Elmeséljem, hogyan mentettem meg a házasságomat? (reload)

Nem volt nehéz, csak majdnem belehaltam… de bármikor újra megtenném

Anna vagyok. 37 éves, házas…

Egy időben azt hittem ezt soha többé nem mondhatom ki és ez halálra rémített. Rengetegszer válaszoltam a kérdésre, hogy hogyan csináltam, ezért döntöttem úgy, hogy inkább itt elmesélem, hátha erőt, vagy motivációt nyújthatok bárkinek.

Szóval Anna vagyok és jelentem, boldog házasságban élek

Pont egy teljes éve és néhány hete, tizennégy év házasság után végre valóban hiszek benne. Valóban azt gondolom, hogy  megharcoltam érte, teljes egészében az enyém és teljes mértékben megérdemlem. Mint ahogy a boldogságomat is.

Amikor először vágta a fejemhez, hogy “oké, akkor váljunk el”, azt hittem megnyílik alattam a föld

Valami apró kis szarságon indult a balhé, amit szokás szerint hegyméretűre dagasztott, én meg szokás szerint meg sem szólaltam, csak hallgattam a szitok és elégedetlenségáradatot és csak vártam, hogy elfoggyanak a szavai és végre csend legyen megint a házban. És csend lett, de nem a megnyugtató, “minden mehet tovább végre” csend, hanem valami olyan dermedt és csontig hatoló csend, amit rémálmomban sem tudtam volna elképzelni. Sosem fogom elfelejteni az érzést. Összeugrott a gyomrom, mint akit jól gyomorszájon vágtak és a szívem úgy facsarodott valami csomóba, hogy tényleg azt hittem itt a vég. Egyszerűen azt éreztem, hogy most meghalok. 

Nem tartott tovább néhány másodpercnél az egész

És ahogy a görcs, a fájdalom, a megdermedt vér az ereimben újra elengedett a rémületből, az agyam lázasan zakatolni kezdett. Esküszöm, szinte éreztem, ahogy áramlik bennem az egész. Száguldoztak a fejemben az érzelmeim, a gondolataim és néhány pillanat alatt összeálltak egy rendíthetetlen bástyává. A szemem elől eltűnt minden buborék. Nem volt se tépázott rózsaszín, se fekete, se semmilyen másmilyen se. Tiszta, éles képeket láttam. Egy családot… gyerekeket… egy férfit… egy nőt… És nem akartam őket külön látni. 

Nem kiabáltam, nem sírtam, azt hiszem nem is szóltam akkor semmit

Szépen felálltam, lezuhanyoztam és elmentem lefeküdni. Egyszerűen olyan világos lett az egész, hogy nem is volt esélyem másra. Minden kétségem elszállt, csak egy nagyon elszánt, nagyon makacs és minden kétséget lezáró AKARAT maradt a helyén. NEM fogok elválni. MEG FOGOM MENTENI a házasságomat. NEM LESZNEK A GYEREKEIM elvált szülők gyerekei. Eszembe sem jutott, hogy lehetetlen, vagy, hogy nem fog sikerülni. Tudtam, hogy meg tudom csinálni. Persze sokat segített az érzés, amit most szintén jobban éreztem, mint valaha, hogy szeretem a férjem. Ebben egy pillanatig nem kételkedtem sosem. 

Pár nap múlva tök higgadtan leültettem és kértem, hogy beszélgessünk

Persze nem volt kedve, talán még sosem csináltunk ilyet, de nekem muszáj volt hallanom, tudnom, hogy mit gondol valójában. Megkértem, hogy teljesen őszintén mondja el amit érez, akár kegyetlenül őszintén. És elmondta. És bár nem volt könnyű, de viszonylag nyugodtan hallgattam végig a monológját arról, hogy fogyott el belőle a szerelem irántam és, hogy pusztán tisztelettel és szeretettel nem biztos, hogy tovább tud együtt élni velem és, hogy valójában egy ideje nem érzi ezt az egészet már annyira magáénak. Szerencsére sok konkrét kivetnivalót nem talált bennem, vagyis nagyon nem utált semmit abban és amiket csinálok, csak valahogy semmit sem szeretett már annyira. Végül persze feltettem az utolsó “kegyelem” kérdést, hogy tényleg el tudja-e képzelni nélkülem, nélkülünk és… és igennel válaszolt. Lehajtott fejjel, megrogyott vállal, de kinyögte, hogy igen. 

