünk. Ugyanazt, ugyanakkor és ugyanúgy vágytuk szinte mindig.
Talán ettől lett olyan csalóka?
Nekünk annyira nem kellett megdolgoznunk egymásért, hogy mindent annyira magától értetődőnek vettünk. És talán amikor később már ránk fért volna egy kis egyeztetés, renoválás, az nekünk nem jött csak úgy. Nem volt természetes. A szeretet megvolt és a tisztelet is, de a napi dolgaink mindent maguk alá gyűrtek. És mi hagytuk ezt. Nem vettük észre és nem küzdöttünk meg magunkért. És sajnos nem volt ott épp senki, hogy jól fejbekólintson, hogy “hahóóó, hülyék vagytok?? Ébredjetek már fel!”, vagy legalább engem, hogy vegyem már észre, mennyire szarul áll rajtam az a cipő, vagy szorít a kabát, vagy hogy is szokták mondani?! Mindegy is. Belelaposodtunk, elkényelmesedtünk és azt hittük golyóállóak vagyunk.
Egymás helyett voltak viszont remek önképző előadások, meg menő karrier…
Igen. Amikor babák voltak a gyerekek, eljártam ilyen-olyan mami csoportokba és remekül éreztem magam, hogy másnak sem könnyebb. Más is sokat van egyedül, meg másnak is megváltozott az élete és hurrá, így is lehet tök jól élni. Aztán ahogy nőttek, egy kis sport csapat, egy kis kirándulás bármiféle táborokkal, ingyenes nőcélzó, nőfejlesztő tréningek és simán elhittem, hogy ezekre mekkora szükségem van, pedig ott volt a remek férjem. De Ő nem ültetett le minden este, hogy beszélgessünk, mert ő meg annak örült, hogy találtam magamnak fórumokat, ahol jól megoldom a csip-csup napi gondjaimat, amikben ő nem tud segíteni. Szóval én NEM kértem, hogy hallgasson meg, ő NEM kérte, hogy meséljek, csak ez egy rohadt álságos állapot volt. És nemcsak álságos, de romboló is. Valahogy hozzászoktunk, hogy nem vagyunk ott egymásnak. Hozzászoktunk és belesüppedtünk.
Tanulság? Húúú, az van dögivel! Gyorsan a két legfontosabbat:
1: Ha van kivel, van kihez, van mikor, van mit, CSINÁLD! És csináld EGYÜTT!!!
2: Beszélj hozzá, amikor meghallgat, mondd el Neki, amikor beszélnél, és öleld meg bármikor, tök mindegy, hogy épp jó vagy rossz kedvetek van-e!
Szuperjó, hogy vannak mindenféle csoportok, helyek, társaságok, ahová csatlakozhatsz, de ha nincs rá szükséged, akkor csak használd, élvezd ki őket, de ne költözz beléjük. Ne használd valami helyett, ami működik és ne értékeld túl őket! Ja, és még egy:
3: Semmi sem természetes! A házasságod sem! A férjed sem! Nem jár alanyi jogon! Dolgozz meg a figyelméért, a vágyadért, a szerelemért MINDEN NAP!
Ha azt hiszed, hogy ezt bármelyik kapcsolatból kispórolhatod, baromi nagyot fogsz koppanni!
Nehogy azt hidd, hogy csak magam marcangolom
Nem mentem fel őt sem semmitől. Nyilván hibás volt valahol ő is, de lássuk be hibást keresni a megoldás helyett, elég ostoba dolog.
