Nem feküdtem le mással, mégis megcsaltam…

Mi számít megcsalásnak? Jó kérdés. Kérdezd meg magad! 

Zsuzsi mesélt

Borzasztóan kivagyok. Nem is tudom mi történt velem, de valami nagyon nincs rendben az biztos. Azt se tudom, hogy jutottam idáig…, de muszáj elmesélnem valakinek, mert megbolondulok így saját magamban és hátha segít, ha nekem már nem is, talán valaki másnak, aki még normális.

Hogy mi számít megcsalásnak azt nem tudom, nyilván minden párnak van egy saját értékrendszere… mondjuk, azt hittem nekem is van

Elhiszed, ha azt mondom, hogy minden szép és jó volt?! Pedig kurvára de! Fikarcnyi rés sem volt a pajzson. Esküszöm nem. És ezt most nem ilyen szerelemtől átitatott, hevült érzelmi fellángolásból mondom…nem. Hat éve együtt. Túl minden jón és rosszon, ami az elejével jár. Egyetem vége…, család elfogadása…, nagyvárosba költözés…, első, második, harmadik munkahely…, bulik…, esküvő…, tényleg mindenen túl, mindenen át, vállvetve. Heti három plafonszaggató szex, kerti partik, társasági élet, jó fizetés, utazások… esküszöm újra, egy szikrányi hiba sem volt a dologban. Sőt! Még veszekedtünk is! Ami nekem őelőtte sosem ment. Vele még ezt is tudtam. Őszinte, életteli és teljesen élhető volt a kapcsolatunk. És imádtam. Fájt, ha nem volt velem, alig bírtam kivárni az estéket, igazi, szenvedélyes, szerelem volt ez. 

Mégis meginogtam, mégis megcsaltam

Gyereket akartunk. Vagyis sok év után végre kimondtuk, hogy itt az idő. Megérett rá minden. Mi, a kapcsolatunk, fix volt és stabil minden körülöttünk. Annyira fix, hogy az első hónapban, amikor nem jött meg időben, majdnem elájultam a pániktól. Emlékszem arra a szombat estére… kimentem a teraszra és rágyújtottam. Öt éve nem volt cigaretta számban. Azt se tudom mit éreztem igazán, de valami olyasmi volt, mintha az egész életem omlott volna össze egyszeriben. Erre vártam, ezt akartam, de valami mélyen legbelül, mintha sikított volna az egész ellen. Tudtam, hogy mostantól semmi, de semmi nem lesz már ugyanolyan, mint ezelőtt volt. És ettől kurvára bepánikoltam. Undorodtam magamtól, a cigitől, a félelemtől… és totál leblokkoltam. Vagy három szálat elszívtam ott hirtelen gyors egymásutánban, ahogy a lánykorom sirattam, míg végül igen emberes hányingerem nem lett. Hát igen, kétségtelenül terhes vagyok, nyugtáztam magamban és elszégyelltem magam a gondolataim, a félelmeim miatt.

De nem voltam. Másnap reggel megjött…

Megkönnyebbültem pár órára, majd, mint egy cunami, elemi erővel rontott rám és sodort magával a vegytiszta félelem. Kerestem a hibát, kerestem a választ, hogy mi a fene volt ez az egész, de a menzeszemmel együtt a jóérzésem és a nyugalmam nem jött meg többé. Sehogyse találtam vissza magamhoz, a vágyaimhoz, többé nem voltam már száz százalékig biztos ebben az egészben. Abban igen, hogy szeretem. Abban is, hogy vele akarok lenni… gyereket is akartam, de nem értettem mi ez az egész. Nem értettem magam. Nem Ő lett idegen, sokkal inkább én nem illettem ebbe az egészbe. Persze csak most vagyok ilyen nagyon okos, akkor csak szenvedtem simán és kezdtem magamnak igazolásokat keresni. Valahogy az eddig olyan biztonságos, pihe-puha létem, egy ellenséges harctérré kezdett alakulni. Persze Dani ebből semmit nem vett észre és érezhetően senki más sem. 

Zoli pont akkor került a céghez 

Laza volt, megértő és nagyon házas. Tökéletes “társ” a hétköznapokhoz és tökéletesen veszélytelen. Ahogy bemutatták, mint új kollégát, azonnal éreztem, hogy őt, nekem küldte a sors. Mondjuk lehet, hogy csak azért mert ő volt az egyetlen, aki azonnal nevetett a beszólós vicceimen, nem tudom, de éreztem, hogy egy húron pendülünk. Egy hét után már úgy beszélgettünk, mint akik ezer éve ismerik egymást. Rohamléptekkel haladtunk egymás megismerésében és tényleg olyanok voltunk, mint két kamasz, hülyegyerek, akik végre találtak maguknak játszótársat. Semmi női-férfi dologról nem volt szó köztünk. Még csak a vicc, vagy az ugratás szintjén sem. Barátság volt. Jól megérdemelt és megmentő barátság.

Egy ideig persze csak a melóhelyen értekeztünk

Aztán jelezésértékű félmondatokat küldtünk cseten, majd hosszabb levelecskéket e-mailben… végül se vége-se hossza értekezéseket folytattunk minden csatornán. Volt hogy éjjelente három információs vonalon is beszélgettünk. Mindenről. Az egyiken az éppen nézett filmet elemeztük, ami persze mindig ugyanaz volt véletlenül amit a másik  is nézett, a másikon egy munkahelyi pletykát veséztünk ki, a harmadikon pedig a gyerekvállaláshoz szükséges lelki felkészülést vitattuk meg alaposan. 

