fbpx

Fiatalok voltunk…

Őrülten fiatalok egy olyan rendszerben, ahol az ember azt szerette, ha rend van körülötte és tudta,  hogy mi a dolga azért, hogy ez a rend így is maradjon. Nem voltak kérdések, csak tiszta, egyszerű válaszok, jól bejáratott utak. És mi tényleg fiatalok voltunk. 

Éva 20 évesen lett a feleségem…

Én a 23-at töltöttem épp be, amikor életünk leggondtalanabb évében kimondtuk egymásnak azt a bizonyos boldogító igent még pedig egy olyan esküvőn, amit a legtöbb ember álmodni sem mert volna akkoriban. Európa étterem, Mártírok útja… és nem volt gond széles, vagy keskeny patakokban folyik-e a pezsgő a padlón. És ez nem volt minden. Ezzel a lendülettel egyúttal Budapestről  egy távolabbi városba költöztünk, mert ott azonnal saját lakásba is költözhettünk és elkezdhettük annyira vágyott saját életünket. Katona voltam és agilis. Tudtam, hogy ha ezen a pályán jól végzem a dolgom, akkor soha semmi bajom nem lehet az életben. És én jól végeztem. Nempusztán azért, mert kötelességtudó voltam, hanem mert komolyan hittem a rendszerben, komolyan a hivatásomként szerettem a pályám. És őrülten szerelemes. És Évával az életem maga volt a megtestesült álom. 

Ekkor 1968-at írtunk…

Éva gyönyörű volt és legalább olyan szorgalmas, mint és és én  rajongásig imádtam, na persze ő is engem. A vitát mi nem ismertük, mindenben támogattuk egymást és tényleg úgy tűnt egymás mellett megtaláltuk az a boldogságot, amire vágytunk. És a boldogság fokozódott. Alig három évre az esküvőnkre, hatalmas megtiszteltetés ért. Moszkvába kaptam tanulmányutat, vagyis három év továbbképzést a legjobb helyen. Hatalmas lépés volt ez nekem, tudtam mit jelent. Tudtam, hogy bíznak bennem a feljebbvalóim, tudtam, hogy jól végzem a dolgom, tudtam, hogy hasznos vagyok. Egy pillanatig nem volt kérdés, egy röpke gondolat sem volt bennem, hogy ne mennék. Tanulni előrelépés, tanulni ajándék és én mindennél jobban vágytam rá, hogy jobb, okosabb, képzettebb legyek. És Éva sem kérdőjelezte meg a döntésem. Fiatalok, szerelmesek voltunk és egy olyan élet kapujában álltunk, amit mindketten vágytunk. Tudtuk mi a dolgunk és kész voltunk áldozatot vállalni a jövőnkért.

Az első évben Éva többször meglátogatott…

Akkoriban neki könnyebb volt szabadságot kérnie, mint nekem elszabadulni az iskolapadból, szóval jött, ahogy tudott. Bár nagy kényelmünk nem volt, hisz a szobám inkább hasonlított egy egérlyukra, mintsem meghitt zugra, a szerelem és a találkozás öröme feledtette, a puritán körülményeket. És Éva tényleg nem panaszkodott, tényleg jött ahogy tudott. Egy ideig… De az orosz tél kicsit megtépázta a lelkesedését. Magyarországon nem is lehetett mondjuk olyan ruhákat kapni, amiben ott ki lehetett húzni egy esti sétát, ezért ahogy jött a hideg, Ő egyre ritkábban érkezett meg hozzám. Én sosem szidtam, vagy kértem számon, sőt! Amikor ott volt igyekeztem  mindent megadni neki. Bevásároltunk a legmelegebb, legszebb ruhákból és bemutattam minden valamirevaló társamnak. Szórakozni jártunk, vagy szerelmesen andalogtunk Moszkva éjszakai utcáin. Imádtam inden pillanatát a látogatásainak és mindent elkövettem, hogy pótoljam az itthoni  hiányomért. Utolsó pillanatban tudtam meg, hogy sikerül Szilveszterre kijönnie. Olyan izgatott lettem, mint egy kisgyerek és addig, addig csűrtem-csavartam a dolgokat, amíg elintéztem végül a lehetetlen, mégpedig meghívott vendégként bejutottunk Moszkva leghíresebb, legfényűzőbb, legelegánsabb elit szórakozóhelyére. Éva ragyogott a boldogságtól, én pedig a büszkeségtől. Igazán csodálatos éjszakánk volt. Évával az oldalamon, egy hihetetlen karrier lehetőségének az ajtajában, nem hinném, hogy volt nálam azon az éjszakán boldogabb férfi a Földön. Ezzel a boldog érzéssel váltunk el másnap és Éva hazautazott, hogy folytassuk szorgos, de magányos életünket tovább. Januárban nem tudott jönni, már alig vártam mikor kapok végre kimenőt. 

