Ha lemaradtál róla, a történet előzményeit itt olvashatod. Ákos összes eddigi történetét itt böngészheted végig.

Rózsaszín köd

Minden szépen indult…

A kémia, a testiség már annak idején is működött volna köztünk. Most következett, hogy “belül” is megismerjük a másikat. Folytattuk, ahol anno megakadt a dolog. Tibó nem tartozott azok közé, akiből úgy kell kihúzni minden részletet. Szeretett beszélni. Nagyon is. Nagyon sokat mesélt az exéről, hogy hogyan éltek együtt, hogy az hogyan verte át és miken tudott összekapni vele. Hogyan használta ki anyagilag és hogyan zaklatja még azóta is. A sztorijai alapján egy szörnyeteg volt és csodáltam Tibót, hogyan tudott ennek ellenére újabb és újabb esélyt adni neki. Azaz persze sejtettem, hogy a nagyon ragaszkodó énje és az egyedülléttől való félelme miatt. De ezt sosem mondtam neki.

Nagyon sokat cseverésztünk skype-on, meg néha telefonon is

Persze szinte mindig én hívtam, mert ahogy egész gyorsan világossá vált, Tibó anyagilag nem igazán engedhette el magát. Be kell vallanom őszintén, akkoriban én sem. De ő még nálam is rosszabb helyzetben volt. Így, ha telefonon beszéltünk én hívtam; ha pedig találkoztunk, én utaztam. De ezt akkor még nem éreztem kínosnak. Szerettem utazni és kb. negyedórányi útról volt szó, párszáz forint. Úgyhogy idomultam.

Emlékszem a legelső randinkra…

Szörnyen izgultam, már a buszon alig bírtam a széken maradni. Nyilván a skype-os videótelefonálások alkalmával már volt alkalmunk egymást újból szemügyre venni. Természetesen jöttek a “Áh, már nem vagyok a régi” meg a “Kicsit elhíztam, de le akarok adni pár kilót” kezdetű monológok is. De nem volt ezzel semmi baj. Mindketten tudtuk, hogy nincs a másik külalakjával semmi olyasmi, ami ne tetszett volna. Már előtte való nap pontos instrukciókat kaptam, hol szálljak le másnap este, merre felé lakik a buszpályaudvartól, mennyit kell majd sétálnunk. Természetesen már ott várt rám, és egyből elém is toppant, ahogy leszálltam.

– Szia Ákos! – mosolygott rám sejtelmesen.

– Helló, Tibó! – köszöntöttem fülig érő vigyorral. – Sokat kellett várj?

– Dehogy, most értem ide én is – azzal már invitált is, hogy induljunk el a kissé hűvös éjszakában, majd folytatta. – Hogy utaztál?

– Köszi, ahogy felszálltam, már ide is értünk – próbáltam ironizálni, ahogy lépdeltünk a kis utcákon.

– Hát, jó rég nem találkoztunk – sóhajtott Tibó egy kis szünet után.

– Bizony. Mondhatni évek óta – vicceltem még mindig, de a következő pillanatban rá kellett ébredjek, hogy ez tulajdonképp igaz volt.

– Nagyon izgultam ám, amikor pár hete rád írtam! – folytatta – Féltem, hogy nem fogsz válaszolni.

– Miért ne válaszoltam volna? – boncolgattam kicsit tovább a témát.

– Hát, mert tényleg elég rendesen eltűntem egy szó nélkül akkortájt – nézett rám bűnbánóan.

– Hm, ez igaz – gondolkoztam el – De beszéltük, hogy mi volt az oka – próbáltam felmenteni a múlt alól.

– Igen. De rossz döntés volt. Így utólag visszagondolva…

Béreltünk az exemmel egy közös albérletet, de már elköltöztem. Viszont egy jóval drágábbat tudtam csak kivenni, ezért vagyok most ennyire szarban – nézett rám őszintén – De hirdetem a másik szobát. Nemsokára ki fogják venni és akkor már jobb lesz.

