Sajnos könnyebb, mint hinnéd

Még csak különösebben gyengének sem kell lenned. Elég, ha Ő az erősebb…

Erika: 

“Amikor az elsőt megkaptam, az valami olyan érzés volt, mintha egyenesen a tudatomba égett volna bele

Miután elcsattant és jól látható nyomot hagyott az arcom bal felén, valahogy sosem tudtam onnan lemosni többé. Soha többé nem tudtam belenézni a tükörbe anélkül, hogy oda ne kaptam volna a tekintetem, hogy vajon látszik-e? 

Az első pofonnal azonban kaptam valami mást is

Hazaértünk egy könnyed, vacsorázós, beszélgetős baráti estéről és ahogy beléptünk az ajtón, minden átmenet nélkül, se szó, se beszéd lekevert egy hatalmasat. A döbbenet, a lendület, vagy az ijedtség – fene se tudja -, de megtántorodtam és nekiestem a cipősszekrénynek, háttal fordulva neki. Fel sem fogtam hirtelen az egészet. A taxiban hazafelé még vicces sztorikat mesélt a munkahelyéről…, nem tudtam mi történt. Minden elveszett, de leginkább a szavakat, meg a talajt találtam igen nehezen. Megfordultam, mint egy lassított felvétel – esküszöm, láttam magam kívülről, ahogy mozgok – és ránéztem döbbenten.

Nem szólalt meg, amíg én se. Pont olyanok voltunk, mint egy cowboyfilm főszereplői

Nézett, néztem… Így utólag, mennyire nevetséges jelenet lehetett ez kívülről. Fogalmam sem volt semmiről. Egyáltalán nem értettem. Mi még veszekedni sem szoktunk… Kavarogtak a gondolataim, az érzéseim, míg egyszercsak sikerült kinyögnöm a teljesen magától értetődő kérdést:

– Normális vagy??? Neked meg mi a franc bajod van?! 

– Hogy én vagyok-e normális? Felfogtad mit műveltél egész este? – a szeméből valami olyan elemi düh sugárzott, hogy egyből visszább vettem magamból. Kicsit kevésbé hergelőn folytattam és közben sebesen zakatoltak a kerekek fejemben, hogy mégis mi a francot tehettem én?

– Mégis mit? Fogalmam sincs mégis mi rosszat tettem? – kezdtem összemenni és tudtam, hogy valami nagy bajt csinálhattam, ha ennyire mérges

– Hagyjuk. Ha ennyi sincs benned, hogy észrevedd, ha szarrá alázol, most mit magyarázzak neked – lemondóan rámlegyintett és bement a nappaliba

Ott álltam megsemmisülve, talpig bűntudatban és vérig sértve

Remegett a gyomrom, azt hittem itt a világ vége és minden pillanatokon belül ránk omlik. Besettenkedtem utána és félve, csak úgy fél fenékkel leültem féloldalt neki. Ő a nagy foteljában ült, előrehajolva, nyomkodta a távirányítót, de láttam, hogy nem igazán a műsort nézi, jár az agya közben. Felállt, kiment és egy borosüveggel jött vissza. Kivett a szekrényből két poharat, megtöltötte őket és visszaült. Egy kurva szót nem szólt végig, sőt. Nem is igen nézett rám. 

Én meg csak ültem, mint egy hülye és vártam, hogy mondjon már végre valamit

Bármit. Hozzon ítéletet, vagy kiabáljon, vagy mit tudom én, csak legyen már végre valami. Aztán lett. Elkezdett belőle ömleni a szó. Szavak, mondatok, összevissza kuszasága arról, hogy mennyire megbántottam őt, mert, “na, most figyelj!” valamelyik beszélgetésben elhangzott a volt pasim neve és én világossá tettem a kijelentéseimmel, hogy nem szakítottam meg vele minden kapcsolatot és ha úgy van, akár még beszélek is vele… Aztaaaa! Teljesen elképedtem.

– Tényleg ez a bajod? Ezért pofoztál fel? 

– Nem ezért. Hanem, ahogy előadtad magad a témában 

– Ne haragudj, de pontosan tudod, hogy hogyan vagyok az Ádámmal. Nem volt ebben semmi újdonság…

– De abban igenis van, hogy miért kell ezt ország-világnak szétkürtölni és egy szar kis papucsot csinálni belőlem. Nehezedre esett volna, hogy észrevedd, hogy hogy esik ez nekem? Szerinted milyen érzés? Szerinted nem őrülök bele nap, mint nap? Annyit megtehettél volna, hogy legalább nem alázol tovább ezzel az egésszel. Azt hiszed csak neked vannak érzéseid? – tajtékzott újra

– Ne haragudj, basszus! Fogalmam sem volt róla, hogy ez ennyire szar neked… de azért megütni kurvára nem kellett volna…

Ekkor hirtelen a fotelból a térdeim elé vetette magát és zokogni kezdett

Nem kicsit. Úgy igazán, kiadósan, hüppögve és mindent beleadva. És én már megint nem tudtam, hogy hol vagyok. Az érzelmeim elárasztottak és teljes szívemből sajnálni és szeretni kezdtem. A könnyei között néha kipréselt magából egy “bocsáss meg”-et és szorította a lábaimat teljes erőből. Olyan szinten szerettük egymást, ahogy csak nagyon elveszett szerelmesek tudják. Mindketten nagyot hibáztunk azon az estén (legalábbis akkor tényleg azt hittem, hogy én is) és a bűntudat, a bűnbocsánat és a közös bűn-bűnhődés valami olyan erős közösséget font közénk, amiből nem igazán volt menekvés.