Mielőtt becsuktam éjjel a szemem, az ő üzenetét olvastam…

…és ébredéskor már az ő szavai vártak rám. Gyakorlatilag együtt éltünk. Együtt, egy nem létező virtuális térben, ahol könnyű, egyszerű és csontig hatolóan őszinte volt minden. Ha valamiért később ébredt és nem volt még “jóreggelt 🙂 ” üzenet a telefonom, szinte kétségbe estem. Úgy hiányzott, úgy hozzám nőtt, belém égett, minden mondata, szava, a hangulatjelei, a szóviccei, a csak köztünk értelmezhető pikírt kifejezései, hogy egyszercsak azon kaptam magam, hogy baj van. Akkoriban Dani már többször szóvá tette, hogy megváltoztam, nem beszélgetek vele, későn fekszem, korán kelek és szinte sosem érek haza hamarabb, mint ő. De persze volt egy remek és megkérdőjelezhetetlen fegyvertény a kezemben, amit szemérmetlenül és szégyenérzet nélkül használtam. Nehogy már még ezzel is basztasson, amikor lassan egy éve nem esek teherbe…

Tudom! A pokol tüzén fogok égni. Nagyon bánt a dolog, de ez volt

Bármit mondott, bármit próbált kérdezgetni, ez volt a válaszom. És szegény erre nem tudott mit mondani. Egyszer még megkérdezte, hogy biztos vagyok-e még benne, hogy akarom-e egyáltalán, de olyan balhé kerekedett belőle, hogy többé nem próbált egyenest választ kiszedni belőlem. És ahogy egyre jobban tudtam, hogy egyre bizonytalanabb vagyok, annál jobban tombolt a bűntudatom, hogy átverem, az meg főleg, hogy úgy érzetem, hogy átlát rajtam, az egész egy olyan spirálba tolt, hogy teljesen kifordultam magamból. Haragudtam rá, hogy hazudok neki, haragudtam a világra, a szüleinkre, sokszor magamra is… egy emberre nem haragudtam csak soha, a Zolira. Ő volt az én mentsváram, az én hősöm, aki megért engem, nem akar tőlem viszonzást, nem zavarja, hogy önző vagyok, sőt! Minden úgy volt szerinte is jó, ahogy én mondtam.

Ami azon a keddi napon történt, azt nem kívánom senkinek

Kellőképpen szét voltam már esve és megbeszéltük a Zolival, hogy elmegyünk fallabdázni szerdán meló után, hogy kiüssük magunkból a feszkót. Egy éve tartott már ez az egész. Fogalmam sincs miért, vagy miért nem történt már bármi közben. Mármint addig. Kedden este ment a szokásos levelezgetős társalgásunk, amikor elnéztem valamit. Fura volt ugyan a válasza, de valahogy mégsem vettem észre a lényeget. Csak annyit írtam, hogy jó, ha most nincs kedve beszélgetni, akkor hagyjuk, majd holnap meló után a közös izzadás közben úgyis lesz időnk megdumálni… a következő válaszában viszon már korántsem volt semmi félreérthető. A felesége volt, aki megírta és nem válogatott a szavakban, amik az én ribanc mivoltomat voltak hivatottak leírni. Soha, nem hitte el, hogy squash-olni készültünk és a Zoli másnap reggel már a szüleinél ébredt, de volt, ami még ennél is rosszabb volt az egészben. 

Kiderült, hogy a Zoli egy hazug, aljas, szemét szerelemszédelgő volt

A feleségének megvolt minden oka rá, hogy kirakja a szűrét, mert velem ugyan nem, de másik két nővel viszont nagyon is aktív fizikai viszonya volt. Először beomlottam, mert sajnáltam szegényt, de amikor ezek kiderültek tomboltam. Egyrészt azon, hogy azt hittem, neki is csak én vagyok és, hogy mi vagyuk az univerzum legjobban egymáshoz passzoló párja és annyira tisztességesek vagyunk, hogy mégsem csaljuk meg a párjainkat egymással… majd azon, hogy basszus, engem miért nem akart… aztán pedig amikor szembesültem vele, hogy azon a kedden kaptam tőle az utolsó levelet. Soha, de soha többé nem írt többé. Sírtam, toporzékoltam, törtem zúztam és egyáltalán nem értettem. 

Persze később lenyugodtam, de felfogni teljesen még nem voltam képes

Lassan kezdett csak derengeni, hogy mit tettem. Néhány nap múlva, az egyik hajnalon, amikor arra ébredtem, hogy sírva ölelem a párnám, akkor hasított a szívembe az érzés, hogy én gyakorlatilag elhagytam a férjem. Mindegy, hogy volt-e tettlegesen szexuális kapcsolat köztünk, vagy sem, nem ezen múlik. Nekem nem. Hűtlen voltam, hálátlan és önző a végtelenségig. Meg sem próbáltam megmenteni magunkat, esélyt sem adtam neki, nekünk, a közös életünknek. Tudtam, hogy nem úszhatom meg tovább, hogy a homokba dugjam a fejem és, hogy vállalni kell amit tettem, amit átéltem. Azt is tudtam, hogy semmi más esélyen a folytatásra, ha nem leszek kíméletlenül őszinte.

Nagyon hosszú és nehéz volt az út

Nagyon sok fájdalmat, kérdést és kétkedést okoztam neki és soha nem lett már maradéktalanul felhőtlen a kapcsolatunk. