fbpx

Kriszta: “már bocsánat, de baromira elegem van a félinformációkból és az azokból levont messzemenő és sokszor elképesztően igazságtalan következtetésekből!”

canva.com

“Igen, teljesen igaz, gyereket nevelni egyedülálló szülőként szörnyen nehéz és igen, a gyerekek sokat veszíthetnek és sérülhetnek ebben a helyzetben. Vagy NEM!

Merthát nézzük már egy picit körbe! Meg fel és le és egy kicsit sepregessen mindenki otthon is kicsit: valóban azon múlik, hogy jó szülőként neveljük-e fel a gyerekünket, hogy van-e párkapcsolatunk? “

Akkor negyedik éjjel sírtam már titokban

Persze, titokban, hisz nemhogy nem értette volna meg amit mondanék neki, de még a világ hülyéje is lennék. Nap nap után, a szívem tépte ki a helyéről, amikor hazajött és a fiamhoz szólt. Két évig nem volt semmi gond. Ő elment dolgozni, tette a dolgát, én is itthon a gyerekkel, ha programjaink voltak, nem érdekelte mit, hogy csinálok, vidáman elvoltunk, de most előjött belőle az apa-állat és úgy viselkedett, mint aki eldöntötte, hogy embert farag a gyerekünkből. Nem tudom, biztos valami ihlet szállhatta meg, mert szinte egyik napról a másikra belemászott minden itthoni dologba. Elsőként én voltam porondon, vagyis az én napi ténykedéseimet vette górcső alá. Nagyon rosszul nem is viseltem, valahol éreztem, hogy sokat változtam a kisgyerekkel együtt én is és úgy gondoltam, talán hiányzik neki a régi énem. És igazából egy csomó dologban tök igaza is volt. Lassabb voltam, szétszórtabb és egy kicsit talán fásultabb is. Régen rengeteg dolog érdekelt, akkorra viszont a gyerek körüli teendők eléggé kitöltötték a napom. 

Örültem, hogy végre egy család leszünk

Eleinte tényleg nem is volt követelőző. Kedves volt, bátorító és mindenféle apró kis ajándékokkal lepett, hogy irányítgasson. Nem minden tetszett persze igazán, de a gesztus számomra felbecsülhetetlen volt. És látszott, hogy rengeteg energiát tesz a dologba. Szép lassan több lett a közös program, a lakás jobban nézett ki és mi tagadás, én is. Aztán egyszercsak fordult a kocka és úgy döntött most ő kér valamit. Vagyis mindent. Hogy nemcsak azokban a dolgokban változzak meg, amik jót tesznek nekem, hanem kábé mindenben. A sok belerakott energiát elkezdte visszakövetelni. Nem kérdezett, hanem kikérdezett, nem beszélgetett, hanem számonkért és jött a fekete leves. Nem tudtam elég jó lenni neki.  Tök mindegy mit tettem, valamiféle kis hiba, vagy javítani való mindenig akadt benne. És a legszörnyűbb hibákat a gyerekünkkel szemben tettem szerinte. Az emberek, az ismerősök összes visszajelzésének ellenére, kiderült, hogy szörnyű anya vagyok. A gyerek tiszta volt, egészséges és egy bűbáj, de az ő szemében egy kis szörnyeteget neveltem. Túlszerettem, túlneveltem, túlráhagytam… Totális, katasztrófális csőd voltam. És kezdetem is úgy érezni magam. A játszótéren szerintem már menekültek előlem az anyukák, annyit rinyáltam nekik. Sőt! Volt, hogy már a gyerekorvos sem vette fel a telefont.

Valaha egy könnyed, laza, normális elképzelésekkel bíró anyuci voltam

Most cetlikkel, listákkal és táblázatokkal jártam. Hja. Volt noteszom a gyerek folyton változó méreteivel. Volt az orrfolyásáról, a székletéről, a hőmérsékletéről, mert lehet, hogy itt senki nem tudja, de jobb, ha háromnaponta megmérjük, hisz ki tudja, akár lappanghat is benne valami és a kezünk nem elég érzékeny pár hőfok különbség érzékelésére (nem viccelek!)… volt a fürdőhab márkájáról, a samponról, a bébiétel készítőjéről, az allergénekről, az anyajegyekről, arról, hogy kivel találkoztunk a játszón, milyen állatokkal… blablabla, szóval kábé mindenről. Amiről még babakorában sem vezettem soha, most részletes és mindenre kiterjedő leírásom volt. Hogy minek, azt ne kérdezze tőlem senki, én se kérdeztem és sajnos a férjem józan eszének meglétét sem jutott eszembe firtatni. Mondjuk annyi önvédő mechanizmus még működött, hogy legalább nem meséltem el országnak világnak és talán nem nézett komplett hülyének mindenki. De parásnak igen. És elég sokan kérdezték meg, hogy jól vagyok-e, meghogy megváltoztam nagyon.  Ha még tudták volna!!