Februárban végre megkaptam és azonnal hazautaztam

Szilveszter óta nem láttam ugye és kezdett minden nap egyre hosszabb lenni nélküle. Nem szerveztem, nem terveztem túl a dolgot, tudtam, hogy nagy boldogság  lesz, ha csak simán meglepem és a nagy öröm biztos elfelejti majd a hosszú tél minden kényelmetlenségét is. Hááát, olyan nagyon nem dobta magát hanyatt az örömtől amikor meglátott, de betudtam a meglepettségének, meg, hogy állt a bál az ő munkahelyén is és nagyon le voltak terhelve az irodákban. Nem vagyok paranoid alkat, de kicsit jobban is örülhetett volna nekem… Igyekeztem elhessegetni a kétkedő  gondolatnak még csak a csíráját is és szerencsére sok időm nem is volt ezen gondolkozni, azért egy pici kisördög csak ráült a vállamra akkor. Dehát várt a kötelesség, pár nap múlva már ismét Moszkvában koptattam az  iskolapadot. 

Egész tavasszal nem jött…

Én hol majd beleőrültem a várakozásba, hol tervezgetéssel foglaltam le magam, de mindenesetre igyekeztem csak a jövőre koncentrálni és igyekeztem derűsen és sokatígérőn látni a dolgokat. Szerencsére a levelei mindig megnyugtatóak voltak, így azért volt kapaszkodóm és volt ami tartotta bennem a lelkesedést. De hát azért pokolian hiányzott. Tényleg pokolian. Végül nyár lett mire legközelebb találkozhattunk… amikor is végre újra kaptam annyi kimenőt, hogy hazarohanhassak. A múltkorin okulva, most nem csináltam meglepetés hazatérést, nagyon nem akartam magamnak még egy kellemetlen csalódást okozni, de Éva olyan örömmel fogadott, hogy az elmúlt hónapok minden nehéz percét elkergette. Bájos volt, kedves és odaadó. Tervezgettünk, családot látogattunk, még néhány buliba is elmentünk. Szinte olyan volt az egész, mint régen. …szinte! De valamiért mégsem. És ez a valami, ez az érzés ott egyszer és mindenkorra befészkelte magát a fejembe. Nem találtam egy árulkodó vagy oda nem való dolgot sem a házban, vagyis semmi olyat ami egyértelműen üzent volna, de tudod milyen érzés ez… tudod, amikor a zsigereidben érzed. Volt egy-két cetli, idegen kézírással, de tényleg ez volt a legtöbb, ami megkérdőjelezhető lett volna…

Nehéz szívvel tértem vissza Moszkvába. Nem hagyott nyugodni a dolog

Mivel még sosem éreztem hasonlót, képtelen voltam a helyére tenni a dolgot. A következő tíz nap maga volt a pokol. Alig bírtam figyelni az órákon, sőt! Többször kirohantam, vagy csak bambán tébláboltam a folyosókat járva és szívtam egyik cigit a másik után. Ideges voltam, szétszórt és hibát hibára halmoztam, árnyéka voltam önmagamnak.  Vagy még az se. Soha nem éreztem még ilyen rémesen magam. Szóval tíz napig bírtam a vívódást, végül úgy döntöttem, hogy ez a munkám, a tanulásom rovására is mehet, muszáj tisztáznom, mit is érzünk egymás iránt. Én egy egyenes ember vagyok, egyszerűen nem fért meg bennem a kétkedés érzése. Tudták, látták rajtam, hogy nem vagyok jól, ezért ahogy elhatároztam azonnal kaptam is engedélyt és a leghamarabbi géppel már indultam is haza. Innentől tényleg nem gondolkodtam, csak tudni akartam végre az igazat. Jó bénán jött ki, mert sötét este volt, mire végre kiszálltam a taxiból és azonnal elöntött a bizonyosság érzése. Ahogy lentről néztem a konyhaablakból kiszűrődő fényeket, tudtam, hogy nincs odabenn egyedül. Nem a konyhában, hanem a hálóban égett a lámpa, csak nyitva hagyhatták az ajtót, így az árnyékok sokkal árulkodóbbak és sokkal hatalmasabb rémként mozogtak a nagy ablaktáblákon… hiába kopogtam, dörömböltem nem hallották, vagy csak nem akarták, oly mindegy.

A furcsa az volt, hogy eddigre teljesen nyugodt voltam

Figyeltem magam az akció közben többször, de semmi jelét nem éreztem, hogy fel lennék spannolva. Felmentem a lépcsőn, az ajtó előtt  állva hallgatóztam kicsit  s a kiszűrődő beszélgetés már  elárulta, hogy nem vagyok bolond! Nem volt egyedül, most már biztos voltam benne.

