Félt, óv, aggódik, szóval biztos őrülten szeret. Vajon hol a határ a birtoklási vágy és az egészséges féltés között:
Andrea története a tökéletes férfiról, aki “tökéletes asszony”-t akart faragni belőle:
Csak álltam és lefagyva néztem végig, ahogy “A Szerelmem” szép lassan felfalja, megrágja és kiköpi az egész életem. Andrea vagyok. 34 éves, újra szingli…
Egy porcikám sem volt, ami ezt akarta volna, sőt! Pár hónapja még én voltam a világ legboldogabb menyasszonya. Csupa szappanbuborék, csupa szivárvány, csupa csipke volt minden körülöttem. Endrét pont egy évvel azelőtt ismertem meg, mielőtt szűk családi körben, de oltári romantikus körítés keretében megkértem a kezem. Nem kicsit, nagyon. Úgy ahogy kell. Apámtól, keresztapámtól, meg az egész díszes kis kompániától. Mindenki úgy meg volt hatva, hogy csak úgy folyt a pálinka… napersze, csakhogy ne legyen minden meglett férfi picsogó kisfiú.
Szóval az élet gyönyörű volt
Egyszerűen nem volt egy kósza pillanat sem, amikor ne mosolyogtam volna. Még álmomban is széles vigyorban volt a szám, amit ugyan nem láttam, de rendszeresen be volt merevedve minden arcizmom reggelre.
A nagy Ő: Endre…
Mondjuk úgy, hogy minden elfogultság nélkül, az igazi álompasi. Mindenben tökéletes volt. Menő meló, menő teló (jó ez csak a vicc miatt) de tényleg. Minden, minden kínosan, észveszejtően tökéletes körülötte. Lakás jó helyen, több, mint tisztességes havi fix, rendezett felmenők, áll leejtő agy és persze bugyi lecsúsztató külső. Gyönyörű, okos, szép, odaadó… nem is értem, hogy fér ez bele egy életbe, azt meg végképp nem értettem, de ez a férfi engem akart. Nagyon! És örökre!
Felkerült hát az ujjamra az ígéret gyűrűje…
És én boldog voltam és azzal a lendülettel be is költöztem hozzá végre. Mindent megosztottam vele, mindent együtt szerveztünk, mindenhová együtt mentünk, válogattunk, terveztünk és persze 10 centivel a föld felett lebegtünk. Kaptam egy egész szekrényt, meg még néhány extra fiókot és csöppet sem zavart a hirtelen váltás. Eszemben sem volt dugdosni, vagy szekcionálni a kis dolgaimat. Nem volt rejtegetni valóm… azt gondoltam. De sajnos nem volt igazam.
– Jó, hogy végre hazaérsz! – fogadott egyik este, mikor beléptem az ajtón
Egyáltalán nem értettem, de világos volt, hogy valami nagyon nincs rendben.
– Szia Neked is… – próbáltam tompítani, vagy egy kis időt nyerni nem tudom, de nagyon nem tetszett, ahogy rám nézett.
– Ki az a Balázs? – szinte köpte rám a kérdést, minden udvariaskodás nélkül.
– Te most mégis miről beszélsz? – az agyam lázasan zakatolt, megfejtést keresett erre az egészre, de normális, vagy olyan, ami ezt okozhatta volna egyáltalán nem volt. – Egy Balázst ismerek, a kollégám… – mondtam kicsit félve… mert az egész helyzet annyira ijesztő és érthetetlen volt, hogy nem tudtam a helyén kezelni.
– Miért hívogat itthon? – leesett basszus!
– Jajjj, hát erről van szó? Hát megadtam bent az itthoni számot, mert tudod szarakodott a telefonom, amikor költöztem és pont akkor hiányoztam bent nagyon… Hát semmi, csak meló. – mondtam egyszusszal végig, megkönnyebbülve és odaléptem, hogy megöleljem. Viszonozta, de a mozdulatban nyoma sem volt a szokásos szenvedélynek.
Mindegy – gondoltam – és a sztorit elraktam egy kevésbé látható polcra az agyamban
Hetekig újra minden verőfényes, szikrázó és színpompás volt újra. Egészen a következő telefonig, amikor is a barátnőm hívott fel véletlenül otthon, mert visszahívta a számot automatikusan amiről én hívtam korábban és… valójában mindegy is, de az nem, ami ebből a beszélgetésből kerekedett végül.
– Miért hívogat a barátnőd? Csajos bulit szerveztek? – állított elő ismét a kis “azonnal ítélő egyszemélyes bíróságom”.
– Na most komolyan – kezdtem volna bele a mondandómba, de undokul belém fojtotta a szót.
– Nem érdekel, hogy kivel hová mész, de miért szervezkedsz a hátam mögött? Akkora fasznak tartasz, hogy nem mered elmondani? Majd megint letagadod, mint a múltkor, amikor az állítólagos kis kollégád hívogatott?
– Te miről beszélsz??? – köpni, nyelni nem tudtam
Legszívesebben sírva fakadtam volna, vagy vártam, hogy valaki csípjen már meg, hogy csak álmodom. De nem ez történt, Ő folytatta:
– Tényleg azt hiszed, hogy mindent beveszek? Hogy a kollégád akkora barom, hogy nem látta mikor indultál haza? Hol voltál akkor? Miért nem tudta, hogy nem lehetsz még itthon? Elárulnád? – felállt és egészen fölém magasodott miközben beszélt. Azt hittem elsüllyedek ott menten egy álltó helyemben.
– Figyelj, beszéljük meg. De ne így! Így én nem tudok… – préseltem ki magamból és eleredtek a könnyeim. Sértett voltam, bántott és közben nagyon szerettem volna elmagyarázni neki, hogy mennyire nem jól látja a helyzetet. Szerettem volna megnyugtatni, szerettem volna, ha újra szeret.
– Nincs most kedvem egy ilyen beszélgetéshez. Ez nekem most sok… Lemegyek a terembe, lent vannak Ákosék. Ne hívogass, majd jövök! – leemelte a fogasról a kabátját, lazán a hóna alá kapta és diadalmas léptekkel kisétált az ajtón. Én meg álltam ott totál összezuhanva, összezavarodva, megsemmisülve. Dehát én nem is csináltam semmit. Hát nem is csinálok mást, mint dolgozom és rohanok haza… hát nincs egy perc, amit külön töltenénk…
Persze zokogtam egy sort a kádban és felvérteztem magam egy halom jó válasszal és elterveztem, hogy még ma pontot teszek ennek az egésznek a végére
De nem is volt mire válaszolnom. Hazajött valamikor éjjel és úgy bújt hozzám, mintha soha, semmi baj nem lett volna. Hajnalig szeretkeztünk vagyis egészen addig nem hagyta abba, amíg gyakorlatilag az ájulásba, majd az alvásba nem élveztem magam. Reggel próbáltam kérni, hogy egy pár szót váltsunk, de nem engedte. Leült mellém a székre,megfogta a kezem és mélyen a szemembe nézve azt mondta, hogy ne haragudjak. Nem tudja mi van vele, de teljesen beleőrül a gondolatba, hogy esetleg elveszíthet, de már tisztán látja, hogy ez mekkora butaság, csak még életében nem volt ennyire szerelmes senkibe és ez annyira előhozza belőle a féltést… blablabla, beszélt, beszélt én pedig szerelemittasan ittam a szavait. És elhittem, és boldog voltam, és szerettem, és minden rendben volt újra.
