“A Karácsony óta eltelt napok, mint valami fojtogató ólom mellény, úgy feszültek a mellkasomon…
Nem tudtam mit kezdeni már tovább magammal”
– András –
“Úgy éreztem belehalok az érzésbe. Egyszerre voltam tisztességes és a legnagyobb ótvar a földön. Nem akartam elhagyni, istenemre, vele akartam maradni. Meg akartam javulni és érezni akartam, hogy menyire fontos nekem. Azt akartam, hogy kínozzon a lelkiismeretem és gyötrődjek, mint egy kutya. Vagy még annál is sokkal jobban. Sírni akartam, meg leborulni és a bocsánatáért esedezni…
De nem volt kinek
Fel sem fogta, hogy ott vagyok. Sőt! Mintha neki minden járt volna belőlem… valami alanyi jogon voltam a pasija, vagy a franc se tudja mit képzelt, de nem volt egy kibaszott pillanat sem, hogy úgy éreztem volna magam, hogy fontos vagyok. JÓ! Tudom! Ettől még nem kellett volna megcsalnom…, nem kellett volna végzetesen beleszeretnem valaki másba, de tulajdonképpen nem is tettem. Csak lett valaki, aki szerint egy hangyányit csodálatos lehettem. Na persze nem volt ez egy ‘karácsonyi csoda’, mert végülis valamikor a hónap elején ért utol a felismerés…, de utólag azért inkább oda könyveltem (na nem mintha ez megmenthetne pokol tüzétől, de talán csempész bele egy kis ünnepélyességet 😉 )
Szóval OK, hibáztam
És igyekeztem is ezerszer jóvá tenni és úgy tekinteni rá, mint egy “remek kis” figyelmeztetés, de végülis atombomba lett belőle, ami aztán világégést hozott. A NŐ, az aki addigi életem értelme volt, most az összes kibaszott hibájával együtt, kiterítve, ott feküdt előttem, mint egy ostoba kirakós játék és én napról napra egyre kevésbé értettem, hogy mégis hogy a fészkes francba tudnak az elcseszettül kackiás elemei hozzám csatolódni. Neki minden lila volt, ami nekem piros, az egyenesei nálam fájdalmasan görbék és ha jól megnéztem nagyon kevés olyan mondta volt, amiben ne tudtam volna azonnal belekötni… és mégis azt gondoltam, hogy szeretem. Tényleg nagyon akartam szeretni. Teljes erőből ezt akartam.
De minden apró különbség, mint egy neon reklám, úgy villogott a szerencsétlen feje fölött
Szerettem… Tiszteltem… Elviseltem… Aztán már csak elviseltem, elviseltem, elviseltem és persze kritizáltam. És elkezdtem szenvedni, mert hirtelen minden kurva hibája arra figyelmeztetett, hogy mekkora szemét, hazug görény vagyok és ettől persze egy idő után végül, oltári mód sajnáltam magam. Míg végül olyan igazságtalan pöcs lettem, hogy tényleg a legártatlanabb kérdésére úgy ugrottam, mintha valami bűnöző lett volna. És a legszemetebb dolog ebben az egészben, hogy a lelki terror, meg a presszió működik. Szinte percenként teljesítette és alkalmazkodott az agyamban lezajló változáshoz. Én utáltam magam.., ettől utáltam Őt és nagyon akartam, hogy hibázzon és, hát elkezdett hibázni.
Napersze, csak utólag vagyok ilyen okos már én is…
De akkor azért evett a fene rendesen, bevallom. Fogalmam sem volt mi, merre tart, azt meg pláne nem, hogy ebben bármi irányító részem lenne… A másik csajjal teljesen korrektül lezártam azt, ami lássuk be, szinte el sem kezdődött. Elköszöntem tőle szépen, rendesen, illedelmesen és tök őszintén elmondtam neki, hogy folytatásra esély sincs és, hogy nagyon van csajom, sőt, hogy semmi kedvem elhagyni… De ettől otthon kicsit sem lett jobb, a szakadék csöppet sem csökkent. Azt hittem hittem csak kitombolom magam és minden megy szépen tovább, de valahogy sehogyse volt tovább. Nemhogy jobb nem lett, de még csak az átlagos szint sem tűnt már elérhetőnek. Kis túlzással gyakorlatilag a pokol tornácán teáztunk és bárhogy küzdöttem is magamban belül, a fejemben folyton a félrevert vészharangok zúgását hallottam visszhangozni.
Persze az Ünnep fénye áttolt amin kellett, de utána rohadt kegyetlenül leejtett a puha kis karjaiból
Megvolt a “mennyből az angyal” meg a “csinglbellz” és egy-két napig ragyogott is a “szeretet szent fénye” újra ránk, de lassan bekúszott újra a szürkeség, a hétköznap és a megszokás újra az életünkbe. A szilveszteri készülés pedig már egyenesen egy rémálom forgatásának a főpróbájára hasonlított. Összeszorított foggal mosolyogtunk és bármit megtettünk volna, hogy ne kelljen kettesben maradnunk egymással.
És végül ütött az óránk
Pontosan és kíméletlenül. Álltam a saját házamban, a saját nappalimban, ittam a saját pezsgőmet, koccintottam a vendégeimmel és az agyam egyre csak azt zakatolta, hogy na MOST! Tudtam, hogy sem jobb, sem rosszabb pillanat nem lesz már az életünkben, ez legalább emlékezetes lesz. Koccintottam, megittam és az előző hetek minden gondját letéve, könnyeden, szabadon felmentem az emeletre és gondosan összepakoltam az életem. Na, a nagyjelenetek nem tartoznak az eszköztáramba, szóval, nem vonultam végig az ünneplésre összegyűlt becses társaság előtt jelentőségteljesen a duzzadó bőröndjeimmel, mint egy bejelentés, de tettemmel visszavonhatatlanná tettem a döntésem. Aztán visszamentem a konyhába és aljas részegségig ittam magam, mint aki jól és végre tényleg elvégezte a dolgát.
Na, ha azt hittem addig, hogy tudom mi a pokol, ébredéskor azonnal rájöttem, hogy bizony csak sejtetettem
Nem is emlékszem pontosan mi volt a fájóbb, amikor szidott, ütlegelt, kérdezett, vagy vádolt, vagy amikor végül lealázva magát könyörgőre fogta, sírt és bármit megígért… vagy az, hogy ez, több órán keresztül váltakozott, de egyszercsak vége lett. Elfogytak a szavak, az érvek és azt hiszem végül már a könnyek is…
Hát akkor “Új Év, Új Élet!”
Csapta be rám végül gúnyosan a kocsiajtót és igen, életemben először tudtam, hogy esélyem van rá. Nemcsak mert a naptár most fordult át, hanem, mert így akarom. Itt már tényleg megéltem, kihoztam, lejátszottam mindent és bár a meccsek nagy részét itt és most elvesztettem, az életemben nagy és megnyerhető csaták egész sora vár még rám. Tudom, nem volt minden eszközöm tiszta, de vessen rám bárki nyugodtan egy követ, aki még sohasem hibázott. Na, nem! Az talán mégse, de az igen, aki a hibájából legalább annyit tanult mint én! Mert a hibákkal nem az a baj, hogy megesek velünk, hanem az, ha nem vesszük észre, miért is követtük el őket és nem vagyunk képesek tanulni belőlük.
