Ágnes ébredésének története arról, hogyan menekült meg a látszat életből és ért el a valóságba
Álltam leforrázva és olyan pucér lélekkel, mint egy védtelen kisgyerek
Semmiféle eszközöm nem volt ennek a helyzetnek a kezelésére. Totál béna és ijedt voltam. Remegett a hangom, izzadt a tenyerem és úgy kiszáradt a szám, hogy képtelen voltam megszólalni. Mondjuk jobb is volt így, mert akkor biztos, hogy azonnal elbőgtem volna magam. Annyira fájt, amiket mondott, mintha a kést szurkálta volna belém.
Összeszorult a gyomrom, égett, hasogatott
Emlékszem, konkrétan belegörnyedtem a fájdalomba. Ő csak ült a fotelban, mintha mi sem történt volna és talán nem is látta mi zajlik le bennem, ahogy önti rám a szavait és mesél, sztorizik bátran, fesztelenül és kibaszottul fájdalmasan őszintén.
Igen. Őszinte volt. És ezzel engem szarrá tört
Még soha, de soha, egész kibaszott életemben nem voltam teljesen őszinte és ezek szerint velem sem senki. Na, persze ez így nem igaz, hisz elmondtam én mindent, csak épp a magam kis kíméletes módján. Voltak apró részletek, kis ferdítések a történetemben. De soha nem miattam!!! Tényleg. Csak és kizárólag azért, hogy ne bántsam meg a másikat túlságosan. Annyit színeztem mindig pusztán csak, hogy egy kis fájdalomcsillapító is legyen benne. Nekem a meztelen őszinteség nem ment. És tessék! Tessék, tök igazam volt! Mégis ki a franc kíváncsi a pucér igazságra? És most itt van. Tessék. Kellett ez nekem??? Kurvára nem.
– Fogd már beeeee! – üvöltöttem rá hirtelen a semmiből, még magam is meglepve milyen hangosan és indulatosan törtek elő belőlem a szavak. Összerezzent és döbbenten nézett rám. Konkrétan, mintha valami őrültet nézne.
– Mi bajod van? – kérdezte nagyon halkan, mintha nem akarna elijeszteni, vagy ilyesmi
– Hogy mi bajom vaaaan??? – kiabáltam volna szívem szerint, de a hangom megbicsaklott és zokogásba fulladt az egész kérdés végül. Leomlottam a földre és szorítottam a görcsösen sajgó gyomrom. Azt hittem kiszakad, aztán azt, hogy megnyílik a padló, leszakad az ég és végre elnyel mindent az örökkévalóság, engem, ezt a faszkalapot, aki tönkretette a kis világomat, a hazugságokat, az igazságokat és mindent, mindent, ami itt ezen a kurva földön nekem, bennem van. De semmi ilyen nem történt. Ő szép kussban ült és nézelődött jobbra-balra, én kisírtam magam és egyszercsak nem állt meg mégsem a Föld. Csak úgy ment tovább a nap. Ott volt, meg én is…bár fogalmam sincs minek, de minden pont ugyanúgy volt, mint 15 perccel azelőtt.
Zavartan felálltam és terelésképp elvonultam arcot mosni a fürdőbe
Nem szólt, nem kérdezett, csak a szemével követett, ahogy eltűnök a nagy, üveges ajtó mögött. Mi a szar volt ez??? Kérdeztem volna a könnyes szemű tükörképem, ha meg mertem volna hangosan szólalni, de így szavak nélkül csak bámultam saját magam. Szótlanul vizslattam az arcom a tükörben. Egymás szemembe bámultam és igyekeztem valami értelmezhetőt kiolvasni a tekintetemből. Néztem, kerestem a választ, amíg egyszercsak újra eleredtek a könnyeim. Érdekes… gondoltam, sosem láttam még hogy indul egy könnyzuhatag, most viszont egészen közelről néztem végig, ahogy a szemem előbb a pereme mentén megtelik, majd az egyik pillám mellett váratlanul áttöri a gátat és egyenletes, szép egyenes vonalban végiggördül az arcomon. Lassan fogyott csak el, majdnem az államig szép kerek gömb volt, aztán hirtelen csak egy nedves vonal marad a helyén.
Aztán pedig megállíthatatlanul követte a többi száz meg ezer
Némán, görcs nélkül sírtam. Kapaszkodtam néha kicsit a mosdóba, de már leginkább csak a megtisztulás szép de fájdalmas érzését éreztem. Már nem volt furcsa… valahogy tök természetes lett, ahogy ott állok. Mintha megérkeztem volna valahová. Valami olyan helyre, ami várt rám és tudtam, hogy ide tartok, csak még utaztam volna kicsit, mielőtt ideérek. Bámultam magam kérdőn és próbáltam megtudni végülis mi a francos bajom van. Mikor újra belemélyesztettem a tekintetembe a szemem rájöttem. Rettegtem. Féltem. A szemem nem a sajátom volt, hanem egy kicsi, riadt gyereké. Ott álltam a kislány magammal és készültem újratervezni az életem.
