| Ha lemaradtál róla, a történet előzményeit itt olvashatod. Ákos összes eddigi történetét itt böngészheted végig. |
Rögtön megugrott a pulzusom, amikor megláttam, hogy ő hív, hisz minden olyan szépen alakult
Anita barátnőm rögtön megérezhette mi történt, mert gejzírként spriccelt szét a szájából az imént meginni próbált fröccs-korty, ahogy elkezdett röhögni rajtam.
– Te jó ég Áki, olyan ijedt arcot vágtál baszki! Vedd már fel, tudom hogy Roli hív! – kacsintott rám nevetve, és egy újabb adagot öntött a poharába.
Anitát akkor már ismertem pár éve. Egy csoportos crossfit edzésen találkoztunk és nagyon gyorsan közel kerültünk egymáshoz. Hamar kiderült a közös hullámhossz és nem is volt kérdés, hogy amikor egy jóbarátommal megfelelőnek láttuk az alkalmat, egy csapatbulin nyomban coming outoltunk is neki. Mindig felemelő pillanatok ezek. Mikor levetkőzöd az utolsó “titkod”, ott állsz őszintén, “meztelenül” és elfogadást, szeretetet kapsz cserébe. Hatalmas energiák szabadulnak fel ilyenkor. Anival is – ha lehet – még szorosabbá vált a barátságunk ezután. Mindig voltak nagy beszélgetések, nagy röhögések és természetesen folyamatosan szívtuk egymás vérét, amikor csak lehetett.
Most is a szűnni nem akaró vihogását próbáltam csitítani, ahogy felvettem a telefont
– Szia. – szóltam bele a bortól már kissé mámorosan.
– Szia Ákos! Épp most lett vége a Macklemore koncertnek. A többiek elmentek gyrost enni, én meg gondoltam még rád csörgök, mielőtt csatlakozok hozzájuk. Hogy vagy?
– Köszi, mi épp fröccsözünk a parton. Milyen volt a koncert? – közben próbáltam elnyomni a röhögésem, amit Anita pofavágásai hoztak ki belőlem.
– Hát nem volt rossz, bár a következő Chrystal fighterst jobban várjuk, csak most van egy kis szünet.
– Olyan józan a hangod. Iszol te rendesen? – fojtottam szinte bele a szót.
– Hát, pedig már kettő óta itt vagyunk és sörözünk folyamatosan. – nevette el magát a kérdésemre. Majd pár másodperc múlva folytatta: – Mit szólnál hozzá, ha holnap elmennék hozzád? Hétfőn úgyis egy szomszéd városban kellene kezdjek. Vasárnap kivennék egy szobát feléd és onnan már nem kellene olyan sokat vezessek másnap. Kellemeset a hasznossal. – kacagta el magát ismét.
– Egyáltalán nem hangzik rosszul. Sőt, mondhatom azt, hogy ez egy teljesen vállalható ötletnek tűnik. – vágtam rá, rájátszva kicsit.
– Nagyszerű! Akkor holnap dél körül el is indulok. De még leegyeztetjük addig.
– Szuper. – nyugtáztam mosolyogva.
– Ajjaj, azt hiszem most mennem kell. A többiek jönnek a kajával. Akkor holnap! És jó borozást estére. De még úgyis beszélünk addig. – szinte láttam magam előtt, hogy ha ezt most írásban küldte volna el, tuti odabiggyesztett volna egy kacsintós szmájlit a végére.
– Nektek pedig jó szórakozást a koncerthez. Csaó.
– Szevasz!
Ahogy letettem a telefont, Anival egymásra néztünk és szinte egyszerre tört elő belőlünk az oltári röhögés. Koccintottunk, majd mindketten egy óriásit ittunk a poharunkból. Egy szót sem kellett mondanom, minden az arcomra volt írva.
A nagy találkozás(ok)
Vasárnap természetesen másnaposan ébredtem, bár nem volt teljesen menthetetlen a helyzet. Kivánszorogtam a konyhába, hogy valami reggelit csináljak magamnak. Közben ráírtam Rolira, nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy kiszedjem belőle az aznapi randink részleteit.
“Jó reggelt koncertes srác. Hogy vagyunk, hogy vagyunk?“ – kezdtem.
