Tényleg tudni akarod? Jó, olvasd végig, de aztán nagyon gyorsan felejtsd is el az egészet!
Ugyanis minden amit tettem rossz volt! Semmiféle jó megoldást nem hoztak, olyannyira, hogy a végén el is váltunk!
Kedd volt, vagy talán szerda… Na nem mintha számítana, csak úgy a történeti hűség kedvéért, meg hát valahol el kell kezdenem a történetet, szóval valamelyik hét eleji nap volt, amikor lecsapott rám a semmiből a felismerés. A felismerése annak, amit valójában hónapok óta sejtettem, de nagy energiát azért nem tettem bele, hogy kiderítsem, dehát tudjuk hogy van ez. Amit meg kell tudnunk, azt meg fogjuk tudni. A fura az volt, hogy szinte tálcán rakta elém. Mintha már szerette volna, hogy derüljön ki, legyünk túl rajta, vagy mit tudom én már, lehet, hogy csak belemagyarázok mindent, de tény, hogy az addig rejtegetett, lekódolt laptopját a konyhaasztal kellős közepén hagyta. És nemcsak úgy otthagyta, hanem tárva-nyitva hagyta, az összes futó programmal, levelekkel, mindennel együtt. Sosem néztem bele semmi dolgába. Sosem kérdeztem meg miért csipog hajnalban, délben, hétvégén… sosem, sose, sosem. Az a rohadt büszkeség… talán, ha jobban érzi, hogy figyelem…
De nem tettem
Vagyis addig, mert akkor egyszerűen, mint a mágnes úgy vonzott magához a nyitott képernyő. Nem nyomtam meg semmit, nem nyitottam ki semmit, nem lapozgattam, vagy ilyesmi, dehát csipogott. És ami csipog, az mutat is valamit. És amit akkor láttam… hát azt nem kívánom senkinek. Vagyis egy feleségnek se. Ugyanis az én drága férjem, az én mindig elfoglalt, mindig fáradt, mindig dolgozó férjem levelezésébe megjelent egy full pucér nő. Aki nemcsakhogy meztelen volt, de felkínálkozó, vágykeltő és nagyon is úgy tűnt, hogy teljesen direkt és személyre szabott szexi üzenetet képviselt. A nő fiatal volt, buja és persze látszott rajta hogy minden porcikája szexre vár. Mégpedig az ő Macikájával, aki pedig nem más, mint az én Macikám.
Összeugrott a gyomrom, a szám kiszáradt, azonnal minden zsigeremben szétáradt a bizonyosság
“Bassza meg! Meg vagyok csalva!” Kétségbeestem. Nagyon nem voltam erre felkészülve. Nagyon nem így terveztem ezt a hétvégét, dehát nem nagyon volt lehetőségem tovább húzni a tudatlan állapotot. Belépett az étkezőbe és, hogy rámnézett azonnal tudta, mit látok. Felugrottam, mint aki tiltott helyen kódorog és fogalmam sem volt mit kell most tennem. Csak álltunk egymással szemben és néztünk egymásra némán. Nem kiabáltam, ő pedig nem magyarázkodott. Nem tudom meddig álltunk így, de úgy tűnt egy évezredig, mire végre én törtem meg a csendet.
– Miért?? – ennyi volt, amit ki tudtam préselni magamból mindössze, de igazából egyáltalán nem vártam választ. És nem is volt rá nyilván semmi értelmes. Hebegett – habogott, kábé százszor elmondta, hogy szeret, meg, hogy ennek már gyakorlatilag vége… Nem tudom, tényleg nem emlékszem, hogy miket beszéltünk akkor, ott meg. Volt bocsánatkérés, meg ígéretek, meg minden, ami illik és én nem is akartam mást. Nem akartam hallani a részleteket, a miérteket és semmit se. Azt akartam, hogy egyszerűen csak csukjuk le azt a laptopot és legyen minden úgy, mint régen.
De persze tudtam, hogy hibás vagyok
Más se járt a fejemben a következő napokban, hogy én rontottam el mindent. Tudtam, hogy nem voltam elég gondoskodó, odafigyelő és a legkevésbé pedig szexi nem voltam. Folyton dolgoztam, fáradt voltam és érdektelen. Nem voltam vicces, laza és nem igazán érdekelt, hogy ő mit csinál. Eldöntöttem, hogy mindent helyrehozok. Minden erőmmel azon voltam, hogy “megjavuljak”. Valahogy az járt a fejemben, hogy én is félreléptem volna az ő helyében. Nemhogy számon nem kértem, de teljesen megértettem és maximálisan elnéztem ezt a kis botlást. Hittem benne, ha én jobb feleség leszek, akkor ez nincs, nem volt és nem is lesz.
