Megcsalt és én túléltem… Sőt!

Izabella története a túlélhetetlen pillanatokról

 

– Hazamegyek Anya! -szólaltam meg a csendben hirtelen

Magam sem értem mitől tört így ki belőlem, de indulnom kellett. Akkor már három napja dekkoltam itt és mivel kábé semmi dolgom nem volt, azt hiszem besokalltam. Elvileg betegápolónak jöttem, de túl sok minden tennivaló nem volt. Anyám remekül érezte magát és tettrekészebb volt, mint valaha.
– Persze, szívem. Ha úgy érzed menned kell, megértem. És mivel tényleg a megértés látszott a szemében, hát minden lelkiismeret furdalás nélkül elkezdtem összeszedni a cuccom. Nem kapkodtam, szép komótosan pakoltam, hátha van, amit még mondani szeretne, de nem volt.
– Na OK, kész vagyok. Átlépek még a nagyihoz, elköszönök tőle is, jó?
– Persze. Menj, addig rakok össze neked az ebédből.

Mentem, elköszöntem…

Elraktam a rengeteg süteményt és persze a verhetetlen savanyúságokat, beültem a kocsimba, feltoltam a napszemüvegem és ráléptem a gázra. A fővárosig szinte nem is fékeztem. Remek volt a forgalom… mondjuk kábé nulla. Élveztem az egészet. Valahogy minden olyan könnyű volt. Jól esett az elmúlt napok zavarai után. Sütött a nap, Anyuval minden rendben volt, ráadásul sokat beszélgettünk, szép volt az autóm, jó volt a melóm …és volt egy Gyurim …na ja, a Gyuri… Mikor leparkoltam a ház előtt, belémvillant, hogy mi vár rám fent. Úgy hagytam itt a lakást, ahogy egy katasztrófa sújtotta övezetet szoktak…

De valahogy most még ez sem tudta kedvem szegni

Amikor kedd éjjel elrohantam, és azt hittem anyuval valami komoly baj van, legkisebb gondom a mosogatás volt. Most, hogy három nap után hazajövök, szinte feldob, hogy végre tehetem a hétköznapi dolgaimat. Tulajdonképpen nagyon jó lesz ez a pár óra egyedül. Legalább tényleg alaposan kitakaríthatom a lakást és kicsit a gondolataimat is. Pár hete valami fura érzés motoszkált valahol hátul az agyamban, a Gyurival kapcsolatban. Kevés a figyelem, az energia és úgy egyáltalán, kicsit minden más.

A Gyuri szerintem észre se vette a kuplerájt

Azt mondta ki sem látszik a melóból és, hogy az egész hétvégéje is arról fog szólni. Tényleg!! Fel sem hívtam délben, mikor eldöntöttem, hogy hazajövök… mindegy, kitakarítok és tök boldog lesz, hogy egy tiszta lakás és egy rendes asszony várja haza. Felvidult a lelkem. Az élet szép! Gondoltam és kettesével vettem a lépcsőfokokat a harmadikra.

Beléptem az ajtón és nem hittem el, amit látok

Patent rend fogadott az előszobában. Nem hittem a szemeimnek. Rendet rakott a Gyuriii??? Nemhogy a fogason és a polcon totál rendben álltak a cuccok, de még a cipők is katonás sorban várakoztak, elvágólag a futószőnyeg szélénél. Bekukkantottam a konyhába és teljesen leesett az állam. A mosogató, a tűzhely, az asztal… Mi a szar van itt?? Szülinapom van, vagy mi?! Na, pont eddig tartott a megdöbbenésem, vagyis helyesebben most kezdődött csak igazán, ugyanis a nappaliba lépve az elmúlt órák jókedve olyan rohadt messzire szállt, mintha soha nem is éreztem volna semmi olyat.