A reggelin már rég túl voltam és javában pár irodai emailt olvastam egy kávé mellett, mikor megjött a válasz.
“Uh, aszpirint kell szerezzek. Frankón hasogat a fejem. Te jól vagy?” Szinte elképzeltem magam előtt a szenvedő tekintetét, ahogy fejét jobban belefúrja a párnába. Egyszerre kedveltem és sajnáltam.
“Azt hiszem én nem vagyok annyira kész, mint te. De ha nagyon rossz a helyzet, tegyük át máskorra a talinkat?” Böktem ki és kortyoltam egy nagyot a kávémba. Nem kellett várnom a válaszra.
“Nem, nem. Egy óráig, vagy kettőig összeszedem magam és indulok. Találkozunk mindenképp.” Megkönnyebbültem, ahogy olvastam egymás után a szavakat és izgalom lett úrrá rajtam, ami szinte elmosta a másnaposságom tüneteit.
Végül négy óra után írt, hogy indul
Értelemszerűen akkor már tűkön ültem az izgatottság miatt. Jót is tett, hogy letusoltam. Lehűtött kicsit. Egy közeli szállodában foglalt szobát és már azt is letisztáztuk, hogy beülünk az egyik kedvenc éttermembe. Sínen volt az egész délutáni program. De nagyon lassan akart eltelni a több, mint másfél órás út. Szinte visszafelé haladtak a percek, úgy éreztem. Aztán egyszer csak megcsörrent a telefon hat óra körül.
– Ha megmondod a címed, elmegyek érted kocsival és megcsörgetlek, ha ott vagyok. – szólt bele, amint felvettem.
Nagyot dobbant a szívem. Ez most már tényleg megtörténik
Találkozni fogunk. Percek kérdése és találkozni fogunk! Rövidesen meg is csörrent a telefon. A lépcsőházban szinte elvakított az odatűző napfény és ahogy az utcára léptem, ez még hatványozódott. Pár másodperc hunyorgás után viszont megláttam őt. Ott állt a fehér BMW-je előtt, csípőjével a korlátnak támaszkodva és a mobilját nyomkodva. Ugyanúgy nézett ki, mint a képeken. Ahogy meglátott a távolban, némán egy “Nagyon fáj a fejem!” mondatot tátogott el, szemüvege mögött összehúzva a szemöldökét. Én pedig elmosolyodtam és odaérve hangosan válaszoltam rá.
– Ne izgulj. Nekem is. Szia Roland. Ákos vagyok. – nyújtottam a kezem.
– Szia Ákos. – mosolyodott el ő is és kezet ráztunk. – Gyere, szállj be! – pattant fel a korlátról és indult el a kocsi irányába.
Beültem mellé és rögtön útnak is eredtünk szinte hangtalanul.
– Milyen volt az utad? – fordultam felé és néztem meg alaposabban az arcát közelebbről. Ugyanaz a szakáll, ugyanaz a csontkeretes szemüveg és mögötte ugyanaz az igéző barna szempár, mint a fotókon. Csak épp élőben. Tetszett a látvány.
– Köszi, eléggé unalmas. – nézett egy pillanatra vissza rám, elmosolyodott, majd ismét az utat pásztázta. – Ha megkérlek, navigálsz majd? A belvárosban nem vagyok annyira jártas.
– Persze. De te voltál már itt régebben is? – kérdeztem vissza.
– Hát az egyetemi évek alatt volt, hogy jártunk itt párszor. De az már jó régen volt. Plusz párszor munka ügyben is.
– Ó, de azóta csak szépült a város. – folytattam a mondatát és kibámultam az ablakon, az elsuhanó emberek sziluettjét figyelve.
– És mit fogunk enni? – kérdezte pár másodperc múlva. – Kezdek éhes lenni. Lehet amiatt is fáj a fejem.
– Nos, ez esetben egy belvárosi, közkedvelt közép-keleti étterembe megyünk és egy gyrost fogunk elfogyasztani. – vágtam rá, egy idegenvezető tudálékosságát mímelve. Rám pislantott a szemüvegkeret fölött és mindketten hangosan felröhögtünk.
