“ezt nem engedheted meg magadnak”, “te ennél többet érsz”, “nehogy már megadd neki ezt az örömet, hogy sírni lásson”… “először teremts egzisztenciát, utána keress párt”
Ismerősek ezek a mondatok?
Szerintem nemcsak az én életemet keserítették meg, valahogy úgy érzem vagyunk ezzel egypáran
Én még olyan világban nőttem fel, amikor a gyengeség ciki volt. Olyannyira ciki volt, hogy eszünkbe sem juthatott, így, egy idő után remek kis páncélos szörnyek lettünk. És nemcsak keménnyé váltunk, de szépen csöndben az őszinteségünk, az igényünk is elkopott rá.
Jól elvoltam így… és gondolom Ti is… Büszkén, lazán, nem sok mérgező érzelemmel, a saját magam örömére. Kizárólag a saját magam örömére!
Egy ideig. Mostanáig. Mert minél több önképző, önfejlesztő, önedző írást olvastam, lelkesen részt vettem a tréningeken, meg ilyesmiken, egyre jobban éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. A legutolsó ilyen üzenet egyszercsak seggberúgott és meg sem álltam a valóságig. Rájöttem, hogy a gondolatok, amiket kamaszkoromig magamévá tettem, most úgy omlanak rám, mint egy francos burleszkben, a rendetlen gardrób cuccai. És a mai napig ezt kellene éreznem?? A frászt!
Át vagyunk verve hölgyeim!
Azt tanultuk, hogy függetlenek, önállóak, egyedül is elboldogulók vagyunk. Az összes önképző baromság arról szól, hogy nem kell ezt túl komolyan venni, csak élj, megélj, túlélj… lehetőleg egyedül és keményen, mint a vídia.
Mi nem sírunk, nem pitizünk, nem keresünk lángoló vad szerelmet
Mi fegyelmezettek vagyunk, uralkodunk az érzelmeinken, sőt! Mi irányítunk. Mi legyőzünk. Mi vagyunk a világ közepe. Nos tény, számomra egyébként minden ember a világ közepe, de nagyon másként. Az összes függetlenségi szarság, szép sunyin és észrevétlenül olyan gúzsba kötött minket, hogy a fal adja a másikat.
“amit egy nőnek meg kell tanulnia, bezárni a sehová sem vezető kapukat” – Tényleg?!
És azt hol, mikor és ki tanítja meg, hogyan kell kinyitnunk kapukat. Nem, nem résnyire, nem védelmi hálókkal, beléptető rendszerrel ellátott kapukra gondolok, hanem úgy isten igazából. Szélesre, bátran, két szárnnyal kitárni?
Velem megtörtént… Spontán, véletlen és nem is fájt nagyon
Viszont mindent megváltoztatott. A megdöbbenés elemi erejével hatott rám. Tudjátok, mi derült ki? Hogy, ha elgyengülök, erősebb vagyok. Ha hagyom az érzelmeimet, az érzeteimet tombolni, emberibbé válok. Nem csak bizonyos szegmensekben, az egész életemben. Ahogy lekerül rólunk a megfelelés feszítő kényszere, elkezdhetünk saját magunk felé menni. És simán kiderülhet, hogy csodálatosak vagyunk. Mindig azt hittem nyitott és befogadó vagyok, de a fenét voltam.
Most végre bármit teszek, az én vagyok
Igazán én. Nem akarok senkit lenyomni, senkinél jobb lenni, senkivel harcolni. Csak és kizárólag akkor leszel képes másokat megismerni és közel engedni magadhoz, hogy meg mered engedni magadnak azt a luxust, hogy saját magad legyél. Addig sem élni, sem fejlődni nem fogsz igazán. Sőt! Még szexelni sem fogsz soha egy jóízűt sem enélkül.
Az életed nem egy francos csatatér
…és nem is a nagyszínpad! Sokkal inkább egy tuti jó játszótér, sok jóbaráttal. Nem meg küzdened kell magadért, hanem megismerni magad és értékelni aki vagy. És, ahogy a bölcsektől már rég hallottuk, kicsit sem kell, hogy több legyél, már most ELÉG JÓ VAGY. A végére, pedig a legtutibb tanács, pedig amit adhatok, hogy ne csatlakozz, hanem kapcsolódj! Ha erre képes vagy, örökre önmagad maradhatsz, kompromisszumok nélkül.
És, tudnod kell, hogy ez nem jár sérülésekkel
Nem igaz, hogyha odaadod magad, akkor védtelen leszel. Nem leszel. Szeretni fogod magad és meg fogsz tudni bocsájtani. Magadnak és másoknak is. Nem fognak tudni megsérteni mások kicsinyes, vagy rosszindulatú érzései. Bátrabb és erősebb leszel, mint valaha eddig bármikor az életben. Mert rájössz, hogy azt kapod, amit adsz. És mindenki annyit fog tudni elvenni belőled, amennyit megérdemel. Se többet, se kevesebbet.
