…és egy jóhír, hogy minden kétségbeesett nő mögött, áll egy megnyugtató férfi 😉
Gondolom, már a címből kiderült, hogy a mai nem egy tipikus férfi – nő – kapcsolat sztori, de azért mindenképpen megvan a maga tanulsága.
“Nagyon hosszú volt az út a műtőig. Hetekig küzdöttem, hogy ne legyen “császáros” a szülésem
De faros volt a drága és az is maradt. A harminchatodik héten dokit és kórházat váltottam, voltam természetes és mesterséges fordításon és könyörögtem is a dokinak, hogy próbáljuk meg, de a végén egy kín keserves, ébren- és kórházban töltött éjszaka után, mégis a műtőasztalon ültem és vártam, hogy beteljesüljön szörnyű sorsom.
Esküszöm, nem hisztiztem az elmúlt hetekben egyetlen egyszer sem! Csak küzdöttem minden nap elszántan, hogy megváltoztassam ezt
De hát mivel nem sikerült, igyekeztem jól állni az elkerülhetetlenhez. A hajnali infúziókat már végig vicceskedtem a nővérekkel és tartottam a lelket, a reggel végre odaérő családomban is. Teljes nyugalommal és várakozással telve öltöztem be a béna hálóingbe, majd sétáltam át a műtő ajtaján. Kedves, idősebb úr volt a beteghordozó, megmutatta hova kell felülnöm, még ő maga húzta rám a harisnyát is, majd megpaskolta a kezem és magamra hagyott.
Ültem, üldögéltem…
Fogalmam sincs akkor már hány perce, de nyilván az idők végezete óta és nem történt semmi. Emberek jöttek mentek a zöld ruháikban, de hozzám ugyan a kutya nem szólt. Baromi hideg volt, nagy rohadt neon meg mindenféle fények világítottak, én meg az ágy szélén lóbáltam a lábam, mint egy balfék, akit faképnél hagytak a randin és még csak fel sem hívták. Kezdtem kétségbe esni és az elmúlt időszak összes, magányos harcosként végigvitt sikertelenségem, a nyakamba omlott. Legalább hatan voltak körülöttem. Mind nő.
Szégyen-nem szégyen, de rám tört a sírás
Fogtam a hasam, beszéltem a fiamhoz, hogy nyugodjon meg, nem fog fájni, és ez nem erőszak, de muszáj… és csak sírtam, mint a záporeső. Tudjátok ki vette észre?! A beteg “tologató” bácsi, aki közben térült-fordult és tiszta lepedőket hozott fel a mosodából…
– Anyuka maga sír?
– Nem csak… -próbáltam visszanyelni, de akkor végképp kitört belőlem minden és elkezdtem még jobban sírni. Ő a vállamon át ránézett a két műtősnőre, meg az anesztes doktornőre és nem szólt semmit, de a pillantásába ott volt minden.
Oda jöttek, így a nagy kénytelenségükben, de látszott rajtuk, hogy hová kívánnak épp
– Maga tényleg sír? De hát miért?! Nincs itt semmi baj. – és úgy mondta ki ezeket a szavakat, hogy szinte elszégyelltem magam, hogy ilyen picsogós vagyok.
– Hát kicsit félek. – de már vissza is vontam volna mindent legszívesebben.
– Fél?? Nincs itt semmi félnivaló. Nem fog érezni semmit. Pikk-pakk túl lesz rajta. – na ekkor elszállt a szégyen köde az agyamról, kitisztult letompított agyam és kitörtem:
– Gyereket készülök szülni!!! – kiabáltam sokkal hangosabban, mint szerettem volna
De akkor már kurvára sértett voltam és megbántott. -És nem így készültem. És nem én szerettem volna, hogy így legyen. És tudom, hogy erről önök nem tehetnek, de itt ülök baromi régóta és fogalmam sincs, hogy mi van! Fázom, pisilnem kell és hamarosan hátbaszúrnak egy bazinagy tűvel és órákig nem fogják odaadni a gyerekem… -ömlöttek belőlem ki a szavak, mire az egyik közbevágott “megnyugtatólag”:
– Jajjj, hát csak elhúzódott az értekezlet. -Mindjárt itt lesznek az operatőrök, (igen ezt a szót használta) és minden rendben lesz. – és éreztem, hogy fogalma sincs arról, miről is beszélek valójában. Igen, neki ez csak egy szimpla munkanap volt, akikkel itt ma a csoda történik azok “csak” Mi vagyunk és, hogy erre az élményre nekem most itt egyedül kell vigyáznom és ebből a helyzetből kell most kihoznom a legjobbat.
– Ok, -mondtam szipogva, majd elnézést kértem a kitörésért és igyekeztem jól lenni, de annyit azért még hozzátett, hogy jobb lesz, ha nem sírok itt tovább, mert hányni fogok! Szuper! Sokkal jobban voltam!
A beteghordó -aki nyilván végighallgatta az egészet- visszalépett és bátorítólag megfogta a kezem
– Nyugalom, megvárom. Végig itt leszek és a végén én fogom magukat visszavinni a szobába. -Na ettől valóban jobb lett. És valóban így is lett.
Megjegyzésként még csak annyit, hogy ez Budapest legjobb baba-mama barát kórházában történt és az intézet többi része valóban meg is felelt ennek és le a kalappal az ott dolgozók előtt.
De ami ott, abban a fél órában történt, annak azért elég sokáig voltam a rémálmodója. És ehhez tényleg nem kellett volna sok, hogy ez ne így történjen.”