Vettem hát egy nagy levegőt, bedugtam a kulcsot a zárba, kinyitottam az ajtót és bementem a lakásba.  Szinte a Walesi bárdok szaladt át a fejemben  “Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. -“. De irodalomra  nem volt épp alkalmas a pillanat, szóval csak letettem a bőröndömet és Évát megkerülve úgy sétáltam be a lakásba, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga

Éva kezéből majdnem kiesett a pohár és persze az arcára fagyott a mosoly is. Nem volt klasszikus inflagranti, de kétség sem férhetett hozzá, hogy pusztán azért nem az ágyban ölelkezve találom őket, mert korábban jöttem a kelleténél. Évámon nem volt más, mint egy csöpp, csipkés izé, olyan babydoll, vagy mi , de a lényeg, hogy egyértelműen fehérneműben állt,épp a konyha és a háló között, a lovagja meg mondjuk nem az ágyban, de az ágyon elnyúlva, pohárral a kezében, lerúgott cipőkkel hevert. Na, mondja nekem valaki, hogy ez egy normális, baráti beszélgetős jelenet egy házas asszony és a főnöke között! Mert ők bizony ezt mondták ott első meglepetésükben… a másodikban, meg még ennél is hajmeresztőbbet! 

– Állj! Szóval mit csinálsz itt??? – kérdeztem határozottan a palira nézve, mert egyszerre beszéltek össze-vissza, egymás szavába vágva és először is egy szót sem értettem, másodszor, meg gondoltam nem Évától akarom hallani az első hazugságot

– Hát az úgy volt…., hogy Éva elmondta, hogy a múltkor olyan furcsa volt, amikor hazalátogattál és, hogy fél tőled… érezte, hogy hazajössz és tart attól, hogy megvered! – úgy mondta, mint aki olvassa, én meg teljesen beleszédültem ebbe az egészbe

– Éva! Mi van? Te azt mondtad ennek az alaknak, hogy félsz tőlem??? – annyira abszurd, annyira alávaló, annyira értelmezhetetlen volt, hogy a válaszát meg sem vártam, csak néztem rá és egyszerűen kitört belőlem a röhögés. Nem az a kínos, hanem az a mindent elsöprő, feloldó, feszültséglevezető, oltári, fuldoklós röhögés.

Éva bátor lovagja, aki az előbb még az ágyamon fekve kívánta megvédeni hites nejem(immár a tizedik estéje), most kihasználva az alkalmat, hogy nem lövöm azonnal halomra, egy szempillantás alatt felöltözött és gyakorlatilag elrohant

Évám, meg csak állt, mint egy halom szerencsétlenség. Az este folyamán mindösszesen egy mondatot mondtam még ezután: “Húzzál tiszta ágyneműt!” és befordultam a fal felé és azonnal el is aludtam. Gondolom a megnyugvás, a stressz, a sokk, vagy a fene se tudja mi, egyszerűen csak jó volt túl lenni rajta. Reggel korán keltünk, Éva rohant volna munkába, de láttam, hogy nagy kínban van, téblábolt nagyon, hogy mondjak már valamit. Megkönyörültem rajta, ránéztem és a leghiggadtabb, legbarátságosabb hangomon megkérdeztem: 

– Hánykor végzel?

– Fél ötkor – válaszolt félénken

– Jó. Pontban fél ötkor várlak a munkahelyed előtt – láttam, hogy kicsit megkönnyebbült, bár fogalma sem lehetett miért megyek elé, de gondolom megnyugvás lehetett neki, hogy nem üvöltök, vagy ilyesmi.

Hajszál pontosan fél ötkor ki is lépett az irodaház ajtaján és félve kérdezte, hová megyünk

“Hát hová mennénk?” – kérdeztem meglepettséget imitálva – “megyünk az ügyvédhez!”. Kapkodta a levegőt, próbált kérlelni, beszélgetni, de nálam nem volt erről tovább mit húzni az időt. Nem éreztem, hogy volna bármi mondandóm a számára. Tudtam, hogy vissza kell mennem a Szovjetúnióba, tudtam, hogyan szeretném élni az életem és abban nem volt helye semmiféle kétségeknek, semmiféle bizonytalanságnak, csalárdságnak. Nekem olyan nő kellett, aki olyan biztos magában, mint én és Éva még nagyon messze volt ettől. 

Nem volt harag a szívemben

De csalódottság és megbántottság az nagyon is. Tudtam, hogy fiatal, tudtam, hogy nagyon nehéz lehet neki itt egyedül, de attól még mélységesen bántott hogy nem volt őszinte. Mivel kiküldetésben lévő katona voltam, azonnali hatállyal sikerült elintéznem a válást, talán ezen még jobban meglepődött szegény, minthogy nem csináltam egy szemernyi jelenetet sem, de hát ilyen az, ha valaki tudja mit szeretne az életével kezdeni és én tudtam. És azt is tudtam, hogy nem fogom szembeköpni magam az Ő gyengesége miatt, az egész házat otthagytam neki. Nem kértem semmit, pusztán annyit, hogy a személyes dolgaimat, amiket nem tudok most még magammal vinni, otthagyhassam, majd elköszöntem tőle, mint egy ismerőstől tenném és visszatértem a biztos szerelmemhez, a hivatásomhoz.

