Nos… a férjem tényleg  egy gyönyörű férfiisten. Minden túlzás nélkül (Karolina mesél)

Tudom, hisz kénytelen vagyok szembesülni vele, hetente úgy négyszer-hatszor legalább, hajnalonta

Kár, hogy a jó seggén kívül az a két rohadt kerék is ott van azonnal az arcom előtt, így kábé ennyi időm van elmélkedni azon, milyen csini is a pasim, utána ugyanis azonnal átveszi az ámulat helyét a kínzó gyomorgörcs. Hja. A férjem megrögzött bringás… kerékpáros, bicajos… sőt! Tanul néhanapján egy kis harcművészetet, mert attól gyorsabbak lesznek a reflexei, lejár súlyzózni is, hogy egyenletesebben fejlődjenek az izmai és persze futni is kell, mert az állóképesség sem mindegy és különben is… aztán kábé bármi sport, ami felüti a fejét, azt ki kell próbálni, mert…csakmert.

canva.com

Minden barátnőm a férjem seggét nézi…

Én meg minden barátnőm családi programos történeteit hallgatom. Ilyenkor például a Gyuri, a Kata férje már az udvaron tesz-vesz, ma épp festi a padot, mert délután sütögetés lesz és nincs elég székük, az Andi férje reggelit készít, az Ágiék addig szexelnek, amíg a gyerekek fel nem ébrednek, a Szilviék meg nagyszülőzni mennek vidékre. 

Fekszem az ágyon és legszívesebben sikítanék

Ahogy meghallom azt a kis koppanást, azt a semmihez sem hasonlítható hangot, ahogy a pedál az ajtófélfához ütődik, totál felmegy bennem a pumpa. Miért?? Miért kell nekem hetente minimum négyszer erre ébrednem? Próbálom visszagöngyölni az életünk történéseit és nagyon rossz ráeszmélni, hogy benne vagyok. Ebben az egész nagy szarban, benne vagyok. Mondtam, vagy nem mondtam, hogy “csináld, csak drágám”?! Mondtam hát!

Persze titkon azt reméltem, hogy sosem lesz fontosabb, mint mi

Vagyis akkora hülyeség ez az egész, francot sem reméltem én, egyszerűen csak így alakult, ő meg nem így alakult. Ennyi. Ennyi??

Visszaér a garázsból és kedvesen ébresztgetni kezd

Basszus, fel se tűnt neki, hogy ébren vagyok… a buzi kis kopogós cipőjében nem mer beljebb jönni, az ajtóból rimánkodik. Persze majdnem azonnal kiugrok, mert ilyenkor úgyis annyira dühös vagyok, hogy a kedves szavai is tőrként állnak a szívembe. Legszívesebben rá se néznék. Nem tudom mi ez… harag, düh, vagy valami szomorúságféle?? Tök mindegy.

Innentől van ugyanis, pont negyven percem

Felébreszteni és összekapni a gyerekeket, reggelivel, váltóruhával, müzlikkel és megfelelő játékokkal betuszkolni őket a kocsiba és elindulni. Persze bejön még utánam a konyhába és megkérdezni, amit két éve minden indulásnál: “megfelelően összeraktad a táskám?”. -Igen – válaszolom minden él, indulat, vagy érzés nélkül, elcseszettül fásultan. Már úgy tudok beszélni vele, hogy még véletlenül se legyek benne a saját szavaimban. Az amit, és ahogy mondom, még köszönő viszonyban sincs azzal ami a fejemben van. Csúnya dolog, de lássuk be, átverem. Őt, magamat, a gyerekeket, meg az egész világot. Hazug, csaló ribanc vagyok! Miért nem kiabálok? Miért nem verem szét azt a rohadt biciklijét az önző rohadt fején??? Fogalmam sincs. Egyszerűen annyira fáj ott nagyon belül, hogy eszembe sem jut szavakat találni rá. Olyan vagyok, mint egy sokkos túlélő. Lezártam és zombimód teszem a dolgom. Magamban haldoklom, kifelé meg létezem. 

canva.com

Az egyetlen jó a délelőtt volt ezeken a napokon

Csak a gyerekek és én… persze kár, hogy nem ott, ahol szeretnénk, de azért igyekszem az adott helyen a legjobbat megtalálni nekik. Ha nincs semmi, maradnak a kütyük, meg a beszélgetés. Üvölt a zene az autóban és mi, a helyzethez képest tényleg jól vagyunk. Mit is kérhettem volna ennél többet? Két gyönyörű, okos lurkó, egy szép férj, elég pénz a baromságainkra. Is. Valahol mindig erre vágytunk….

