Na jó, Nektek elárulom, nem ezzel a levelezéssel kezdődött a “kapcsolatunk”…
Kezdhetném, ha a saját blogműfajomban írnék, de ma nem ezt fogom tenni! Mert egy sokkal, de sokkal izgalmasabb kalandba keveredtem nemrégiben, mégpedig magával az igazi, a hamisítatlan, a valódi “KALANDOR”-ral.
Szülő vagyok, egy igazi “anyuci”
És, mint ilyen, én is folyton adni akarok. Hiszen, mi anyukák folyton folyvást azon gondolkozunk, igyekszünk, hogy a gyerekeinknek minden meglegyen, sőt! Mindenből jobb, több, szebb, menőbb legyen. És, hogy ennek mi a vége? Elárulom. Hogy ott ülsz minden hétvégén a gyerekszoba közepén és azért rimánkodsz a kisdedeidnek, hogy mondjuk a felét…, de akkor legalább néhányat, najó egyet-kettőt, vagy mit tudom én mennyit, de valamennyit, lécci, ajándékozzuk el, vagy pakoljuk el örökre, akárhová. Mert játékok öntik el az egész házat. És teljesen mindegy mennyire vagy tudatos.
Mert én tényleg megpróbáltam, hogy csak a leghasznosabbakat, csak a fejlesztőket, csak az élményeket
De nem sikerült. Mert jönnek azok a korok, amikor meg kell küzdened a mesehősökkel, a kortársakkal, a saját fáradtságoddal, hogy nem tudsz utána menni, hogy hoznak mások is ajándékba, hogy cserél egy másik gyerekkel, most meg még ugye ez a covid-os korlátozás is, ugye,amikor a kézzelfoghatót nem tudod élményre cserélni, és ráadásul az öccsénél már fele akkora se volt a lendületem, szóval a lényeg, hogy ott tornyosul mindenhol “a játék”. Aminek a legnagyobb része, lássuk be, kacat. És nem is a javából. Olyan ‘soha nem is volt élmények’ megtestesítői, amiket sosem éltünk át. Sem közösen, sem a gyerek magában.
És jön a “minden héten szombat”, ami persze bármelyik nap lehet
Amikor szeretnék valami sokkal értelmesebbet és azt látom, hogy ha én nem tudok ezekkel a holmikkal mit kezdeni, mégis, hogy várhatnám el egy kisgyerektől, hogy Ő tudjon. Tömegcikk, használati tárgy, pillanatnyi öröm. Folyton ez ellen harcolunk, ez ellen menekülünk, én is ezt tanítom a felnőtteknek is, közben pedig zsákszámra öntöm a gyerekeinkre, csak mert “nincs jobb”. Grrr
DE VAAAN!!!
A legnagyobb elkeseredettségem közepén ugyanis, derült égből villámként csapott le rám A Kalandor. Ráadásul egy olyan, akinek az egész család örül! 🙂 Korlátozott szabadidős programok, iskolakezdés és ugye az őszi szülinap dömping… “anya” minden haja szála már kellőképpen az égnek áll, mígnem, egyszercsak, kap egy levelet. És ezt a levelet követte még kettő…
Ám ezek a levelek már nem az én nevemre voltak címezve…
Kíváncsiak vagytok mi történt?
Megismertem Leventét. Najó, már megint túlzok, de végülis, mégiscsak az Ő személyében jött a találkozásom a YOUnikkel. És ráadásul a legjobb pillanatban jött! (azóta persze tudom, hogy 2 fiatal anyuka lelkes munkája és hozzáértő szeretete alkotja a játékok lelkét, de ezt akkor még nem tudtam)
Egy napsütéses szombat késő délután volt…
(mert pénteken annyira rohantam haza, hogy már elfelejtettem a postaládába nézni, de végülis sokkal jobban jött így ki) Pont kikísértük a szülinapi vendégsereget, amikor kértem a gyerekeket, hogy nézzék meg a levélszekrényt. Akkorára kerekedett szemeket már nagyon rég nem láttam.
– Anya! Anyaaa! Valaki írt nekem! …és Kevének is! Anya, ki lehet ez?! Gyönyörű a boríték! Még csillag is van! És nézd milyen dagi!
Még az én szívem is nagyot dobbant, tényleg olyan szép és azonnal kalandot ígérő volt az egész. Rohantak a borítékjaikat szorongatva a házba, mutogatták és büszkélkedtek vele Apának mire felértem. Alig bírták ki, hogy levetkőzzünk, azonnal látni akarták mit rejtenek a csodás, dagi borítékok.
Szkeptikus voltam?
Hát persze! De szerencsére mire kivadásztunk mindent a csomagból már el is múlt. És nem rakhattam félre a borítékot, mert látni akarta rajta a nevét… és ez mindent igazolt azonnal. Ő kapta, neki írtak, az Ő kalandja! “Honnan tudta meg a nevem?”, “Ki ez a bácsi?” (mert bácsi volt, ez nem is volt kérdés, bocsi lányok) és az összes többi… “Honan tudja, hogy szeretem a bolygókat?”, “Ezt örökre meg is tarthatjuk?”. Véget nem ért egész este a csodálkozás. És közben szépen belemerültünk a játékba. Számos kihívást teljesítettünk, gondolkoztunk, ügyeskedtünk és nevettünk, meg dicsértünk és még szörpöztünk is.
Lett egy űrbázisunk…
Papucsokból, üres dobozból, amire persze egy dínó és néhány autó vigyáz, lett szkafanderünk, kiderült, hogy a hintánk tök jó űrhajós kiképző központ, és az se semmi, hogy a neveinkből kis fifikával el lehet nevezni egy űrhajót, és az is menő, hogy lehet saját bolygónk és, hogy megismerkedhetünk idegen lényekkel, így találkoztunk a három éves Kevinnel és az 5 éves Mikivel… szóval volt kaland bőven.
De a legcsodásabb, amikor megérzed, hogy ez nem egy pillanatnyi élmény, nem egy sarokban kikötő ajándék…
Hiszen a legvégén, az utolsó igen titkos mozzanatnál épp úgy csillant fel a szemük, mint a legelején. Akkor jöttem rá, hogy ennek nincs vége. Sőt! Most kezdődött el igazán. Mert velünk maradt elalváskor, és ott volt ébredéskor is még. Meg kellett keresnünk a legjobb helyet a “Levente-bolygónak”, hogy bármikor találkozhassunk vele és “jó lenne anya, ha mostantól gyakrabban néznéd a postaládát”, mert ki tudja…