Nem telt sokba és már le is parkoltunk egy mellékutcában
Pár perc séta után pedig meg is érkeztünk az étterembe. Akkora már mindketten még jobban megéheztünk. Gyorsan rendeltünk is és beszélgetni kezdtünk.
– Szóval jók voltak a koncertek este? – törtem meg a csöndet.
– Jaja, élveztük. De leginkább a banda miatt telt jól az este. Viszont fura, hogy ennyire megéreztem, mert nem ittam sok mindent össze. De hálistennek nem vagyok annyira rosszul, hogy ne tudtam volna elindulni ide. – ekkor mélyen a szemembe nézett. – Mert helyes vagy.
– Te is. – mosolyodtam el. Naná, hogy te is, az kurva élet, gondoltam mellé magamban. – Örülök, hogy végül sikerült ez a randi. – látszólag összerezdült hirtelen erre az utolsó szóra. Majd zavartan elmosolyodott.
– Jaj, ne hívd így. – kezdte. – Nem szeretem ezt a szót. Nem szeretem használni.
– Hát akkor… akkor minek nevezzük? – próbáltam leplezni meglepettségemet.
– Talinak! – vágta rá. – A randi olyan nem is tudom… – látszott, hogy őrülten keresi a megfelelő szót.
– Ööö, rendben. Akkor tali. – zártam rövidre, mert nem szerettem a feszélyezett látványát. Látszólag egyből meg is könnyebbült. – Szóval örülök, hogy összejött. – tettem hozzá.
– Ennek én is. Nagyon! És tényleg bocs, hogy így másnaposan. Fura ez így most.
– Emiatt nem kell rosszul érezd magad, hisz én is ugyanolyan állapotban vagyok. Szóval egy-egy az állás. – enyhültem meg, egy visszafogott mosolyt eleresztve felé. – No és mivel is foglalkozol pontosan? – váltottam témát gyorsan.
– Hát ez kicsit összetett. Egy nemzetközi, gyógyászati berendezésekkel foglalkozó cégnél vagyok és egyrészt ezek eladásával, másrészt az ehhez tartozó szoftverek hangolásával, fejlesztésével foglalkozom. Azaz a programozás részével annyira nem, inkább csak az igényfelméréssel, új kívánalmak összegyűjtésével. És emiatt néha sokat is kell utazzak. Ahogy holnap is, ide a szomszéd városba, egy kórházba. – kezdte mesélni nagy beleéléssel. Nagyon érdekelt amit mondott és élvezetesen is tudott magyarázni. Már-már kezdtem elfeledkezni az iménti pár másodperces döbbenetről.
– Ez nagyon érdekesen hangzik! – kortyoltam egyet az idő közben kihozott italomba. – És mindig is Pesten éltél? – folytattam.
– Nem. Nem vagyok tősgyökeres pesti. Egy kisvárosból költöztem fel, keletről. Aztán az egyetem után pár évvel kiköltöztünk Angliába, Londonba az akkori párommal. Két éve költöztünk haza. – próbált tárgyilagos maradni, de látszólag ellepték az emlékek.
– Oh, Anglia. Gondolom nem kellett azzal foglalkozzatok, hogy épp ki lát meg az utcán együtt titeket. – sóhajtottam fel kicsit irigykedve.
– Nem, valóban nem. Három évet voltunk együtt, ebből két évet kinn éltünk. És nagyon más volt. Közös albérlet. A szomszédok, kollégák mindent tudtak és mi voltunk a legjobb barátaik. – mesélte nagy hévvel.
Időközben megérkezett a vacsoránk is, amiért nem lehettünk eléggé hálásak, ez az arcunkra volt írva
Szinte egyszerre köszöntük meg a pincérnek és vetettük magunkat az illatos ételre. Pár falat után aztán Roland folytatta a történetét.
– Olyannyira klappolt minden kint, hogy két év után meg is kértem a kezét.
– Azta! – kaptam fel a fejem meglepetten. – Rendes eljegyzés, meg minden?
– Ühüm. Meg gyűrű is. – bólogatott, ahogy a következő falatot nyelte le.
– Ez nagyon szép. – mondtam és közben azt éreztem, hogy Roland képzeletben szintet ugrott a szememben.