De akkor még csak ketten voltunk

Más se létezett, csak ő és én.  És én örömmel mentem, támogattam, istápoltam minden lépését. Én voltam a kedves barátnő, aki mindig, mindenhová elkíséri a barátját. Majd kedves asszonyka, aki cuki pocakkal várja a célnál az ő hites urát… aztán született egy gyerek, asszony otthon maradt, az ember azért néha elmehet, nemde?!… aztán érkezett még egy gyerek és számomra a világ tökéletesen kerek volt. Nőttek, cseperedtek és én boldogan voltam a főállású anyuka. Nagyon szégyellem most magam emiatt, de talán fel sem tűnt mennyit nincs otthon. És a gyerekeknek meg aztán pláne, hisz, alig látták élőben az apjukat. Aztán persze ők is részei lettek a nagycirkusznak. Amikor a kicsi is ülőképes lett, újra útra keltünk minden hétvégén. 

És rájöttem, ő semmivel sem megy el többet…, nekem nincs már kedvem vele menni…

Nincs kedvem hétről-hétre felbatyuzni a családot, rendre inteni a gyerekeket, addig várni az ebéddel, amíg apa befut… nincs. Nincs kedvem minden minden este kiteregetni a valamelyik edző cuccot, szagolni az izzadtságszagot, bújni a netet akciós cuccokért, vagy ezekre akár egy percet is vesztegetni. Igen, undok vagyok. Igen, én is járok jógázni és futni is… Igen, a sport az életem része. Az életem szerves, normális és családi kapcsolatilag is kordában tartható része. 

canva.com

A férjem egy komplett bolond, vagy mellettem bolondult meg ennyire?

Talán ezt az érzést utálom a legjobban. Hogy talán előlem, előlünk menekül… Még az is lehet, hogy akár több barátnője is van, én meg csak mosok rá… de már féltékeny sem vagyok. Hogy mitől lett ez az életforma számára ennyire fontos? Fogalmam sincs. Régen azért, ha például lázas lettem, simán lemondott egy ilyen vasárnapi, semmi kis kihívást. Végülis ez csak egy hobbi. Ő nem élsportoló. Nem kap érte fizetést és bármiféle egyéb elismeréshez is csak nagyon ritkán jut… lássuk be, ebből neki csak a gond, meg a baj része jut. Na, jó, az adrenalin nagy úr én tudom, de van két gyereke. Meg két fájós térde, sok-sok bőrkeményedése, vízhólyagjai, blablabla, szóval fáj ez sok helyen. 

És én nem tudom mit tegyek

Azt se tudom ki ez a férfi itt mellettem. És ha felhozom neki a témát úgy néz rám, mintha tök hülye lennék… nem érti mi a bajom, nem érti miért nem örülök annak, hogy mindig együtt megyünk mindenhová, nem érti milyen más nyaralásról beszélek, meghogy mégis miért lenne máshogy jobb a gyerekeknek. Nincs egy rossz szava. Nem iszik, nem dohányzik, pénzt a sporton kívül másra nem költ.  

Mondjuk mást a sporton kívül nem is nagyon csinál

Legalábbis itthon. Nem emlékszem mikor csapott fel utoljára a konyhaasztalra, vagy mikor torkollt eszement szexbe egy szimpla vádlimasszázs… szóval mit szépítsek, nincs szex. Azon kívül, hogy érzem, hogy tisztel és szeret, nem érzem magam többnek,  mint egy jó, kiszolgáló személyzet, az ő kis játszóterén. Szenvedély, szerelem, intimitás… fogalmam sincs mikor volt utoljára köztünk. Ha szex van, az maximum egy egészségügyi dugás, ami talán épp kell neki, vagy, mert azt hiszi, én erre vágyom… ajhhh, ő meg a kötelességei. 

canva.com

De nem erre vágyom

Arra a férfira vágyom, aki tudja, hogy egy nő, egy család, az nem a kis kísérő csapata. Szexi akarok lenni. A strandon akarom magam süttetni a napon és undorítóan egészségtelen koktélokat akarok inni. Nem baj, ha leégek és nem baj, ha van benne cukor! És basszon a falhoz valaki végre úgy, hogy elakadjon a szavam. És a gyerekeim a haverjaikkal bandázhassanak és ne kelljen minden hétvégén úton lenniük, fél napokat a kocsiban, fél napokat valami világvége mögötti helyen kuksolva a célvonal mögött kucorogni, várni a saját apjukat és  bámulni a többi beérkező középkorú, önmegvalósító, álmaikat újraélő apukát és anyukát, akik maguk sem tudják miért, de a hét legfontosabb pillanataként hamarosan átfutnak majd, ezen a csíkon.

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    error

    Ha tetszett kövesd a többi oldalunkat is!

    YouTube
    YouTube
    Instagram

    A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

    A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

    Bezárás