A Gyuri (bassza meg!!) egy gyönyörű, fiatal nő lábai között térdelt és épp lelkesen elégítette ki a csodaszép szájával

Hát kurvára kár volt ennyire kitakarítani, most, hogy úgyis szanaszét fogom verni a lakást! …ez volt az első gondolatom, de valójában teljesen leblokkoltam. Csak álltam és néztem a jelenetet. Nem tudom, hány másodperc, vagy mi telhetett el, mire meg tudtam szólalni.
– Jó napot kívánok!… Szia Gyuri! – köszöntem barátságosan. A nő úgy ugrott fel a kanapéról, mint akit seggbe szúrtak.
– Szia Iza! – köszönt vissza a Gyuri félszegen és egyet önkéntelenül hátrébb lépett, mint aki attól tart, hogy egy kurva nagy pofont fog kapni. Végig rajtam tartotta a szemét és megpróbálta a csajt maga mögé terelgetni …nem tudom mitől tartott?! Hogy leverem, vagy mi?!

Néztem rájuk… ők is rám

Morbidul vicces volt egy nőt ennyire meztelenül látni a nappalimban. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek? Egyáltalán nem volt erőm kiabálni. Valahogy eszembe sem jutott semmit a földhöz vágni, vagy tombolni, vagy egyáltalán semmi ilyesmi. Sokkal inkább valahogy minden a helyére került. Valószínűleg ezt éreztem már hetek óta. Ez volt, amitől nem találtam semminek a helyét a világban. Ezek a rezgések kuszálták össze a kis rendszerem. Most mintha kihúzták volna a dugót és a vizet leeresztették volna rólam. Egyszerre könnyebben kezdtem lélegezni.
Nem tudom mi szállt meg, de megnyugodtam és az zakatolt a fejemben, hogy most velem megtörténik az, amitől a Föld minden áldott embere retteg és ezt bizony TÚL FOGOM ÉLNI.

A csaj basszus elcseszettül jól nézett ki! Nagyon!! Ultra nagyon! 

Egekig érő lábak, hosszú hullámos haj, porcelán bőr… tisztára a Gyuri zsánere. De bassza meg! Az a baj, hogy a Gyuri is kibaszottul jól néz ki! Még mindig! Tuti, ha bárhol ismeretlenül belébotlottam volna, én is aláfeküdtem volna. A felismerés bár boldoggá cseppet sem tett, de valahogy valami belső békét adott, vagy persze lehet, hogy szimplán besokkoltam, nem tudom, de a mondat ami a számon kicsúszott meglehetősen helyzetidegen volt, belátom. A csaj felé nyújtottam a kezem és bemutatkoztam neki:

– Kovács Izabella… nem Kovácsné, csak Kovács… 

(ezt mondjuk mi a francnak fűztem hozzá, nem tudom…)  Ő persze nem mondta a nevét, sőt… nem mondott szegény semmit.
– Gyuri, gondolom neked nem kell, hogy bemutatkozzam. – totál lebénulva nézett.
– Nos, ha már így összeismerkedtünk, van a konyhaszekrényben egy üveg vodka, koccintsunk a találkozásra!

A csaj… nő, vagy nem is tudom, hogyan hívjam, zavartan körbenézett 

Mint akit épp kigúnyolnak, látszott, hogy irtó kínban van. Nem tudom mi járt a szép kis fejében, de végül nagyon sértett hangon, szinte kiabálva közölte velünk, hogy vele aztán ne szórakozzunk, koccintgassunk mással. Fölkapta a bugyiját, a falatka szoknyáját, meg mit tudom én még milyen ruhadarabokat rángatott ott magára zavarában, a Gyurin taszított egy akkorát, hogy az majdnem beesett a szekrénybe, én félreléptem így mondjuk hozzám nem ért hozzám, de elviharzott mellettem és úgy bebaszta az ajtót, hogy csak úgy zengett a lépcsőház. És még azt kiabálta köszönés helyett, hogy ez kurva szar vicc volt és szégyelljük magunkat.

Hát ezt nem értettem egy pillanatig, majd szép lassan leesett és elkezdtem kurvára röhögni

– Gyuri baszd meg! Mi majdnem becsajoztunk! Ez most tényleg azt hitte, hogy be akartuk cserkészni mind a ketten??? – Gyuri nem tűnt annyira vidámnak, de láttam rajta hogy igyekszik értékelni a humoromat, illetve a józan eszemet és látszott rajta az is, hogy valahol nagyon hálás nekem. Na, mondjuk ez volt az, amit sosem szerettem volna látni az arcán, de most mégis megnyugtatott kicsit. Sosem gondoltam volna…

A röhögésem egyszercsak fuldokló zokogásra váltott 

Odaléptem a fotelhoz és ráomlottam. A karfát ölelve sírtam. Nem tudom meddig tartott, de amikor felemeltem a fejem a Gyuri ott ült a földön előttem, kitöltve a két vodka és nézett. Néztem én is őt, majd szótlanul felemeltem a közelebbi poharat és koccintás nélkül felhajtottam az egészet egy húzásra. Gyuri is megitta a sajátját és újratöltött. Néztem rá, de nem jöttek a szavak. Megittuk a második kört is szótlanul… meg még jó párat.

