Ismerős a nóta? Ivettet egy darabig pont így szerették… a férfi szép volt, és mindent megtett, hogy a NŐ ne gondolkodjon, csak vakon kövesse
Egy hónapban kétszer pizza? Ez már nem éhség! – futott át egyből az agyamon…
Éreztem én, ahogy rám nézett már először is, de hát nem flörtöl az ember lánya pimaszul az egész étterem előtt azonnal.., meg végülis annyira azért nem is biztatott egyértelműen… de azért biztos, ami biztos, megjegyeztem magamnak már ez első alkalommal is. Hát még a másodikkal! Aznap meg sem néztem hány előrendelés van, mert valahogy olyan szaladós volt az egész délelőtt és meg mert annyira tök mindegy volt… vagyis addig tök mindegy volt, aztán meg már semmi nem volt tökmindegy. Szóval, épphogy zárás előtt valamivel érkezett… majdnem kiesett a kezemből a kés, amikor a tükörben megláttam. A pult hátsó sarkában bíbelődtem az utolsó kimenős csomaggal… felémvillantott egy félszeg félmosolyt és ultra lazán a kasszás csajhoz sétált. Ilyen gyorsan már rég dobtam össze ételt, mint akkor, ugyanis a rendelés leadás után leült a hozzám legközelebb eső székre és minden álca, vagy tettetés nélkül nézni kezdett.
Próbáltam beszélgetni a szakáccsal is, de egyszerűen nem tudtam nem őt nézni
Folyton odakapkodtam a tekintetem és fogalmam sem volt, mi járhat a fejében. Ehhez mérten sikerült a világ legidiótább szemezését előadni. Hol egy igazi végzet asszonya, hol egy bátortalan kislány, hol meg egy igazi cafka voltam. De ő csak nézett… kicsit néha mosolygott, de inkább csak olyan merengő arcot vágott. Hát rohadtul zavarban voltam.
Ahogy végeztem és odaléptem hozzá azonnal elkezdett dumálni
Csak mondta, mondta, mondta én meg csak bólogattam, mosolyogtam és szép csendben elolvadtam. Okos volt, ápolt, humoros… mondhatni a full tökéletes férfi. Nem is volt kérdés, hogy folytatjuk-e az estét? Először a szomszédos kávézóban, majd vacsora helyett a lakásán egy üveg borral. Kicsi lakás volt, de tökéletesen hozzá passzolt és tökéletes volt a magyarázata is a kis lakásnak, hisz neki egyedül minek nagyobb, inkább spórol, amíg meg nem találja a nagy Őt és akkor úgyis a város szélén egy házban szeretne élni.
Kell ennél több egy nőnek?
Nekem nem kellett! Ja, és azt még hozzá se tettem, hogy orvos. Pszichiáter! Mégpedig gyerek pszichiáter, aki a sport vonalon mozog, vagyis mentálisan sérült gyerekeket gyógyít a sport segítségével. Nem is tudom mi döntött le hamarabb a lábamról és mi vette el az összes józan eszem, de totál belezúgtam kábé három nap alatt.
Az első randink után nem volt többé olyan nap, hogy egyedül aludtam volna
Egy-két hétig ingáztunk hol itt, hol ott, majd a harmadik héten már szinte nálam lakott (vagyis nálunk, mert én anyuval laktam a családi házunkban), a negyediken már bérlő is lett a lakására, mert mennyivel ésszerűbb a városi lakást kiadni és inkább félretenni minden pénzt, hogy mihamarabb elkezdhessük az igazi, közös életünket. Imádtam. Esélyem sem volt másként gondolni. Olyan nagyon egyértelmű volt minden, hogy egyszerűen csak úgy volt és kész. Teltek a hetek, a hónapok, dolgoztunk mindketten szorgalmasan. Én fizettem a napi dolgokat, ő meg gyűjtögetett szorgalmasan. Minden egyes fillért, amit keresett, meg a lakásbérletből befolyt pénzt, sőt, ha az én fizumból maradt, azt is egy külön bankszámlán kezelt és földöntúli örömmel dédelgetett.
– Ivettke, azért megbeszélhetted volna velem is a házat! – fogadott anyukám kisírt szemekkel a kapuban.