Teljesen mindegy milyen évszámot írunk

Ez így volt, így van és így is lesz, amíg világ a világ. Az elszánt és megbízható emberek, mindig kerülhetnek olyanokkal kapcsolatba, akik nem fogják tudni őket értékelni, a helyükön kezelni. Ha nagy terveid vannak, ha tudod, hogy sok nehézséget kell majd kiállnotok, ajánlom még jobban válaszd meg, kit engedsz magad mellé párodul. Ja, és, ha már jótanácsok, a távkapcsolat is csak akkor kapcsolat, ha mindennap abban élsz. Tudatban, lélekben mindenképp! Nem lehet valamit ki-be kapcsolgatni és bizony, az erős férfiak szíve is megszakad néha, még nem hallatszik is ki belőlük. Egy válás, még a legmacsóbb ember számára sem “katonadolog”!

Túléltem persze…

A magam módján és persze mázlim volt, hogy olyan hivatásom van, ami nemcsak elvár tőlem, de meg is tart és ad is vissza annyit, hogy a nehézségeim mindig áthidalhatók voltak, legyenek. Persze ezután sem voltam egy ábrándos, kicsapongó lélek, de talán egy kicsit bátrabban fogtam néha a történések könnyebbik végét és még sok-sok izgalmas kalandon estem át, mint ifjú magyar katona a nagy és sokat ígérő nagyvilágban.

Van ám azért slusszpoén is, vagy ha úgy tetszik “hepiend”

Pont most négy éve, hogy Éva felkeresett. Egy közös ismerősünk révén üzent nekem, hogy nagyon szeretne beszélni velem még egyszer. Azt kérte hívjam fel… Felhívtam, sőt. Igent mondtam a találkozóra is. A saját lakásán fogadott, a férje beleegyezésével. Ahogy beléptem tudtam, hogy semmi nem változott. A szemem ugyan látta rajta az idő nyomát, a szívemmel ugyanannak a gyönyörű huszonéves nőnek láttam. Órákon át beszélgettünk, sorra vettük az egész életünket, megosztottunk egymással minden elmesélhetőt. Különösen felkavaró és pont ennyire megnyugtató is volt ez a találkozás. Megbocsátottam neki mindazt, amiért nem is haragudtam talán soha és beköltözhetett végre a szívembe tényleg az igaz, őszinte megnyugvás és elfogadás. Nagyon örülök, hogy megtettük, hogy végülis csak megbeszéltük, csak helyreraktuk, kezeltük a közös életünk lezárását. A végén megpusziltuk, megöleltük egymást és annyi év után végre most először éreztem igazi békét felé és magam felé is. Lehet, hogy bután hangzik, de nagyon jólesett és azt kívánom mindenkinek, hogy ne hagyjátok ki! Ha valakitől búcsúznotok kell, azt tegyétek meg tisztességgel és ne kapkodva, kétes érzésekkel!

Fotók forrása: Személyes archívum, Pinterest

    2 thoughts on “Távkapcsolat a hatvanas években?! Gondoltad volna? Megcsalás, ármány, szerelem… olvass tovább!

    1. Ami engem qrv. érdekelne, hogy utólag Éva milyen magyarázattal állt elő, miért lépet félre; miért nem volt AKKOR őszinte a párjával?; őszinte VOLT-e az utolsó beszélgetésbe? Mert csak így kerek a sztori, és utána jönn a többi kérdésem.

      1. Kedves Gábor O. LÁzár!
        Feltettem az Ön kérdését a történet főhősének és a követező választ adta:
        “A válasz egyszerű. Amikor megbizonyosodtam a tényről a lakásban és másnap mentünk az ügyvédhez hogy közös megegyezéssel elváljunk, többet már nem volt számomra érdekes ez a probléma. Nem is kérdeztem meg akkor, lezártam és azonnal továbbléptem inkább. Miért nem volt őszinte? Melyik az a másikat megcsaló fél aki elmondja, nem a mai világban!, a párjának ami történt. A rajtakapás után amikor szabadságra jöttem megegyeztünk hogy nem lesz a lakásban. Mégis 2x is odajött és sírva kért hogy “vegyem” vissza, de akkor már elment a vonat, már azon az estén.”

    Vélemény, hozzászólás?

    Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    error

    Ha tetszett kövesd a többi oldalunkat is!

    YouTube
    YouTube
    Instagram

    A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

    A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

    Bezárás