– Igen, de sajnos nem tudta megfelelően kezelni ezt az egészet. Megijedhetett tőle. Egy kis idő után úgy is döntött, hogy hazajön. Én pedig jöttem vele, mert csak miatta költöztem Angliába. – egészen elkomorodtak a vonásai. Most már biztosan látszódott az arcán, hogy úrrá lett rajta a múlt.
– Sajnálom. Mi történhetett?
– Azt mondta, hogy nem tud többet nyújtani. És az eljegyzés után egyszerűen nem fejlődtünk tovább. Nem léptünk ötről a hatra. Nekem ez fontos. Hogy érezzem a másikon az akarást, a motivációt. Így szakítottam vele végül. – az utolsó mondatnál egészen megfeszültek az izmai egy pillanatra. Olyan váratlanul ért a végkifejlet, hogy másodpercekig nem tudtam mit mondani.
– Sajnálom. – suttogtam végül.
– Ez van. De ez már a múlt. – enyhült meg kissé.
– És mikor történt mindez? – néztem rá érdeklődőn.
– Fél éve kb. – válaszolta, mintha mi sem lenne természetesebb.
– Fél éve?? – próbáltam leplezni újabb meglepettségemet. – És úgy érzed, már sikerült lezárd?
– Szerintem igen. – mondta egy kis gondolkodás után.
Egy ideig némán ízleltük az elmúlt percek történéseit, aztán mikor szóba jöttek az előző éjszaka bulis élményei a nagy nevetések közepette, csupán rossz álomnak tűntek végül
Csak induláskor vettük észre, hogy amíg benn vacsoráztunk, kint eleredt az eső egy időre és kellemesen lehűtötte a levegőt. A tócsák között lépdelve mindketten megállapítottuk, hogy nem akarunk még hazamenni, így egy sétára indultunk a rakpartra és az azt szegélyező ligetbe. Hosszú perceken keresztül meséltünk egymásnak életünk minden apró részletéről. Elmondta, hogy mióta hazajött Angliából, egy albérletben él egyedül, de mellette saját lakása is van, albérletnek kiadva. Csakhogy nem akar oda visszaköltözni, mert túl sok az emlék a volt párjával kapcsolatban. Hogy lekösse a szabadidejét és a gondolatait, nagymotor jogosítvány tanfolyamra kezdett járni. Ezen aztán elidőztünk kicsit, mert én akkortájt kezdtem tanulni a gépkocsivezetést. De nem volt olyan téma, amiről ne tudtunk volna beszélgetni. Gyakran egymás szavába vágva közöltük a mondandónkat és az egész egyetlen hosszú mondatfolyammá olvadt össze. Nem számoltuk a perceket, így nagyon meglepődtünk, mikor egyszer az órájára tekintve az fél tizenkettőt mutatott.
– Lassan indulnunk kellene. – mondta ki helyettem is a szomorú tényt.
– Lassan igen. – ismételtem utána.
– Hazaviszlek.
Visszasétáltunk a kocsijához és a következő másodpercben már robogtunk is
Ahogy néha a sebváltóhoz nyúlt, lágyan a térdemhez ért az ujjaival, nem titkolva, hogy direkt csinálta. Néha ott is felejtette azokat a fránya ujjakat. Így utaztunk, csendben. Észre sem vettem, és egyszerre már a lakásom előtt lassított a verdával. Leállította a motort, kikapcsoltuk a biztonsági övünket és csak néztük egymást hosszú másodperceken át.
– Nagyon örültem a mai napnak és hogy láthattalak. – törte meg a csendet Roland.
– Én úgyszintén. – tettem a kezét az övére és a belső világítás ekkor szép lassan kikapcsolt.
– Nagyon jó volt veled beszélgetni. – egy leheletnyit közelebb hajolt, majd folytatta: – Tudod, ez nekem nagyon fontos. Nem egy agyatlan hülyével akarok ismerkedni, hanem egy értelmes sráccal. És te az vagy. – ahogy még közelebb araszolt, már kézzelfogható volt a feszültség köztünk. Lassan megcirógattam az arcát és először éreztem ujjaim alatt a frissen nyírt szakállát. Beleborzongtam.
– Szimpatikus vagy, Roland. Ezt már az elmúlt hét alatt is éreztem, – nyeltem egyet, mert ujjaim épp az ajkait simogatták és félő volt, hogy beleremeg a hangom – de most, hogy itt vagy, már tudom, hogy így van.