– Akkor most egyedül élsz?

– Most igen – bólogatott bőszen.

– De hisz ez tök jó. Mertél lépni!

– Igen. Muszáj volt – válaszolta halkan, majd kis ideig csöndben lépdeltünk tovább.

– No, és nem csalódtál a látványban? – penderült aztán hirtelen felém, ahogy befordultunk egy sarkon.

– Dehogy! – vágtam rá, talán kicsit el is pirulva, ahogy a a szemébe néztem – Még mindig helyes vagy.

– Komolyan? – mosolyodott el – Hát te is nagyon jól nézel ki. Már akkor is jól néztél ki, amikor kiszúrtalak magamnak – nézett még jelentőségteljesebben  rám.

– Igen? – játszottam a tudatlant.

– Persze – bólogatott – Én viszont mostanában nemigen tudtam odafigyelni a kajára, úgyhogy el vagyok hízva! – hívta fel szinte erőszakkal a figyelmemet. Namármost azon kívül, hogy talán kicsit kerekebb lett az arca, nem sok különbséget véltem felfedezni a régi énjéhez képest, és ez talán még jól is állt neki.

– Dehát nem is vagy elhízva – adtam hangot a meglátásomnak.

– Kedves vagy, de tudom, hogy nem így van – hűtött le – De már máskor is volt ilyen, tudom mi a módja, hogy leadjam. Veszek szűzteát, meg fogyasztó teákat és pár hét alatt ledobom – folytatta elégedett nyugalommal.

– Nem gondolod, hogy ezek a teák nem a legjobbak? Mozgással szerintem többet elérhetsz, mint ilyen önsanyargatással – vélekedtem.

– Nem szeretek izzadni, meg időm sincs rá, hogy sportoljak. Ez a tea a legjobb módszer, tudom – zárta le a témát.

Válaszképp csak hümmögtem, mert nem értettem vele egyet

De rögtön az első randinkon nem akartam elvi vitákba keveredni. Időközben meg is érkeztünk a házhoz, amelyben lakott. A hátsó bejárathoz vezetett az út, ahonnan a lakás konyhájára lehetett látni. Egy öt emeletes panelház második emeletén volt a lakása. Ahogy felértünk és beléptünk, Tibó rögtön a szobája felé invitált, ami az L-alakú folyosó kanyarulatában volt. Benn kellemes félhomály, bekapcsolt tévé és egy nagy franciaágy várt. Kisvártatva Tibó is megjelent az ajtóban, két bögre gőzölgő teát tartva a kezében. Odaléptem hozzá az egyik bögréért.

– Honnan tudtad, hogy szoktam teázni? – kérdeztem.

– Sejtettem – kacsintott rám, majd mintha összebeszéltünk volna, mindketten leültünk az ágy szélére. A hideg éjszakai barangolás után jól esett a forró tea. Csendben hagytam pár percig, hogy átmelegítse a testem minden egyes kortya.

Kis idő után aztán, ahogy mindketten felengedtünk, beszélgetni kezdtünk ismét

Egymásról, magunkról, az életünkről, az elmúlt évekről. Megbeszéltük azt a mindvégig világos tényt, hogy mennyire szimpatikus volt a másik, de ezt persze sose mertük volna kimondani akkortájt. A teánk lassan elfogyott és a szabaddá vált kezeink egyre inkább keresték egymás társaságát. Addig-addig nyújtózkodtunk, míg egyszerre azt vettem észre, hogy szinte egymás ölében ülünk. Kezdtünk lassan egymás ajkához közelíteni, amikor Tibó hirtelen megtorpant és “Egy pillanat!” felkiáltással szinte kiugrott a szomszédos konyhába. Már kezdtem azt hinni, hogy valami baj van, vagy én rontottam el valamit, amikor ugyanolyan hirtelen újból megjelent a szobában. Sárgadinnye és menthol illat lebegte körbe. Leült mellém és szájon csókolt lágyan és hosszan, én pedig viszonoztam. Hosszú percekig csókolóztunk, amikor egyszer elhajoltam tőle és megkérdeztem az iménti kirohanást:

– Te kimentél a konyhába rágót bevenni?