Jobban imádtam, mint valaha

Az, hogy megütött, olyan nagyon eltörpült az azt követő élménytől, hogy majdnem örültem neki. Teljesen átalakult valahogy az egész. Persze zuhanyzáskor pontosan láttam az arcomon az ujjai nyomát, de szinte valami Szent Szövetség kezdeteként értékeltem. Ahogy zokogta, hogy mennyire szeret, s hogy ez az egész csak azért történt, mert megőrülne nélkülem és belebolondul a tudatba, és hogy még soha nem történt vele ilyen, és hogy soha többé nem bántana, nagyon szégyelli magát… az egész…, minden mondata valahogy nem a kijózanodás, hanem egy őrült, korlátokat nem ismerő szerelem felé repített. Elhittem mindent és lubickoltam benne. Én voltam A nő. Az, akit annyira szeret, hogy még meg is ütötte féktelen szerelmében.

Szemernyi megalázás érzés nem volt bennem

Ha nem gondoltam volna, hogy mindenki más érdemtelen a mi hatalmas szerelemünk történetének befogadására, legszívesebben világgá kürtöltem volna. És sokáig nagyon jó volt így. Vagy talán nem is olyan nagyon sokáig…  pont a következő pofonig… aztán az azt következőig és persze utána szépen sorban a többiig. És a szörnyű az egészben, hogy egészen sokáig tényleg nem gondoltam, hogy menekülnöm kellene. Egyre jobban mélyedtem bele ebbe a szenvedélyes kommunkációba. Szinte a normális veszekedéseink része lett. Mint ahogy az is, hogy minden tettének én vagyok az oka. Nem hibás voltam, nem, az sosem. Csak annyi érzelmet váltottam ki belőle, hogy ezt nem tudta kordában tartani. És minden alkalommal csodálatos volt a vége. Márminthogy úgy éltem meg. Letette elém végül mindig az összes szerelmét és a lábaim előtt sírva tisztult meg.

Elképesztően fontos ember voltam

Vagyis úgy éreztem magam. Egy ilyen különleges és érzelmileg túlfűtött férfi szenvedélyének a tárgya. Tökéletesen érezte azt a határvonalat, hogy meddig vagyok bántható és mikortól kell elkezdeni engem imádni. Néha persze voltak szégyenteljes érzéseim… aztán egyre gyakrabban. De irtó sokáig védett meg, vagy zárt rabságba a “különlegesség” érzése. Ezek a pofonok számomra sosem a bántásról szóltak, mindig megmagyaráztam magamnak azzal, hogy szegény, nagyon szenved, legalább annyira, mint én, de valószínűleg sokkal jobban. Egyáltalán nem haragudtam rá. Tényleg nem!

A vége felé már szinte vártam

Hisz pontosan tudtam, hogy ha ezen túlesek, ismét istennővé avat, szeret, imád és megint  minden szép lesz és jó, sőt! Napokig mindennél jobb. Remegve fog hozzámbújni és úgy csókol, mintha a halálból jöttem volna vissza hozzá. Minden nagy balhé után megsokszorozódott a szerelme, ugyanis. A bűntudat és a lehetséges veszteség remek hajtóerő és igen csalóka érzelmi elegyet tud alkotni. Kepesztett, küzdött és folyamatosan bizonyított. 

Egy dologgal nem számoltam

Hogy én nem vagyok teljesen bolond. Legalábbis annyira nem, mint ő és az idegeim csak véges időszakra tudtak berendezkedni a folyamatos érzelmi hullámvasútra. Napok leforgása alatt megélni a poklot és mennyet, elég emberpróbáló állapot… mint végül kiderült. És bár a baráti jelzések, az aggódó családi tekintetek messze kívül estek a látókörömön, a pszichiátrián töltött első reggel elég mellbevágó és kellőképpen jelzésértékű volt. 

Sok minden kiesett, de gondolom ez nem véletlen

És igazán firtatni sem akartam, úgy gondoltam jól van ez úgy és nyilván megvan az oka, hogy arra a verésre miért nem emlékszem és miért döntött úgy a szervezetem, hogy kiszáll a játékból. A doktornő kedves volt és szerencsére pontosan értett mindent szavak nélkül is. Sokat beszélgettünk és valahogy annyira távolivá vált minden. Amikor délután bejött, ahogy leült az ágyam mellé és a kezem markolászva próbált értelmet adni a történteknek… egyszerűen nem értettem magam. Harag még mindig nem volt bennem, de valami mérhetetlen szomorúság kezdett szétáradni bennem. Szánalom, fájdalom és tehetetlenség. 

Nem féltem tőle

Sokan azon izgultak, hogy mi lesz, ha megpróbálom elhagyni…, hogy majd mit fog tenni elkeseredésében, de én nem tartottam ettől. Tudtam, hogy tényleg nem rossz ember ő, csak nagyon elveszett. Persze tudtam, hogy a mentegetése már nem segít, eszemben sem volt visszamenni hozzá. Szenvedtem, mint a kutya. Annyira hiányzott az a drog, amit adott. Az érzelmi csúcspontok, a fontosságom, a különlegességem…, néha tényleg azt hittem belehalok. De már azt is tudtam, hogy a pofonok nem hiányoznak. Hagytam hát magam megmenteni, sodródtam szépen vissza a normális világba. Négy teljes hónap egyéni kezelés és családi támogatás… és azt hiszem jól vagyok. Néha sivár még kicsit az élet, de legalább már nem fáj nagyon.”

 

Ne juss el idáig!

Már az első pofon sem véletlen, még kevésbé jogos! 

www.nokomment.hu