Ismét hosszú másodpercek teltek el azzal, hogy csak néztük egymást és bátortalanul kutattuk a másik vonásait egyre közelebbről.
– A fenébe is! – csattant fel váratlanul Roli, majd a következő másodpercben már összeforrt az ajkunk. Egyszerre voltam meglepett és határtalanul boldog. Óráknak tűnő perceken keresztül csókolóztunk és közben csak szívtam magamba bőrének és a szakállának illatát. Amikor elemelte a száját, csak egy szusszanásnyi időt hagytam neki, mielőtt revansként én is mohón megcsókoltam. Megszűnt a kocsin kívüli világ. Csak mi voltunk. Néha azért hallottam félfüllel pár gyalogos halk léptét a járdán a kocsival szemben, de nem érdekelt. Egyszer aztán – nem tudom mennyi idő elteltével – mindketten hátradőltünk és a másik kezét cirógattuk.
– Azt hiszem mindkettőnknek pihenni kellene lassan. – suttogtam. Nem szerettem volna, ha véget ér ez a történés, ugyanakkor mégis azt éreztem, hogy ez tökéletes befejezése a napnak, a randinknak. És úgy lesz a legszebb az emlék, ha most elbúcsúzunk.
– Igen. – megköszörülte a torkát. – Mindkettőnknek korán kell kelnie reggel – és elmosolyodva folytatta -, de most már biztos, hogy jól fogok aludni.
– Az tuti, hogy én is. – hangosan felröhögtem, mert kedves volt a gondolat. Megigazítottam a szemüvegét és egy utolsó csókot leheltem a szájára. – Jó éjt Roli.
– Jó éjt neked is, Ákos. Vigyázz magadra.
Ahogy kiléptem a kocsiból, megcsapott a hűvös levegő az utcán
Fel sem tűnt, hogy ennyire meleg volt odabenn. Tettem pár lépést és megborzongtam kicsit. Részben a hűs szellőtől, részben pedig az eddig átéltek emlékétől. Jóleső borzongás volt. Búcsút intettem a távolból és a lépcsőház felé indultam. Mit nekem öt emelet! Egykettőre fenn voltam a lakásom előtt, és még ki sem zártam az ajtót már jött is az értesítés, hogy valaki bejelölt Facebookon. Roli volt az. A következő pillanatban már be is lájkolta a profilképem és már írt is.
“Nagyon tetszett a ma délután. ÉS marha jól csókolsz. Nagyon nagyon jól. Bejelöltelek, ha nem gond.” – mosolyogva olvastam, ahogy lábbal magam mögött betoltam az ajtót.
“Ennek csak örülni tudok. Köszönöm.” – írtam rá a választ.
“Ne hülyéskedj. Irgalmatlanul jól éreztem magam. Közben megérkeztem a szállodához. Bejelentkezek és írok.”
Mire elpakoltam másnapra a cuccaim és fogat mostam, már jött is a következő üzenet.
“No és mit gondolsz, lesz még kedved találkozni velem?” – az ajkamba haraptam, ahogy elolvastam, mert pont egy hasonló kérdésen gondolkodtam magam is. Nem is vártam sokat a felelettel.
“Hát persze! Minél hamarabb.”
“Szuper! Akkor mondjuk kedden? Holnapután? Megint elutazok kocsival hozzád meló után.”
Annyira jól esett amit írt, hogy ha lehet, most még nagyobb vigyorra görbült a szám. Végre nem nekem kell beosztanom a következő randikat, hanem minden megy magától.
“Tökéletes. Aznap úgyis előbb hazaérek mint általában, szóval már hamarabb is tudunk találkozni.” – örvendeztem, amire legalább két sornyi szmájli volt a válasz.
“Én már ágyban. Aludj jól, Ákos. Tényleg élveztem a ma délutánt veled.” – jött végül a búcsúüzenet.
“Szép álmokat neked is, Roli. Én is imádtam minden percét.” – írtam válaszul, majd elhelyezkedtem az ágyamban. Az ébresztőórámra néztem. Éjfél is elmúlt. Már csak kevesebb, mint 48 óra volt hátra, vettem tudomásul boldogan.