– Igen. Mert nem akartam csalódást okozni, hogy ne legyek finom. És hogy erőt gyűjtsek és meg merjelek csókolni – vallotta be, szinte szemlesütve.

– De cuki vagy – mosolyodtam el és azzal a lendülettel majdnem ráugorva, újból csókolni kezdtem, ismét hosszú perceken át.

Tibónak aznap éjjel gyorsan ki is derült egy perverziója

Szex előtt, mint valami előjáték, szerette elmondani szókimondón – és sokszor részletekbe menően – vágyait… Hogyan fogja a szájába venni, és hogyan fogja ráfeszíteni az ajkait. Hogyan nyalja majd végig a hasam, a mellbimbóim.

Hogyan fogja az én számba tolni a sajátját és ha már kőkeménnyé izgattuk egymást, hogyan fog beleülni és lovagolni rajtam, amíg el nem élvezek. Ez eleinte szokatlan volt, mert még sosem találkoztam előtte ilyesmivel. Ritkán mondtam ki ilyen dolgokat, hát még szex közben. Ezt valahogy addig mocskosnak éreztem, de amint megtapasztaltam első ilyen élményem Tibóval, rá kellett jöjjek egy idő után, hogy egészen izgató tud lenni. Úgyhogy amikor a csókcsatánk végén hátradőltünk kicsit levegőt venni, a srác rámarkolt a farkamra és amikor kitapintotta annak merevségét, a legnagyobb természetességgel kezdte el mesélni, hogyan fogja masszírozni az ujjaival, hogy aztán a szájába vehesse pár pillanat múlva. Ezen először lefagytam egy kissé, de aztán mikor a szavakat tettek is követték, egész gyorsan magamhoz tértem. A szex maga egyáltalán nem volt rossz, bár a verbális pettinghez képest a tényleges dolgok végül kevesebbek voltak. Valahogy számítottam rá, vártam, hogy amit kimondunk, amit kimond Ő, az úgy is fog megtörténni. De a legtöbbször fele annyi sem történt. Neki valószínűleg elég volt ez a felspanolás.

Aznap este végül nála aludtam. Egymáshoz bújva, mélyen és boldogan.

Felgördül a függöny

Másnap egész korán kellett kelnünk. Ő szabadnapos volt, de nekem mennem kellett dolgozni. És bár a busz tőle szinte egész a munkahelyem kapujáig vitt, azért várt egy jó pár perces séta a megállóig és nem szerettem volna késni. De ő szó nélkül öltözött és kísért el.

– Jegyezd meg merre megyünk, mert legközelebb már egyedül kell jönnöd!- nézett rám félúton jelentőségteljesen. Én pedig bólogattam bőszen, mosolyogva. Megkérdeztem miért épp a Tibó becenevet választotta.
– A Tibort gyűlölöm. Az nem én vagyok. A szüleimnek köszönhetem, akikkel szintén nem problémamentes a kapcsolatunk. Úgyhogy soha ne hívj Tibornak! – mondta, szinte utasítva. Én pedig ismét csak bólogattam. Bár egy “kérlek” jól esett volna a mondata végén.

A buszmegállóhoz érve megvárta velem a buszt olyan természetességgel, mintha már évek óta így válnánk el reggelente. Nemsokára fel is szálltam és még egy utolsót integettem, mielőtt egy pici ponttá nem zsugorodott a távolban. Fura volt erről az új környékről munkába mennem, de egyáltalán nem volt kellemetlen érzés. Hogy ne unatkozzak a Facebookot böngészgettem és természetesen Tibóra kerestem rá. Meg is találtam a profilját a becenevén. Ismerősnek jelöltem kis habozás után. Jól indult a napom. Még mindig az elmúlt éjjel hatása alatt voltam.