– OK szívem, semmi gond, megértem – olyan nyugodt volt a hangom, hogy még engem is meglepett – de én nem. És, ha nem gondolod, hogy most azonnal összepakolsz és elmész, én minden nap, minden gondolatommal dolgozni fogok értünk.

Fogalmam sincs mit gondolt, csak olyan furán rámnézett és kicsit sem volt lelkes.

Nagyon nehéz napok jöttek

A férjem kicsit olyan lett, mint aki úgy gondolta, hogy ha már elkezdte ütni a vasat nem hagyja abba. Persze nem gondolom, hogy ennyire direkt volt az elhatározása, de szinte mindennap talált, vagy csinált valamit, amitől volt ok a balhéra. A legrosszabb pedig az volt, hogy, ha elunta, vagy belefáradt, egyszerűen leitta magát. Bármilyen meghívást, programot elfogadott, csakhogy leléphessen otthonról és eszébe sem volt engem, vagy a gyerekeket magával vinni. A ház körül kábé semmit sem csinált, a házban meg még úgyse. A fizetését mondjuk ugyanúgy hazaadta, vagyis a közös számlánkra utaltatta, de ha kellett a programjaihoz pénz simán, megbeszélés, vagy egyeztetés nélkül vissza is vette. Többször megtörtént, hogy szinte üres volt a számla, mire a csekkeket utaltam volna róla.  

És mi történt közben bennem?

Nem tudom. Egyszerűen csak szerettem. Képtelen voltam haragudni rá. Vagy lehet, hogy csak nem engedtem meg magamnak? Szinte vallásos révülettel hajtogattam, hogy “ez a házasság többet ér, mint néhány hét tombolás” meg, hogy “meg tudom menteni és kész”. Ha valami nagyon fájt tőle, egyszerűen csak elővettem a régi élmények emlékét a fejemből és boldog voltam. Nem megjátszottam, nem csináltam kényszeredetten, egyszerűen nem tudtam máshogy tenni. Gyakorlatilag nem vettem tudomást a valóságról, egyszerűen kiszálltam. Azt mondtam magamnak, hogy én magamban biztos vagyok. A válás nem az én döntésem, nem az én opcióm, nem fogok, nem tudok azonosulni a véleményével. Ez igenis egy értékes kapcsolat és csak ebben vagyok hajlandó hinni. Igen, lehet, hogy egy kicsit hóbortosnak tűnhettem talán, és igen, néha egy-egy pillanatban én is láttam magam kívülről és nem tűnt normálisnak, ahogy viselkedem, de egy pillanatig sem inogtam meg. Eldöntöttem, én nem akarok nélküle, nélkülünk élni, nem fogom nem szeretni, csakazért mert ő bizonytalan.

Tudtam, hogy okkal lett üres a házasságunk

És azt is tudtam, hogy vastagon benne vagyok ebben én is. Szóval adott volt a feladat: Legyek a nő, akit imádott! Kerestem jó kis emlékeket, amikor még dicsért, amikor még jókat röhögtünk, amikor állva bezabáltunk mindent a hűtőből meg ilyenek. Megkerestem hát magamban Azt a csajt. És ott lakott még és nem is volt még olyan nagyon mélyen. Laza volt, szenvedélyes és szemtelenül nyílt… és nekem nagyon tetszett. Már értettem miért tetszett ez neki is akkor. Kicsit sem volt nehéz magamra illeszteni, valójában elég jól passzolt még rám. És ahogy egyre kényelmesebben éreztem magamban, annál többször láttam meg benne is azt a régi pasit, akitől úgy tudtam röhögni, hogy az orromon folyt ki az üdítő és aki bármikor egy kézmozdulatával felizgatott annyira, hogy bárhol simán nekiestem. 