Nem voltak kész szavaim, nem voltak kész terveim, vagy tereléseim
Leültem az ágy szélére és egyáltalán nem akartam mondani neki semmit. Nem haragudtam rá, miért is tettem volna? Inkább furán csak hálás voltam neki. Mindenért. Igen, mindenért. Az elmúlt egy év összes fájdalmas, kíméletlen, őszinte mondatáért, amik most ébresztettek fel. Apró dolgokban volt pusztán hibás…, de már nem igyekeztem bűnbakot keresni, szóval nem érdekelt mi, miért, hogyan volt.
Tudtam, hogy eljött az én időm és készen is álltam rá, de azért katasztrófális pillanatokként értelmeztem végül az egészet
Nos, tehát, életemben először, őszinte voltam. Kegyetlenül, kendőzetlenül, fájdalomcsillapítók nélkül. Eszméletlen érzés volt. Egy magamfajta örömszerzési -, megfelelési kényszerrel megáldott (megátkozott), nimfomán lénynek ez majdnem a pokol volt elhihetitek, de szerencsére mégsem teljesen az, csak a tisztító tűzig jutottam. És, mint ahogy a rám kirótt igazságoktól, most az általam kimondottaktól sem esett le a plafon és nem nyelt el a föld és az összes több rémisztő dolog sem történt meg.
Ültünk a szobában, néztünk egymásra és mosolyogtunk
Biztatott és én végül elkezdtem beszélni. Először meg akartam bántani, fájdalmat akartam neki okozni. Kegyetlenül, válogatás nélkül szórtam rá a szitkokat. Csak úgy ömlött belőlem a sok mocskolódás…. csak mondtam, mondtam és mondtam, mígnem valahogy kezdett elfogyni belőlem az indulat. Az agyam egyre tisztább lett és ezzel együtt a szavaimból is eltűntek a kicsinyes és bántó, élek és helyükre lassan becsúszott a vegytiszta igazság. Lassabb lettem, megfontoltabb és sokkal igazságosabb. Hirtelen megláttam az összefüggéseket. Tiszta lett minden, egyértelmű, a maga fájdalmaival, de a maga megtisztító szabadságával egyben.
Ilyen szépen még sosem csillogott a szeme… és az egész arca is valahogy sokkal szebb lett
Idegen volt nekem még a terep, még sosem beszéltem így, hogy nem kellett félrekapnom a tekintetem, nem kellett felemelnem a hangom, nem kellett elterelő sétába fognom, hogy leplezzem az esetleges kis füllentéseimet, amiktől mindig is féltem, hogy majd egyszer metakommunikációm lebuktat… Fura volt. Nem állítom, hogy kényelmes lett volna, egyáltalán nem, egy pillanatig sem, de izgalmas volt.
Hogy én mekkora barom vagyok
Egész eddigi életem egy átkozott menekülés volt. Minden elől, minden emberi dolog elől. A fájdalomkerülés, a fájdalom okozásának kerülése, a folyamatos kompromisszum kötési kényszer, teljesen elvette a józan ítélőképességem. Meg sem próbáltam magam lenni. Jó volt így, így működött. Mármint azt HITTEM, hogy jó volt így, azt HITTEM, hogy működött… De lássuk be, folyamatosan vesztes voltam. És folyamatosan vesztes volt mindenki, aki mellettem volt. Nincs kis hazugság, nincs kegyes-, és nincs megmentő füllentés. Egyébként azért megnyugtatlak, igyekszem nem átesni a ló másik oldalára és nem lett az életemből hálivúdi sikerfilm sem, szóval, nem lettem hirtelen az igazság Nagy Magyar Bajnoka, de, érzelmi kérdésekben soha többé nem kötök alkut, az már biztos. Már sosem kímélném meg sem magam, sem a partnerem, a “kegyetlen” igazságtól.
Tehát, tükröket bátran elő!
Mert az őszinteség nem megbántás, hanem a másik tisztelete, hogy felnőttnek tekinted, aki képes elfogadni , felfogni, megoldani helyzeteket, döntéseket, még akkor is, ha nem éppen kellemes. De legalább megadod neki az esélyt, hogy védőháló nélkül megtudja az igazságot, megmaradhasson a büszkesége és feldolgozhassa, a maga módján. A kapcsolataim többé nem háborúk, vagy mérkőzések, már tudom, hogy nem kell megmentenem, megvédenem senkit és tudom, hogyha nem vagyok őszinte, nem megkímélem, hanem megalázom a másikat.