Legalább két hónapig ment ez így
Én tettem ami szerintem jó volt, ő meg lassan kezdett belegárgyulni érthetetlen a viselkedésembe. Feszengett, rágta magát, képtelen volt mit kezdeni ezzel az egésszel. Szinte szemmel látható volt rajta, ahogy elemészti a lelkiismeretfurdalás. Beszélgettünk olykor, de inkább borozásba, filmekbe, meg barátos programokba fojtottuk az érzéseinket. A tenyerén hordott. Telefonált, ha kellett, ha nem, vásárolt, főzött, kedveskedett, de láttam ahogy küzd belül. Egész jól mentek már a hétköznapi dolgok de, mint férfi nem tudtam közel engedni magamhoz.
És akkor valahogy ez a feszengés, egyszercsak átment egy borzasztó, tomboló őrületbe
Igen, amikor végre rájöttem, hogy kénytelen leszek szembenézni a dolgokkal és rendesen tisztázni, akkor kicsúszott a talaj a lábam alól teljesen. Elkezdtem kritizálni, támadni, csesztetni. A legkisebb dologtól is a plafonon voltam, de ha nem találtam semmit, akkor csináltam. Addig kerestem, kutattam, gerjesztettem, addig áskálódtam, amíg csak lett valami, amiért veszekedhettem. Igen, bármit tett konkrétan rátámadtam, mint egy elmebeteg. Az elmúlt hónapok összes elnyomása ömlött, fröcsögött belőlem megállíthatatlanul. Pedig nem akartam. Tényleg nagyon nem, de egyszerűen nem tudtam parancsolni magamnak. Nem tudom mi lehetett, talán az volt bennem, hogy bármit csinálok is jól, jobban, amíg az ágyban nem tudok a felesége lenni ismét, bármelyik pillanatban azt a másik nőt fogja választani. Kémkedtem, nyomoztam utána. Biztos voltam benne, hogy nem zárta le. Szegény akármit mondott is, én minden beszélgetést, bocs, veszekedést úgy zártam le, hogy úgyse hiszem el, amit mond.
És persze nem álltam meg itt
Addigra kiderítettem mindent a nőről is, szóval a veszekedéseimet kiterjesztettem rá is, szinte minden nap a nevétől volt hangos a házunk. Mindenért Ő volt a hibás, amit én nem jól csináltam. Folyton vele példálóztam, elhordtam mindenféle szörnyetegnek, csábító senkiházinak, szóval ismeretlenül is kapott a szerencsétlen tőlem hideget-meleget rendesen, minden volt nálunk, csak úrinő nem.
És amikor kitomboltam magam és elfogyott minden szitokszó belőlem, összeomlottam
Rájöttem, hogy valószínűleg mindent végleg elrontottam. Teljesen kifordultam magamból és semmi mással nem foglalkoztam, csak azzal, hogy kicsikarjak belőle egy ígéretet, hogy minden újra rendben lesz köztünk. Naponta sírtam, könyörögtem, követtem, gyanakodtam és, ha éppen volt még erőm, akkor olykor fenyegetőztem is. Aztán megint sírtam, könyörögtem, koslattam utána, nyomoztam… és újra, meg újra és persze a legkisebb jelre fenyegetőztem (úgy, hogy nem is volt jel, teszem hozzá). Naponta százszor omlottam magamba és remegve vártam, hogy ígérje meg amit kérek. De akkor Ő erre már képtelen volt.
Mindent, de mindent elrontottam, amit lehetett…
Most már tudom is, hogy miket, hiszen a sok hónapos ámokfutás után, amikor végül mégis elváltunk egymástól, kínomban, rengeteg önfejlesztő, meg egyéb tanfolyamokon rágtam át magam. Jó, tudom, utólag már egy kicsit késő volt, de legalább rájöttem mit csinálhattam volna sokkal jobban és örökre megtanultam mit nem rontok el soha többé az életben. Valószínűleg ennek akkor így kellett lennie, bár a mai tudásommal már tudom, hogy simán rendbe hozhattuk volna.
Mert miket rontottam el?
Magamra vettem, amit egyáltalán nem kellett volna és ezzel elvettem tőle minden eszközt, hogy Ő akarja helyrehozni. Aztán átmentem támadóba és ezzel megint sarokba szorítottam. Szidtam Őt is, meg persze “a nőt”, amiről már akkor is pontosan tudtam, hogy mekkora baromság és végül a végére, habként a tortán, teljesen méltatlan helyzetbe hoztam magam a könyörgős nagyjeleneteimmel. Ugye? Mégis kinek kell egy gyanakvó, önbizalomhiányos, síró-picsogó nő. Hát neki se kellett… Kutya nehéz volt, tényleg. Sokszor konkrétan azt hittem, hogy belehalok, de sokat tanultam belőle, meg aztán persze még az utána következő évben is.
Szóval, ha egyszer valaha ilyen helyzetbe kerülsz, mit csinálj jobban,mint én?
Remélem tudod és remélem gyorsabban tudod is majd használni, bár, ha rám hallgatsz, már azelőtt megmented a házasságod, mielőtt válságba kerülne! 😉
