Szokták tőlem kérdezni, hogy miért megy a másiknak olyan könnyen, neki meg olyan oltári nehezen ez a párkapcsolatosdi…
Azt szoktam mondai, hogy van azokban az emberekben egy szinte észrevehetetlen, apró, pici-pici plusz
És tényleg nem több, higgyétek el. Egyetlen kicsi döntés, mégpedig az, hogy felelősséget vállalnak a saját boldogságukért és megtanulnak ésszel kompromisszumokat kötni a sorssal, az érzelmekkel. Ez nem megalkuvás, nem feladás, vagy lemondás. Ha úgy tetszik egy varázspálca a kezünkben, a szívünkben.
Persze ragozhatom én itt jobbról-balról, annál plasztikusabban, ahogy Müller Péter lejegyezte Édesanyjával való beszélgetését erről, úgysem fogom tudom megfogalmazni. Olyan mondatok ezek, amiket én is újra és újra előveszek és szívem szerint mindenkinek receptre írnám fel.
Kicsit talán fura, kicsit talán úgy érzed elsőre, hogy az önérzetedbe gázol, de ha lecsupaszítod, átrágod és lenyeled, biztosan a helyére kerülnek benned is a mondataik:
“Anyámtól tanultam, aki bölcs nő volt, az élet ismerője. Főleg a női lét ismerője. Ő egyszer azt mondta nekem… Olykor lejjebb kell adni. Bele kell menni kis megalkuvásokba. Nagyokba nem szabad, de kicsikbe igen. Amikor megkérdeztem, hogy miért kell néha kompromisszumokat kötni, azt felelte:
– Azért, mert a magányban berozsdásodsz. Hozzászoksz. Megvastagszik a bőröd, érzéketlen leszel. Nem veszed észre, hogy lassacskán egyre vastagabb és magasabb falakat építesz magad körül, amiken nincs ajtó. Azt hiszed, önszántadból vagy egyedül, de ha sokáig őrzöd ezt az állapotot, börtönné válik, s azt veszíted el a magányban, amit kerestél benne: a szabadságodat.
Néha bizony bele kell menni olyasmikbe, amiket megbánsz. Talán. Valamire minden találkozás jó.
A másik is ember. Lehet, hogy nem hozzám való, de mégis: ember. Talán kaphatok tőle valamit. Nem azt, ami hiányzik, hanem valami mást, amitől, ha boldog nem is leszek, de legalább nem rozsdásodok be. Egy szomjas embernek a víz a legcsodálatosabb ital.” (Müller Péter)
Érzitek?
A vállalható kompromisszumokkal nem kevesebb lesz az ember, hanem sokkal inkább többé válhat. A szabadság nem az, amikor foggal-körömmel véded önmagad. Nem az, amikor a kijelölt határokon csak engedéllyel léphet át bárki. A szabadság az, amikor nincs szükséged ezekre a korlátokra, amikor öszintén, nyitott kapukkal élhetsz. A szabadság érzése, nem az, hogy sérthetetlen vagy. Nem vagy az! Más sem az. De bátran vállalni az érzelmeidet, bátran benne lenni a saját életedben, megengedni, hogy valaki a közeledbe kerüljön és felvállalni, hogy talán véletlenül még meg is szerethet, az az igazi bátorság.
Te mitől félsz igazán? Hogy belédszeret? Vagy, hogy nem? Hogy nem vesz még észre sem? Vagy, hogy nem értékel, ha majd igazán megismer?…