– Hogy? A milyen házat?… – kérdeztem tök értetlenül és fogalmam sem volt mit pityereg
– Nemrég ment egy férfi. Azt mondta értékbecslő… hogy áruljuk a házat…
– Hogy micsoda???? – teljesen elborult az agyam. Csak kattogott és kereste a lehetséges magyarázatokat…
– Azt állította, hogy az Imre küldte – és újra sírni kezdett
– Hogy küldte volna már az Imre?! Nem is volt szó soha semmi ilyenről – förmedtem rá durván, de kicsit sem voltam biztos semmiben. Tiltakoztam, de mintha egy jeges kéz markolta volna meg hirtelen a szívem. Az elmúlt két év minden kérdéses pillanata hirtelen kitisztult. Vagy legalábbis derengeni látszott.
Úgy vártam haza, mint egy messiást
Azt akartam, hogy magyarázzon el mindent, hogy nyugtasson meg és mondja el, hogy mekkora baromság volt minden, amit képzeltem. Nem is vártam én semmit, azonnal leültettem és nekiszegeztem a kérdést.
– Te el akarod adni a házam???
– Miért, te nem? – és úgy nézett rám, mintha hülye lennék
– Te mégis miről beszélsz? – nem hittem a fülemnek
– Hogy nem lenne ésszerűbb eladni ezt, venni anyukádnak egy kis lakást és nekünk egy házat? – magyarázta, mint a világ legtermészetesebb dolgát
– Te most komolyan miről beszélsz??? És kivel beszélted ezt meg? Vagy mikor akartál szólni?
– Most miért vagy ilyen undok? Mi lenne, a mellémülnél, megfognád a kezem és átbeszélnénk a dolgot?
– Dehogy ülök melléd! Megsértetted az anyámat, egy fillér nélkül itt laksz, én etetlek, ruházlak, tankolom a kocsid és akkor ezt kapom tőled? Rám küldesz egy ingatlanost? Mégis mi a franc bajod van neked?
– Dehát a közös jövőnk a cél… a menyasszonyom vagy! (és tényleg az voltam akkorra már …egyébként)
– Hát pont ez az. Szerinted ez azt jelenti, hogy szó nélkül csinálom amit mondasz, vagy kitalálsz, te meg szarsz rám… mikor vittél el vacsorázni? Mikor kérdezted meg, maradt-e pénzem egy pólóra, vagy bármire? Nézz rám! Már azt sem érzem, hogy igazán nő lennék. Dolgozom, vásárolok, főzök… nincs egy mozi, egy kirándulás, egy semmi
– Hát, mert spórolunk – vágta rá morcosan
– De, mégis mire? Mennyi pénzünk van? Azt sem tudom, hol van az a számla?
– Na jó, ez most már konkrét sértés! Szörnyű egy nő vagy. Nézz magadra! Nem akartam felhozni, de egyáltalán nem törődsz már magaddal…
– Na, menj te a büdös francba! Pakolj össze most azonnal és tűnj el az életemből! – Felpattant, de nem lépett. Próbált fixírozni, de rám akkor már hangyányit sem hatott. Néztem rá, nézett rám és belőlem minden varázs elszállt. Rohadtul elszálltak a rózsaszín lufik. Tényleg azt akartam, hogy tűnjön el.
Nem volt könnyű, de szép lassan azért leesett
Persze, nem azért ódáztam a felismerést, mert gyengeelméjű vagyok, hanem mert szerelmes voltam. Szerelmes voltam egy kicseszett szédelgőbe! Sírtam, toporzékoltam, szó szerint vertem a fejem a falba. Néha bárhol elájultam, máskor mindenhol sírtam, de azért egyszercsak vége lett. Elmúlt a rabság, csitult a szégyenérzet és a helyére kerültek a dolgok.
Nem volt doktor…
Nem volt orvos, nem volt gyerekszakértő, nem volt semmi, aminek valaha is hittem. Egy szánalmas, senkiházi, haszonleső kis pöcs volt. Persze széttépte a szívem rendesen, sőt, kicsit meg is taposta, de nem győzött le. Sőt! Erősebb lettem, mint valaha. Ha van olyan hiba, amiből érdemes tanulni, hát ez az. Hajrá, hölgyeim, első lépcső: ha valaki mellett egy pillanatra is nem érzed magad NŐnek, akkor a többi pillanatban sem fogod! 😉
