Nem viccelek, maximum túlzok egy kicsit ;), talán boldogságot mégsem vettem, de egy veszekedést azért megállítottam vele
Egy nagy áruház külső parkolójában, vásárlás után, igyekeztem a kocsim felé, amikor felfigyeltem egy párra. Még messze jártam, de így sok méter távolságból is lerítt róluk, hogy áll a bál. Minden mozdulatuk, a jövés-menésük, ahogy gesztikuláltak, mint egy eltúlzott filmjelenet, ahol irtó gyenge a rendező és túljátszatja a színészeket, hogy a legérzéketlenebb néző is levegye, hogy itt bizony, baj van. Hát volt is….
Mégpedig irtó nagy
Nem volt náluk százas… Ugye?! Pedig szóltam előre, hogy ma nem viccelek. Na szóval ment a verkli és egyre jobban pörögtek bele az egészbe, miközben lázasan túrták fel két oldalról a kocsi minden zegét – zugát, a zsebeiket, meg a táskákat és csak mondták, mondták, mondták…:
– Hogy lehet az, b.meg, hogy nincs nálad egy darab százas?
– Nálam? A Te kocsid, mi a sz@rért nem tudsz benne tartani egyet?
– Mert kivette a gyerek!
– Mert mindent megengedsz annak a kölöknek! Miért nem lehet megérteni, hogy ne vegye ki innen a pénzt?
– Mert nem adtál neki reggel zsebpénzt.
– Miért az én dolgom lett volna neki zsebpénzt adni? Ezt nem hiszem el, hogy minden helyzetben el tudsz jutni odáig, hogy végül én vagyok a hibás!
– Nem azt mondtam, hogy te vagy a hibás, csak válaszoltam. Te élsz meg mindent támadásként. Ha meg se szólalhatok, akkor is azt hiszed b@sztatlak.
– Nem, tudom, hogy akkor nem b@sztatsz. Akkor büntetsz. De tök mindegy, úgyis csak a rosszat látod bennem.
…ha akartam, ha nem, hallottam minden egyes szót, mert természetesen pont a mellettem lévő autó volt az övék
És csak mondták, mondták tovább, ömlött belőlük a szidalom. Ismerem a vitákat. Sokat néztem már végig így vagy úgy, tétlenül elmenni mellette mégsem tudok még mindig. Gondoltam hát egy merészet és betoltam a mentőmellényt, vagyis, a mentő kocsit… Tudom kéretlen volt a közeledésem és kellően tolakodó is, de a célját megtette. Kifogtam a szelet a dagadó veszekedésük vitorlájából. (elég lírai tudok lenni, mi? 😉 ) és átsétáltam hozzájuk:
– Jó napot! Tessék a kocsim! – mondtam és egy színpadias mozdulattal odapenderítettem a bevásárló készséget. A pasi, aki épp a kocsi hátsó ülésén kotorászott meglepetten és zavartan kiugrott a kocsiból és szinte vigyázzba vágta magát. Látszott rajta mennyire meglepte, amikor rádöbbent, hogy nincsenek egyedül és a táskáját szorongató feleségére kapta a tekintetét.
– Hogy, hát hogy… – hebegett össze-vissza – hát nekünk nincs százasunk. Van kétszázasunk, ha fel tudná váltani…
– Nem kell. Odaadom csak így. Nem kérek érte százast. – és nyomatékosan még közelebb toltam felé a kocsit.
– Dehát… – egyáltalán nem találta a szavakat. Annyira meg volt döbbenve, hogy csak tapogatta a zsebét tovább és hol rám hol az asszonyra nézett, aki persze ugyanolyan tanácstalan volt. Közbeszóltam hát végül, hogy enyhítsem a bénázást:
– Ez csak egy százas. Fogadják el és szép napot. Ez nem akkora dolog, láttam, hogy bajban vannak, csak segítek. Ennyi. – Istenemre úgy álltak, mint akik jelenést látnak és fogalmam sincs, hogy mi hatott rájuk sokkolóbban. Az, hogy rájöttek, ez “csak” egy százas, amin hosszú percek óta nyírják egymást, vagy, hogy elfogyott a mai vita-forrás, vagy tényleg ekkora dolog lenne egy apró kis segítség? Én hajlok rá, hogy az első kettőből jelöljem ki a nyertest, ha a harmadik lenne, az elég gyászos lenne.
– De hogy adjuk vissza? – nyögte ki végül a férfi a hét legkevésbé értelmes kérdését, bár így utólag nem is volt annyira az, csak válaszom lett rá egyel patetikusabb, mint szerettem volna, de végülis mindegy…
– Hát adják majd oda valaki olyannak, aki szintén hasonló bajban van. – és bár igyekeztem a lehető legtermészetesebb hangomon beszélni, már rég nem a százas hiányos bajban lévőkre gondoltam. Én persze akkor már a házasságukon agyaltam, mert hát lássuk be, ez a napjuk talán helyrejött, de ha egy százason ilyen vitát kerekítenek, nem ártana nekik egy kicsit mélyebben sepregetni, mint az aprópénzes tároló.
Te hogy állsz a vitákkal? Szerinted hol a határ, amikor még úgy érzed van értelme és akár tanulni is lehet belőle, vagy inkább már csak a másik bántása cél?
