Krisztina mesélte…
Nem tudtam, hogy meleg vagyok… ja, bocs, leszbikus, ha úgy jobban tetszik
Egyszercsak kifordult a sarkaiból a Föld. Nem is emlékszem már az első pillanatra, csak arra, amikor próbáltam értelmezni, hogy mit érzek. Ági… így hívták és persze gyönyörű volt, mint a napsütés nyári zápor idején. Friss volt, könnyed és a combjai az egekig értek. Nem is tudom jól megfogalmazni, de amikor belépett a szobába egyszerűen csak mosolyogni lehetett tőle. És még nem mondtam a legjobbat! A legszebb az volt benne, hogy okos volt. Nem kicsit. Elképesztően. Vicces, értelmes és gyönyörű. Gyilkos kombó egy nőben.
Egyik buli követte a másikat és én ki nem hagytam volna egyet sem
Folyton együtt lógtunk. Ha nem az osztályon, akkor a villamoson, különböző éttermekben és a barátainknál. Szép lassan egybeforrtunk. Semmi nem volt nélküle. Mentem és ő jött velem és én is követtem őt mindenhová.
A világ legtermészetesebb dolga volt, amikor egy buszmegállóban megcsókolt
A szája lágy volt és dús, a nyelve meg olyan finom, hogy még a nyelvemmel is láttam, hogy mennyire rózsaszín. Édes volt és gyöngyvirág illatú. Kezembe fogtam az arcát és a végtelenségig álltunk összeforrt ajkakkal. Koromsötét volt. Az autók és a buszok rég nem jártak már…, mondjuk ebben az utcában egyébként is alig-alig, szóval csak lélegeztünk egymás száján keresztül és élveztük a nyári éjszakát. Fülledt meleg volt, de ahogy az ujjaim végigsiklottak makulátlan bőrén éreztem, hogy libabőrös lett.
Megfogtam a kezét és elindultunk
Semmiben sem voltam annyira biztos az életemben, mint Benne. A váratlan csók pedig úgy ütött szíven, hogy a fal adta a másikat. Rájöttem, hogy menthetetlenül szerelmes vagyok belé. Szorítottam szótlanul a kezét és meneteltünk némán. Majd felé fordultam és rájöttem mennyire őrült boldog vagyok. Megcsókoltam. Felszabadultam. A hónapok óta tartó fura érzések egyszercsak értelmet nyertek. Minden a helyére került. Mintha hirtelen kijózanodtam volna.
Nem hívtunk taxit, egészen hazáig sétáltunk
Sokszor megálltunk és egyre vadabbul csókolóztunk. Romantikus, csodálatos és mindennél izgalmasabb volt. A szívem vadul kalapált és a puncim minden dobbanására egyre erősebben lüktetett. Éreztem, ahogy átnedvesedik a bugyim és végre megéreztem kutató ujjait benne. Halkan felnyögött, ahogy betolta duzzadt, forró nagyajkaim közé a mutatóujját, majd azonnal beljebb is csúsztatta közéjük. A kisajkaim megadón nyíltak meg előtte…, az egész puncim követelte, hogy mindenhol magán érezze. Kicsit elidőzött a bejáratnál, kiélvezte hogy mennyire sikamlóssá tett, majd elindult a csiklóm felé. Szinte hozzá sem ért, amikor remegő térdekkel elélveztem. Ott, a második kerület határán, a zebra szélén, nyelvemmel a szájában, karjaimmal megkapaszkodva a nyakába olyan orbitálisat és egetrengetőt élveztem, mint még soha talán.
Megsimogatta a hajam, elrendezte a szoknyám és tovább indultunk a lakás felé
Ahogy beléptünk azonnal egymásnak estünk. Nem volt olyan milliméter a testén, amit ne imádtam volna. Az egész nő egy buja szexbarlanggá változott. Élveztem, ahogy megemelkedik a simogatásaimra és csak néztem, ahogy csillogó szemmel bámul, amikor a nyelvemmel a punciját csókolom. Persze fogalmam sem volt hogy kell puncit nyalni, de nem hinném, hogy bárkinek is van, mielőtt először csinálja. És minden annyira tökéletes, annyira felszabadult és annyira izgalmas volt, hogy szemernyi kételyem sem volt a technikámat illetőleg. Egy pillanatra sem éreztem, hogy nem illendő, vagy helytelen, amit teszek. A lábai között úgy éreztem, hogy hazataláltam.
