Íme, Anna keserű felfedezése a “csodálatos” férfiról:
A szuperboldog házasságom eléggé a végét járta akkoriban, amikor a nagy baráti összejövetelek a kezdetét vették. Szóval nagy örömmel vettünk részt minden ilyenen, csak otthon ne kelljen egymást bámulnunk. Sosem veszekedtünk, nem vitáztunk, csak úgy szépen egykedvűen tudomásul vettük, hogy süllyed a hajó. Mondjuk az is igaz, hogy kábé pont semmit sem tettünk meg a javítás érdekében, még egy ragtapaszt sem nyomtunk a lyukra, ahol már ömlött be a víz…
Mindegy, a bulik jók voltak, sőt!
Egyre jobbak lettek. Szinte minden héten kiderült valakiről, hogy nekik sem jobb egy fikarcnyival sem, és ez erőt adott. Valahogy jó volt ez a megnyugtató hanyatlás és jó volt a sok felismerés, és egyre kevésbé zavart a mi kis szarkupacunk. Egyáltalán nem akartam elválni. Főleg így, hogy másoknak is szar, valahogy ez tűnt a természetesnek.
– Mentek nyaralni? – lépett oda az egyik ilyen alkalmommal Zoli, akit az első pillanattól szemmel tartottam
Mármint nem az aznapi sütögetésen, hanem négy éve, mikor az első ovis szülőin megláttam. Akkor derült ki, hogy a szomszéd utcában laknak és akkor derült ki, hogy baromira nem hagy hidegen, ha rámnéz. És nézegetett is szorgosan, nem volt abban semmi hiba, de akkor én még nagyon csúnya dolognak gondoltam volna bármi ilyen huncutságot és akkor még otthon is elég rendben ment minden. Szóval néha kicsit szemtelenül néztük egymást, egyébként meg illedelmesen beszélgettünk.
Mint ahogy most is
– Aha… vagyis fogalmam sincs. Én tervezem, de most épp sok kedvem nincs hozzá – nem is értettem miért mondtam azt a végére. Nem vagyok egy kitárulkozós típus, csak úgy kiszaladt.
– Na! Miért? – lépett egyből egyel közelebb, felcsillanó szemmel. Basszus!
– Áhh, mindegy. Csak most nincs… – persze tudtam, hogy ez itt most kicsit kevés lesz és valahogy szinte kedvem is lett kibeszélni. Meg azt is éreztem, hogy jobb inkább beszélni, mert, ha még közelebb lép, akkor a jólnevelt háziasszonyt félrelöki a kiéhezettet és annak nagyon nincs itt az ideje, pláne nem a helye. Szóval összefésültem az agyam és kerestem a megfelelő mondatokat.
– Hát valahogy nem annyira van kedvem mostanában mókázni és nem tűnik jó ötletnek elkölteni egy halom pénzt arra, hogy ne érezzük jól magunkat
Végülis tök jó itthon, itt legalább mindig van program – éreztem, hogy balfékül hangzik és azt is tudtam, hogy minden szavam olaj a tűzre, de ennél szebben nem tudtam megfogalmazni a híg fost, amiben fetrengünk. Tudtam, hogy hónapokkal ezelőtt volt náluk is elég hangos balhé és éreztem, hogy egyre kevésbé ‘esetleges’ a szebbik nézése felém.
– Baj van otthon? – szép felütés, gondoltam és már valahogy el is akartam mondani.
– Hát baj éppen nincs, de semmi más sem. Nem vagyunk igazán jól, talán ez a jó kifejezés.
– Sajnálom – mondta és tényleg úgy tűnt, mint aki együttérez.
– Semmi gond. Nem most kezdődött…
– Ha szeretnél beszélgetni, vagy segíthetek bármiben, szólj bátran! – mondta, egyenesen a szemem közepébe mélyesztve az ő szép barnáit, megsimította a vállam és elsétált.
Huhh, ez igazán kedves volt, gondoltam, s szinte meghatódtam ettől a váratlan lágyságtól
Nagyon sokáig voltunk aznap este azon a sütögetésen, elég rendesen elázott mindenki és szanaszaszét röhögtük magunkat. Mindenki extra jó passzban volt, csak úgy dőlt a baromság mindenkiből, de azért észrevettem, hogy az én poénjaimon ő nevet a leghangosabban…, mint mindig. Azt hiszem ez volt a legvonzóbb tulajdonsága… ja, nem, a szeme! Egyszerre indult haza mindenki és ahogy mentünk ki a kapun, megérintette újra a karom és odasúgta: “Komolyan szólj, ha úgy van! De tényleg.”