Az elkövetkező hetek meseszépek voltak

Az előző napokat jellemző bizonytalanságot felváltotta egyfajta nyugalom. Amíg nem találkoztunk, még mindkettőnkben benne volt a félsz, hogy mi van, ha a másik mégsem akarja. De amint megtörtént az első randi és vele együtt az első szex, újra visszatértek a régi érzelmek és már biztosnak éreztünk mindent. Én legalábbis igen. A beszélgetéseink mélyebbek lettek, és még mindig én hívtam őt többször. Ezt aztán párszor szóba is hozta, mondván: lelkiismeretfurdalása van, hogy nem tudja ezt viszonozni. Olyankor percekig el is komorodott a hangulatunk. Máskor pedig a találkozásaink miatt lett letargikus, mert ahogy mondta, nem tudna olyan sokszor átutazni hozzám, mint ahányszor én teszem, úgyhogy inkább ne is menjek legközelebb. És milyen jól csinálta! Mert ezzel azt érte el, hogy minél jobban ragaszkodjak hozzá és a közös időhöz. Hogy minél inkább tenni akarjak azért, hogy épüljünk. Ilyenkor persze szinte kierőszakoltam a következő randinkat, amibe aztán végül mindig belement.

A találkozások szempontjából nekem a hétvégék mindig biztosabbak voltak

Az irodában ugyanis – ahol dolgoztam – hétvégente nem volt munka. Ő viszont egy áruházban dolgozott, amely minden nap nyitva volt, így voltak hosszú hétvégés munkanapjai is, a hétköznapokkal mindig próbáltuk kompenzálni az elmaradásokat. Egyszer már korán reggel átmentem hozzá, mert délután már melója volt, de azért mégis találkozzunk, ha csak egy kis időre is. Emlékszem, akkor már egyedül sétáltam hozzá a buszmegállótól. Amikor vele voltam, nem igazán cigiztem, de akkor megkívántam, úgyhogy el is szívtam egy szálat. Valami furcsa gondolattól vezérelve aztán felgyorsítottam a lépteimet, ahogy eltapostam a parazsat. Így történhetett, hogy jó pár perccel hamarabb odaértem, mint ahogy azt megbeszéltük. Odaálltam a hátsó bejárathoz közel, a konyhaablak alá és felhívtam. Először párszor hagytam kicsörögni, de nem vette fel. Furcsáltam, de gondoltam most kelt csak, úgyhogy felhívtam még egyszer, de ezúttal már felvette.

– Szia – szólt bele kicsit meggyötörten.
– Szia! – köszöntöttem feldobódva – Megjöttem!
– Mármint a busszal? – kérdezte pár másodpercnyi gondolkodás után.
– Igen. De már itt is vagyok nálad.
– Hogy itt? Már? – kérdezte és a meglepettség volt kiérezhető a hangjában.
– Hát hamarabb ideértem – válaszoltam mosolyogva.
– Ööö várj, mindjárt lemegyek. Maradj ott az ajtónál, hátul! – erre letette a telefont.

Amikor én mentem, mindig le kellett jönnie elém, mert nem volt jó a kaputelefon

Viszont az utolsó mondatát nem értettem, hisz mindig a hátsó ajtónál vártam. Mindenesetre maradtam a helyemen, pár méterre az ajtónál. És amikor már láttam a bejárati ajtó üvegén át a közeledő alakját, a szemem sarkából felfigyeltem rá, hogy a konyhaablak függönye fellebbent kissé, majd kisvártatva visszazuhantak a fodrok. Felnéztem és először azt hittem, biztos csak a huzat. De egy fél másodpercnyire talán, még egy távolodó alak sziluettjét is mintha láttam volna. De ekkor nyílt a bejárati ajtó és Tibó köszönt rám kissé rekedten. A pillanat elillant, ahogy közeledtem felé és csak pár óra múlva tört fel újra az emlék, mikor már ismét otthon voltam. Vajon tényleg volt ott valaki, vagy csak légmozgás volt?