Reggelig szerelmeskedtünk
Olyan volt, mint egy hosszú, részeg álom. Néha elpilledtünk, de valamelyikünk mindig újra akarta. Csókok, ölelések, behatolások, érintések és hatalmas élvezések… Összegabalyodva, kimerülten, de hatalmas boldogsággal a szívemben ébredtem. Lehetetlen volt kiszállnom az ágyból, így rohadt szemtelenül, de küldtem egy sms-t, hogy nem tudok bemenni. Visszafordultam az ágyba, magamra húztam a takarót és szorosan megöleltem újra. Azonnal elaludtam és csak valamikor dél körül sikerült magamhoz térnem. Már nem volt otthon, csak egy kicsit zaklatott hangvételű cetlit hagyott, hogy berohant és hogy felébreszthettem volna időben. Igaza volt, de az agyam képtelen volt praktikusan gondolkozni.
Szerelmes voltam. Kibaszottul szerelmes
Ültem a bögrémmel a kanapén, bebugyolálva egy pléddel és nézegettem körbe a lakáson. Valahogy minden megváltozott. Minden nagyon szép lett. Már azt a rohadt beázás foltot sem láttam, csak valami csodaország térképvázlata volt a helyén. Felhívtam, de nem vette fel… és én képtelen voltam gondolkozni. Fizikai fájdalmat éreztem a hiánya miatt. Azonnal a közelébe kellett kerülnöm. Lezuhanyoztam, magamra kapkodtam a ruháimat és bementem az intézetbe. Csak amikor beléptem a portára, esett le, hogy beteget jelentettem reggel. Basszus! Sebaj, végülis lehetek jobban, nem? Ki tiltja meg a hirtelen javulást?!
Amikor meglátott a folyosón hatalmasra kerekedett a szeme
– Te mit keresel itt? – sziszegte a fogai között és arcán olyan rémület volt, mintha nem is tudom kit látna
– Bejöttem néhány papírért. – próbáltam normális hangon beszélni, de rohadt sértett voltam és egyáltalán nem értettem mi baja van
– Dehát beteget jelentettél! – mondta most már komoly kétségbeesésről árulkodó hangon
– Jó, hát jobban lettem. – ha nem nyílt volna ki a mellettünk lévő iroda ajtaja, tuti faképnél hagytam volna, de kilépett az intézet helyettes vezetője és a hogylétem iránt érdeklődött. Elrebegtem, hogy már sokkal jobb, ezért bejöttem néhány aktáért, amiket hazaviszek és otthon befejezem amit tudok és remélhetőleg holnap már teljes erőbedobással dolgozhatok újra. Persze Dr. Nyikos megdicsérte a szorgalmam és elhivatottságom, majd elsétált.
Szemrehányóan néztem rá
Legszívesebben üvöltve követeltem volna a tegnap esti kedves Ágit, ehelyett, csak álltam leforrázva. Semmit nem értettem.
– Na, jó, – mondtam, amikor már nem csengett olyan sértett-gyerekesen a hangom – tényleg összeszedek ezt-azt és hazamegyek. Majd délután találkozunk.
– Oké – mondta és láttam, hogy nagyon zavarban van. Lenyugodott mostanra és éreztem, hogy bántja, hogy megbántott. Nézett rám szomorú bociszemekkel és fogalma sem volt mit csináljon. Olyanok voltunk ott a folyosón állva, mint egy béna színészpár, akik rendező nélkül maradtak.
– Iroda? Kávé?? – mozduljunk valamerre, gondoltam – Vagy rohansz? Nem most van adminisztrációs szünet? – próbáltam a normál életritmusba terelni és végre kizökkent.
– Ja, ja, persze. Igyunk meg egy kávét. Gyere be hozzám – kicsit hangosabban és színpadiasabban beszélt ugyan, mint szokott, de legalább, már értelmesen. Szóval bementünk az irodájába. Hebegett-habogott, hogy ez milyen veszélyes és hogy mostantól sokkal jobban kell vigyáznunk… meg, hogy ezért kirúghatnak… nem annyira értettem, mert fel sem fogtam. Végre megint csak a szép száját láttam, ahogy ömlenek ki belőle a szavak és örültem, hogy nem velem van a baja.
– Na, jó. Nekem ez most kicsit túl sok aggódás volt a koffein mellé, tényleg hazamegyek. Dolgozz ügyesen és gyere haza hamar! – automatikusan majdnem megcsókoltam, de irtó pipa lett megint – Na szia, Morci! -mondtam csípősen és kivágódtam az irodából és már majdnem haza is mentem, de eszembe jutott, hogy jó kislány leszek és megetetem. Vagyis rittyentek valami vacsit.