Legalábbis néhány hétig…
Amikor is kerestem a tavalyi naptáram, mert nem találtam egy telefonszámot, amit tudtam, hogy meg kell lennie valahol. Szóval túrtam az irodás dobozom, amiben az előző éves minden volt félretéve, megvolt vagy öt évre visszamenőleg az összes ilyenem, szépen rendben, minden év – egy doboz, mert sosem dobok ki fontosnak vélt dolgokat, pont az ilyen esetek miatt, szóval túrom a kis noteszeim, papírjaim és valahogy olyan kusza volt minden. Nem úgy álltak, ahogy én azt hagyni szoktam… de kapkodtam, meg a költözés ugye…, nem néztem át mindent rendesen. Meglett a szám, elintéztem amit kellett és visszazártam a kis múltas fiókomat.
Napokkal később azonban kiderült, hogy miért nem álltak a papírok úgy, ahogy én hagytam
Volt ugyanis más is, aki időnként ki-kinyitogatta az én kis féltett dobozkáimat. Ki tudja mit keresett, de végülis amit szeretett volna azt megkapta belőle. Talált olyan fecnit, vagy számot, ami miatt leordíthatta a fejem… és, ha egy üzlet beindult, hát persze nem állt meg egynél. Ha azt mondtam nézegesse nyugodtan, rámfogta, hogy már biztos átnéztem és kidobtam, ami komprommitáló lehetett volna. Ha megkértem, hogy hagyja a cuccaimat, akkor dugdosok valamit és ennek sosem lett vége.
Szerinte kábé mindenkivel dugtam, akinek a telefonszáma valamiért ott volt az irataim között
Ha nem is vele, akkor a bátyjával, az öccsével, a húgával, mindegy volt, hogy női vagy férfi név került aznap elő, mindig lett mire fogni, mindig lett hozzá egy történet, amiben én voltam a ribanc és aki ilyen, az úgyis megbízhatatlan és kár is a fáradtságért. Egyébként teljesen mindegy, hogy mi volt az igazi sztori, csak azokat a mondatokat hallotta meg belőle, amit úgy tudott forgatni, hogy végül vagy feladtam, vagy beletörődtem. Egy ideig borzasztó volt. Magam sem értem, hogy miért, de egyszerűen annyira érthetetlen, annyira bántó volt, hogy csak arra hajtott a vágy, hogy megfeleljek neki. Mindent megtettem volna, hogy megismerjen, hogy bízzon bennem és, hogy imádjon. És persze pont ezzel büntetett. Ha úgy tetszett neki, akkor nem érdekeltem, bizalmatlan volt és láthatóan viszolygott tőlem. Tényleg minden lelki terrort bevetett. Máskor persze az egekig emelt és én voltam az “ajándék” az életében. Végül addig jutottunk, hogy, azok voltak a szép napok, amikor dolgozni sem mentem. Csak akkor volt béke ugyanis, ha nem mozdultam ki otthonról. És én annyira vágytam azt a megvont szeretetet, hogy ez nem is tűnt akkora áldozatnak akkor valahogy.
Home-officba kértem magam és a telefonok helyett mindent írásban intéztem
Mindig kínosan nyitva hagytam a lap-topom, minden jelszót kinthagytam az asztalon, totál átlátszóvá váltam számára. Számomra pedig gyakorlatilag megszűnt minden külvilág. Persze még így is becsúszott néha egy kérdés, hogy ez, vagy az miért ilyen kedves velem…, de szép lassan eltűntek, elfogytak, lekoptak a kedves emberek körülöttem. Persze senkinek nem mondtam el mi zajlik velem. Nem volt már egy barátnőm se, gyakorlatilag a családommal többet beszélt, mint én és nyilván más külső “haver” sem volt rég a környékemen. MOndjuk úgysem mondtam volna el senkinek, mert belül, valahol mélyen magamban tudtam, hogy ez nagyon nem OK és kicsit szégyelltem is magam. De Ő végülis értékelte, ahogy lassan önként magamra készülök zárni az aranykalitka ajtaját és a napok nagy részében végre újra és megint nagyon imádott… egy ideig… amikor is egy reggel, köntösben vittem le a szemetet…