Őt nem akartam megváltoztatni

Tudtam, hogy az nem az én dolgom. De a huncut nézéseim, a cetlik, amiken szexet ígérve kértem meg, ha valamiben segítséget vártam tőle, vagy a koncertjegyek, amikkel úgy leptem meg, hogy azt sem vártam, hogy engem vigyen… azért kezdtek hatni. Mindennap, szép napot kívánva köszöntem el tőle és mindig utána kiabáltam, hogy várlak haza… Az egyik nap, valahogy még nem értem le, amikor indulnia kellett és, bár felkiabált, hogy indul, nem rohantam utána, így elment a jókívánságaim nélkül. Egy óra múlva rámüzent: “nem mondtad, hogy szép napot. mi lesz így velem?”. Ahogy megláttam a kijelzőn a nevét, valami nagyon megnyugtató melegség fogott el. Valahogy olyan volt, mintha megérkezett volna. Válaszoltam persze valami elvárhatóan viccesen szexit és tényleg nagyon vártam, hogy este hazaérjen. Még soha nem volt ennyire bensőséges és szenvedélyes az együttlétünk. Rengeteg őrült kalandon és legalább annyi kötelességszerű házastársi szexen voltunk túl, de ennyire együtt még sosem voltunk.

A végén magához húzott és nagyon meghatva azt mondta:

– Jajj, szívem! Én annyira féltem – hatalmasat sóhajtott és még szorosabban ölelt magához. Nem volt mit mondanunk, erre nem voltak szavaink, de mindketten tudtuk, hogy mindketten ugyanazt érezzük. Szótlanul, szorítottuk egymást, egészen reggelig. Nem voltunk teljesen naivak, tisztában voltunk vele, hogy a munka java még hátravan, de legalább már azt tudtuk, hogy van miért dolgoznunk, van mit rendbehoznunk és, hogy együtt fogjuk végigcsinálni. Először csak a normál hétköznapokat foltozgattuk, ahogy tőlünk telt, majd könyveket olvastunk, loptunk heti néhány óra “együtt időt” és nagyokat beszélgettünk. Azt hiszem ez volt az, amit a legelején kihagytunk. Mert beszélgettünk mi ugyan persze régen is, de nem így.

Megtanultuk, megismertük és tiszteljük egymást most végre tényleg, igazán

Nem vagyunk jobbak, nem vagyunk tökéletesebbek és sokszor hibázunk ma is. És tudjátok mi a legjobb? Hogy ez nem baj. Nem baj, ha vitázunk, ha nem értünk egyet, ha tökéletlenek vagyunk. A baj az, ha nem tudjuk megbeszélni, megoldani, kimondani, megbocsájtani, bocsánatot kérni… ha hagyjuk, hogy a problémák az érzelmeink rovására menjenek. Nem úsztunk meg mi sem egyetlen lépcsőfokot sem. Sok gyönyörű és még több fájdalmas mondat volt, amit meg kellett osztanunk egymással az újraépítés időszakában. De minden pillanat megérte, hisz ilyen erős és biztonságos sosem volt az életünk ezelőtt. Ha ezt már az elején tudtam volna… sok mindent máshogy csináltam volna. De sosem késő!

És, hogy mi életem legszebb szerelmi vallomása?

Amikor a férjem 13 év házasság után, a válás sötét árnya után azt mondta, hogy “Köszönöm, hogy ennyire bátor voltál és köszönöm, hogy nem mondtál le rólunk. Nemcsak a házasságunkat, de engem is megmentettél”.