A sok bor ellenére egyszerűen nem tudtam elaludni
Gondolatban vele beszélgettem. Csak ömlött belőlem a sok kusza mondat, az évek alatt felhalmozódott, el nem mesélt dolgok és csak valamikor hajnaltájt sikerült egy kicsit elszenderednem. Úgy ébredtem, mint aki egy hete iszik egyfolytában. Azt se tudtam merre van előre és a délelőtt nagy részét is sikerült így kibekkelnem. Még szerencse, hogy nem nekem kellett oviba vinnem a gyereket…
És tele volt a fejem
És nemcsak a bor, meg az alvatlanság tartott szédületben, hanem az a tegnap esti jelenet. Kinyitottam a gépem, láttam, hogy zöld… és hatszor egymás után ráléptem a cset ablakra és hatszor egymás után nem írtam bele semmit… és akkor hetedszerre, “be-hellózott”. Összeugrott a gyomrom, mikor felugrott a szöveg. Basszus! Látja, hogy itt bénázok?? Belesápadtam a cikibe, de persze azonnal válaszoltam. Végülis erre vártam. Másfél órát írogattunk és igazán jófej volt. Szinte mindenre volt válasza és úgy tűnt tényleg tök komolyan segíteni szeretne. Amikor a végén megkérdezte találkozunk-e inkább személyesen legközelebb, habozás nélkül vágtam rá az igent. Kedves volt, biztonságos és eszementül szórakoztató. Az csak hab a tortán, hogy persze elképesztően vonzó is. Szóval, megbeszéltünk egy sétálós lelkizést pár nappal későbbre.
Olyan boldog voltam és lelazult, hogy este még a focimeccs sem zavart
Kitakarítottam, főztem, vasaltam és repkedtem közben körbe-körbe a házban. Csak tudnám mitől, mikor még egy rendes bókot sem kaptam. Aprókat persze ezret, de olyan jól odamondósat egyet sem. És mégis kinőttek a szárnyaim. Szinte elhittem, hogy még a házasságom is összekalapálom egyszeriben. Na persze neki nem álltam, de elhittem, hogy azon dolgozom fejben.
Annyira szemtelenül tavasz volt, hogy ha nem jön el, akkor is sétáltam volna
De eljött. Egy parkolóban találkoztunk és lementünk a folyópartra. Egészen közel állt meg a vízhez és olyan lélekemelő volt, ahogy a friss, illatos levegő árad be a lehúzott ablakokon. Kiszálltunk és bandukolni kezdtünk. Mesélni kezdtem a tegnap estét, meg a ma reggelt és csak lépdeltünk a kavicsokon olyan össze-vissza ütemben. Egyszercsak megállt… persze automatikusan én is és felé fordultam. Rámnézett és én totál elolvadtam.
– Te hülye vagy! – mondta olyan kisfiús szemtelenséggel, hogy mosolyra szaladt a szám
Néztük egymást és mint egy varázsütésre egyszerre egymás felé léptünk és csókolózni kezdtünk. De úgy, mint a kisiskolások. Tiszta hévvel, gyorsan, kutatón, izgalmasan… Teljesen elszálltam. Azt se tudtam, hol vagyok. Visszamentünk a kocsihoz és ott a folyóparton, a sétány szélén szerelmeskedtünk az autóban. Semmi nem mentett volna meg a lebukástól, ha bárki arra téved. És nem érdekelt. Csak az érdekelt, hogy zihálva lovagoljak rajta és nézzem a csodaszép, mosolygó szemeit közben. Istennőnek éreztem magam és Ő mindent el is követett érte, hogy megtartson ebben. Minden porcikámat végigudvarolta, minden érintésemre úgy reagált, mintha soha nem simogatta volna meg így senki és az egész olyan volt, minta élete első szeretkezését élné át. Mindent elhittem neki, azonnal. Én voltam a legszebb, a legügyesebb, a legfinomabb, a legboszorkányosabb, a kihagyhatatlan… az, akit ha nem kaphatott volna meg, tuti, hogy belehal. Konkrétan egy isteni csoda voltam és nem értette, hogyan bírta eddig ki nélkülem. Amit egy nő megkaphat egy szextől, azt mind sikerült bezsebelnem. És, ha a csetelés után szárnyaltam, hát gondolhatjátok most hogy éreztem magam.
Semmit nem tudtam otthon csinálni
Csak lézengtem a lakásban, mint egy drogos, aki nem tudja melyik fiókban keresse az anyagát. Nemcsak aznap, de a következőkön is. Alig bírtam kivárni a következő alkalmat. Fehérneműket vettem, szívecskéket rajzoltam és olyan türelmetlen voltam, mint egy…, egy nem is tudom mi. Sokszor lélegezni is nehezemre esett és, ha a férjem megszólalt, az lavinát, földrengést és némi tornádót indított el bennem. Képtelen voltam vele normálisan beszélni… már-már ránézni is.
