Mint egy lassított felvételt, úgy láttam a levegőben zuhanó kis poharat és a szívem már azelőtt összefacsarodott, mielőtt az tompa puffanással elérte volna a padlót
Hallottatok már durit poharat földre esni? Ismeritek azt a semmihez sem hasonlítható hangot, ahogy gyakorlatilag szétrobban?
Néztem, ahogy menthetetlenül le fog esni, láttam, hogy esélyem sincs ezt már megakadályozni és éreztem, ahogy elönt a szomorúság. Aztán persze meghallottam a puffanást, a robbanást és, hogy a konyha millió helyéről verődik vissza az üvegdarabok becsapódásának hangja és végképp annyira szomorú lettem, hogy azonnal megnyugodtam. A veszteség nem volt épp szavakba önthető, de a boldogság, hogy tudok még sajnálni valamit, amit elveszítek a tárgyaim közül, végtelen megnyugvással töltött el.
Végre
Mostanában nem gondolkoztam ezen különösebben, miért is tenném? Élek, ahogy mindenki más, vásárolok, ahogy mindenki más, néha körbenézek és rájövök, hogy a házam ezer eldobható, lecserélhető szeméttel van tele, akkor kidobom és lecserélem őket… persze ugyanolyan értéktelen kacatra, mint azelőtt volt, hisz minek? Kinek? Miért? Aztán persze kicsit elszomorodom, hogy nincs ez így jól, aztán meg persze megnyugszom, mert végülis milyen remek vásárt csináltam, fillérekért újítottam megint.
De tényleg nincs ez így jól
Gondolom sokkal többször, mint szeretném. Kislány koromban azt hittem, minden nőnek egy pénztárcája van és azt használja egész felnőtt életében. Persze alig vártam, hogy felnőtt legyek és nekem is legyen olyan “örök” pénztárcám. Annyit, de annyit irigyeltem anyukámét, amit kinyitni ugyan szuper tilos volt, de azért kívülről meg szabadott érinteni. Hatalmasra tömött, piros és repedezett volt az egész. És persze gyönyörű. Tele titkos cetlikkel, azt hittem pénzzel is, de nyilván nem, meg ki tudja még mi mindennel. De az biztos, hogy kicsi gyerek szívem szerint világnyi titkokat hordozott. És ugyanígy a ridikülje, a felső polcos csecsebecsék, az ünnepi étkészlet, az ékszeres, a fa borítású rózsavizes üvegcse…
De mire nagylány lettem a világ hirtelen megváltozott
Ma már egy nőt sem ismerek, akinek mindössze egy pénztárcája lenne. …sem táskája, parfümje, sminkcucca… És talán én egy kicsit tárgyfüggőbb vagyok az átlagnál, talán kicsit jobban ragaszkodom régi dolgokhoz, sokszor még magam elől is eldugva régi kincseket, azért én sem tudtam megúszni, hogy ne legyek sokszor agyatlan fogyasztó. Istenemre nagyon igyekszem pedig, de például a féltett étkészletek közül, az eltört durit poháron kívül, még talán ha három megismételhetetlen darab van. Az összes többi olcsó tömegcikk. Most akkor jól van ez így, vagy nem?
Azt hiszem mégis jól
Nem hinném, hogy a fejlődés megállítható és nem hiszem, hogy nagyanyáink közül sokan visszasírnák a mindössze szegénységből dédelgetett tárgyak érzését és azt hiszem, hogy amíg van különbség használati és értékes tárgyak között, talán nincs akkora baj. Sokszor mondjuk azon filózom, hogyan tanítsam meg például a gyerekeimnek, hogy hogyan kellene értékelni egy-egy dolgot és nagyon okosan azonnal van is két ötletem rá. A “minden eszközzel” és a “sehogy”. Talán nekik nem egy táska, vagy egy pénztárca lesz az értékmérő, de talán nem baj, ha úgy használják a világot ahogy van, amíg az érzéseiket, a józan eszüket jól tudják használni. Mindenkinek a saját életét kell élnie a saját korszakában, csak mi, akik így kicsit a két korszak között ragadtunk mélázunk el néha érzelmesen ezeken a dolgokon.
Aztán persze futunk megint tovább
Mert már az élet sem olyan, mint régen. Sok táskánk lett és kevés percünk… és talán sokkal több mindent dobunk ki, mint amennyit egyáltalán értelme lett volna magunkhoz venni, de valahogy mégiscsak azt érzem, hogy van egyensúly ebben a világban is. Csak rá kell néznem a nagypapa köntösére és tudom, hogy minden rendben van.