Vodkázgattunk hát… Nem kicsit. Nagyon. 

De milyen érdekes, hogy amikor szükséged lenne rá és vágyod is nagyon az érzést, kurvára nem könnyű lerészegedni. Annyira szerettem volna, hogy jól fejbevágjon, kiüssön és kitörölje minden gondolatom.

– Most mi a szart kezdjek én veled? – kérdeztem egyszercsak fájdalmasan tőle

– Nem tudom, de kérlek, ne hagyj el! Könyörgöm! – nem tudtam mit mondani, mire ő átölelte a térdem, szorított és éreztem, ahogy elkezd sírni. Szótlanul ültem. Néztem, éreztem, de nem volt mit mondanom neki.
– Gyuri! Ezt most ne beszéljük meg! Csak igyunk és sajnáljuk magunkat, jó? – bólogatott és szipogott és szorított nagyon.

Valamikor hajnalban ugyanebben a pózban ébredtem fel

Részeg kábulatban, vagy másnapos hányingerrel küszködve nem tudom, de szarul voltam, az biztos. Még mindig fogta a lábam… Próbáltam átlépni, de felébredt, ahogy kihúztam magam a szorításából.
– Hová mész?
– Pisilni! Hová mennék??
– Ok…ja, bocs. Persze. – de láttam, ahogy végig követ a szemével.

Tudtam, hogy ma meg kell beszélnünk a közeljövőt, de fogalmam sem volt mit is akarok

Már a fájdalmon túl, sokkal inkább a sértettség és düh volt ami dominált. Mire befejeztem a pisilést, már robbanni készültem. Kiléptem és neki estem:
– Tudod, hogy mi bánt még a megcsalásodnál is jobban? – nem kérdezett, de kérdőn nézett és felült hirtelen, hogy érezzem, hogy érdekli, amit mondani készülök – az baszd meg, hogy miatta kitakarítottál! – remegett a hangom az idegtől és annyira jó volt kiabálni. Végre! Nos, hát kiabáltam még kábé 3-4 mondatot, de aztán nevetségesnek éreztem az egészet. Ez nem én vagyok. Ez nem az én módszerem.
Nem tudom mi, talán a helyzet abszurditása és lehetetlensége, talán az ő szégyenük és az én fájdalmam együtt, valami olyan titkos lelki erővel vérteztek fel, amivel felül tudtam kerekedni a saját korlátaimon és egészben látni a helyzetet. Valahogy egyszerűen túllendültem a pillanaton. 

Leültünk és kávézás közben átvettük a fájdalmas részleteket 

Ki volt ez, hányszor, hol? Nem voltam már haragos és dühös sem. Fájt persze, de semmi elszántság nem volt bennem, hogy elhagyjam. Valahogy olyan volt, hogy most már megtörtént a legrosszabb, ami egy kapcsolatban megeshet, túl vagyunk rajta, ezzel már soha többé nem kell szembenéznem. Szinte megnyugodtam.
– Annyira megijedtem, hogy elveszítelek. – mondta végül
– De hát elveszítettél! – válaszoltam
– Elhagysz? Akkor most mégis elhagysz?? – ugrott fel rémülten
– Nem. De azt aki tegnapig voltam, már nem sanszos, hogy megtalálod bennem. – pontosan nem tudtam, hogy ez mit jelent, de éreztem, hogy valahogy így van.
– Szerintem Te sokkal jobb vagy, mint amit tegnapig, vagy valaha képzeltem rólad! – nem csókoltam meg örömömben, de tudtam, hogy igaza van.

Nyugodt, erős és magabiztos lettem a saját erőmtől. Képzeletben megveregettem a saját vállam és beültem egy kád forró vízbe…