Egyik hét jött a másik után és mi minden szabad órát kihasználtunk
Kedd délelőtt, vagy csütörtök dél… egy kis edzés közbeni lyukasóra, vagy bármikor, ha alkalmunk adódott. Egyre szemtelenebbek voltunk. Már simán átjött hozzánk is és az sem zavart, hogy azon az asztalon basz meg, ahol pár óra múlva a családi vacsora fog gőzölögni. De nem volt tabu semmi más sem. A garázs, az uszoda zuhanyzója, a szomszéd hátsó kertje… semmi, de semmi nem állíthatott meg bennünket, hogy együtt legyünk. És egyre inkább jogosnak éreztem. Azt éreztem: ez nekem jár. Végülis mekkora fasz a férjem, hogy nem használ egy ilyen nőt, mint én…
– Átjössz? Délig jó vagyok? – ment a szokásos üzenet… de a válasz rohadtul nem jött
Csak vártam, vártam, igazgattam a fűzőm, felvettem, meg levettem a tűsarkúm… de semmi. Jó egy óra múlva jött egy ‘bocsi-bocsi, de nem láttam, amikor küldted’ mondat. Nyeltem egy nagyot, levetkőztem és elmentem futni. Másnap persze kiengesztelt, de a gyanakvó kisördög beköltözött a fejembe. Néztem, ahogy bennem van és éreztem, ahogy ki-be jár, de valami nagyon nem volt oké. A szeme! Valahogy nem mondta már olyan lelkesen, hogy én vagyok a világ közepe.
Kivertem egy hisztit…, majd pár nap múlva még egyet…
És még egyet, és még egyet, és még egyet… És aztán kivertem a biztosítékot is rendesen. Mármint nála. Na nem mintha nekem jól esett volna szex helyett balhézni, de mivel folyamatosan és igen aktívan állította, hogy szó sincs olyanokról, amiket mondok, de közben én meg csak éreztem, hogy van, hát nem lett békés a helyzet. Védekezőből egy idő után átment persze vádlóba és én voltam végül, aki szétcseszi az egészet és elveszem tőle élete szerelmét, vagyis engem és nem engedem, hogy szeressen. Rendszerint bocsánatot kértem és némi sírás után újra olyanokat szeretkeztünk, mint azelőtt. Jó volt a “békülős-mégisszeret” szex. Határozottan jó.
– Basszus, hallotad? – hívott fel az Ági nagy izgalommal
– Nem. Mit? – nem mintha érdekelt volna mit pletykál a falu szócsöve, de végülis nem volt jobb dolgom.
– Akkora balhé volt tegnap a Zoliéknál, mint a ház! – azt hittem elájulok hirtelen – melyik Zoliéknál?
– Hogyhogy melyik? Csak egy van, nem? – igaza volt, egy van.
– És mitől volt az a nagy balhé? – kérdeztem vissza, de remegni kezdett a kezemben a telefon, biztos voltam benne, hogy lebuktunk.
– Lebukott! De nagyon csúnyán
Elöntött a forróság és azonnal hányigerem lett. Tudtam, hogy mindjárt jönnek, csengetnek, itt folytatódik a balhé, a férjem megöl, a gyerek elhagy, az egész életem összeomlik pont most, mikor már annyira nem is voltam oda érte… totál elöntött a pánik. Hogy fogok én bárki szeme elé kerülni ezután?
– Mi az, hogy lebukott? Hogy? Talán nem is igaz – gondoltam, hátha egy kósza levél, vagy ilyesmi, amit még ki lehet magyarázni, vagy nem is tudom miben bíztam, de amit hallottam, az minden elképzelésem felülmúlta.
– Hát, ez bizony igaz! Már amennyire az ember a saját szemének hihet… ott dugta a Kingát a saját konyhaasztalukon, amikor az Anita hazaért – fogalmam sem volt, hogy sírjak-e vagy nevessek, de elsőre inkább hánytam. Sietősen leraktam a telefont és konkrétan egy órát támasztottam a falat a WC fölött, remegő térdekkel. Zokogtam világrengető bánatomban és közben hálálkodtam a sorsnak az eszem józanabb felével.
Mint kiderült, kedves Zolink, nagyon-nagyon kedves volt
Mondhatni Ő volt a megingatható, kicsit unatkozó háziasszonyok cuki jótevője. Gyakorlatilag a baráti társaság minden valahogyan kinéző nőjét ápolta és színessé tette a szürke hétköznapjainkat. Észre sem vettük, de az elmúlt pár évben tényleg szépen ki voltunk virulva mind… Hogy pontosan mi volt a végső névsor, nyilván senki nem tudja, nem is igyekezett senki feszegetni a kérdést, egyezményesen úgy gondoltuk, vesszen ez inkább a tudatlanság homályos ködébe. Elég volt ez azoknak, akik magukról tudták.