Csodálatos éjszakánk volt újra
Semmi, de semmi nem számított. Annyira élveztem, hogy ennyire belemerülhetek az érzésbe. Szinte összefolytunk benne. Minden finom, lágy, érzéki és csöpögősen szerelmes volt. Nem volt neki sok semmi, mindent úgy szeretett, ahogy tőlem kapta. Reggel leültünk az asztalhoz és jól átbeszéltünk mindent, hogy a tegnapi folyosós élményt soha többé ne kelljen átélnünk. Lettek szabályaink, jelrendszerünk és egy halom biztonsági izé… már nem tudom, de ennek is adott valami nevet. A lényeg az, hogy nagyon félt a lebukástól…, én meg mondjuk kurvára féltem, hogy így elveszítem a köztünk lévő dolgot, de nem engedett. A régi fesztelen haverkodós MI, valahogy nagyon távolinak tűnt most.
De működtünk és nekem csak ez számított
Nem voltunk már olyan nagyon jó barátok, de szenvedélyes szeretők annál inkább. Az intézetben, az utcán, a barátoknál és az éttermekben igyekeztünk nem személyeskedni, de ahogy a lakásajtót magunkra csuktuk egy mesevilágba kerültünk. Sokat tanított, rengeteg filmet megnéztünk és a Föld összes versét elolvastuk. Voltak hétvégék, amikor szinte ki sem jöttünk a kádból. Bevackoltunk a habokba, mécseseket gyújtottunk és felolvastunk egymásnak. A számítógépem, a pénztárcám, a hűtőnk, a tükrök mind telis-tele voltak ragasztva gyönyörű idézetekkel és volt, hogy napokig játszottunk “némásat”. Úgy kellett bevásárolni, elmesélni egy napunkat, hogy nem beszéltünk, és a másik mégis megértette az egészet. Elképesztő szintre fejlesztettük a szimbiózisunkat.
Persze a társasági élet néha nagyon hiányzott, meg úgy egyáltalán a felvállalás is
Olykor úgy éreztem, hogy felmegyek valamelyik híd tetejére és onnan kiabálom szét, hogy mennyire szeretem. És ehhez képest még a kezét sem foghattam meg…, persze őrülten izgalmas volt, de közben őrülten rossz is. Nem tettem semmi elítélendőt, mégis bűnözőnek éreztem sokszor magam. Még jó, hogy volt egy-két “hasonló” barátunk és egy-két havonta eljutottunk a “mifélénknek” fenntartott szórakozóhelyre. Nem volt könnyű és az idővel egyre nehezebbé vált.
Péntek este kikísért a vasútállomásra, mert haza kellett mennem a szüleimhez
Nemigen voltunk külön és valahogy nagyon nehezen ment az elválás. Nem kísért be a peronra, a taxidroszt egy eldugott ficakjában beszélgettünk, mert kicsit korán értünk ki. Mesélte, hogy fog majd várni vasárnap este, röhögcséltünk rajta kicsit, majd átkaroltam a nyakát és minden szabály ellenére megcsókoltam. Nem húzódott el egy kicsit sem, szenvedélyesen visszacsókolt. Pár pillanat múlva, mintha seggbe rúgtak volna, úgy ugrottunk szét. Szemben velünk az egyik taxis tiszta erőből ráfeküdt a dudájára és közben ordított, hogy undorító ribancok, meg pinanyaló buzik…, meg még mit tudom én mi mindent. Az összes szennyét, dühét ránk borította.
Az Ági egyszercsak elkezdett zokogni és futásnak eredt
Hiába kiabáltam, vissza sem fordult. Utána futni nem tudtam, a rohadt nagy táskámmal képtelenség lett volna. Álltam, kiabáltam, nyeltem a könnyeimet, majd szégyenkezve bekullogtam az állomásra. Nem mertem körbenézni, fogalmam sincs ki láthatta, vagy hallhatta a jelenetet. Hányingerrel küszködve fizettem ki a jegyem és igyekeztem valami eldugott sarokba leülni. Teljesen össze voltam zavarodva. Vagy inkább összetörve. Egy hatalmas gombóc volt a gyomrom helyén és a sírás még mindig fojtogatta a torkom. Persze nem mertem sírva fakadni és aligha tudtam volna megszólalni, ha valaki most hozzám szól. De senki nem szólt. Már majdnem leszálltam, amikor megjött az első üzenet az Ágitól. Teljesen kiborult, bocsánatot kért, hogy otthagyott és valamit zagyvált még egy külföldi munkáról… Mikor leszálltam hánytam…, aztán meg mindannyiszor, ahányszor a “kedves” rokonok megkérdezték mi van a pasimmal… Hát mi van az emberekkel? Mi van ezzel a világgal?