canva.com

Szóval egy szónak is száz a vége…

…És most mindenki vethet rám egy követ, aki szerint megérdemlem, de tény, hogy pár hónap alatt, az addig viszonylag jó önértékelésű, vidám családanyából egy szorongó, a férje minden követelését betartó báb lettem. Persze sokszor már túl is kompenzáltam, hisz annyira vágytam volna egy-két jó szóra, vállveregetésre, vagy egy dicséretre tőle. Köztünk soha nem volt alá-, vagy fölérendelt viszony ezidáig, de persze soha nem is volt esély, hogy kijött volna. Mármint ezidáig. Most viszont nemhogy dicséret nem született soha, vagy egyenrangúság, de még csak egy elismerő pillantás sem. És persze a verkli nem állt le. Miután engem már úgy tartott, ahogy tartott és nem igazán volt hová lejjebb kerülnöm, eljött a gyerek ideje. És én mondom, ha ez nem történik meg, talán örökre is így maradtam volna, de azt nem bírtam elviselni. Nőként le lehetett engem tolni, meg feladatokban anyaként is, de amikor a gyereket kezdte számonkérni, valahogy feléledt bennem az anyatigris. 

Jó, persze nem azonnal, hisz volt már torzulásom a normális elvárások tekintetében, de szép lassan azért igen

Kétévesen Ő volt a legvagányabb kisfiú a helyi játszótéren. Hároméves korára egy igazi anyámasszony katonája lett. Igen, egy év kellett, hogy észrevegyem. Nagyon sokáig hitegettem magam azzal, hogy a gyerek ebből nem vesz észre semmit. Sőt! Az elején ugye még azzal áltattam magam, hogy neki is jobb lesz. Igen, aztán, hogy nem vesz észre ebből semmit, aztán azt pedig azzal, hogy ha észre veszi is, én meg tudom védeni… de nem tudtam. A gyereknek nem egy precíz anya kellett, hanem egy magabiztos. És én akkor minden voltam, csak az nem. És mindez persze a jószándékkal kikövezett úton történt velünk. Nem tértünk mi erről le sehová, csak valahogy nagyon botladoztunk már. Tényleg nem tudom mi történt a férjemmel. Nem tudom miért akarta, hogy én legyek a legtökéletesebb anya és feleség, vagy, hogy a fiunk majd miért lesz attól boldog, ha minta gyerek, vagy… vagy fogalmam sincs mi lesz. Azt sem tudom, hogy ez miért ilyen későn borult ki nálunk. 

Persze mondhatom, hogy ezer okom volt, hogy nem vettem észre…

És valójában mind igaz is. Hisz, amíg csak párként éltünk teljesen más volt az elvárásunk egymás felé. Aztán megtörtént A csoda. És mindketten ugyanúgy szerettük is volna. Csak fogalmunk sem volt, hogy mit. Az élet, ami az ő fejében volt, meg az élet ami az enyémben, nemhogy nem határosak nem voltak, de talán még egy földrészen sem. De nem volt senki, aki azt mondta volna, hogy ebben van hibalehetőség. Szép pár voltunk. Jól is működtünk… csak nem voltak igazán nagy terveink, nagy beszélgetéseink, közös gyökereink. Én mindig azt hittem a szerelem mindent legyőz… És végülis engem le is győzhetett volna, de az anyát aki lettem azt már nem. Én cuki-mami lettem, ő meg őrnagy-papi. És ők, nem tudtak egymással szót érteni sajnos. 

canva.com

Elváltunk

És a válásunk megváltás volt mindannyiunk számára. Én nem akartam többé Neki megfelelni, ezért bátran lehettem újra cuki-mami, ő pedig nem szeretett volna többé engem megváltoztatni, ezért az őrnagysága, lefokozódott, sőt, ki is halt talán. Ahogy kiment belőle az a feszkó, amit az én tehetetlen nevelésembe fektetett, valahogy újra emberi lénnyé vált. Férfiként neveli ugyan a gyerekünket, de nem fenyegető elvárásokkal. A határokat tisztáztuk, mindenki tudja a dolgát, de a szemrehányások teljesen lekoptak rólunk. Marci egészséges, öntudatos középsős és szerencsére egy önfeledt, boldog gyerek. Nem egyszülős, de nem is páros családban nő fel, mégis úgy gondolom, hogy jól döntöttünk. Igen. Nem volt könnyű egy percig sem. Voltak nehéz pillanataink. De most már nagyon bátran mondom, hogy egy boldog szülő akkor is jobb egy gyerek számára, ha az egyedül van. Igen, sokkal, de sokkal jobb, mintha úgy kellene élnie, olyan mintát kellene követnie, vagy elfogadhatónak kellene azt éreznie, hogy két ember élhet együtt akkor is, ha nem tiszteli, vagy akár bántja egymást. Úgy gondolom neki mi vagyunk a legfontosabb felnőttek az életében és vele mindaddig minden rendben lesz, amíg mi szeretettel fordulunk felé és egymás felé. Megértettük végre egymást és nagyon mély, kölcsönös tiszteletben élünk. Persze, én sem így képzeltem el az életem kislány koromban és szívem szerint én is teljes családban szeretném tudni a gyerekem, de mindenáron azért nem. 

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    error

    Ha tetszett kövesd a többi oldalunkat is!

    YouTube
    YouTube
    Instagram

    A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

    A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

    Bezárás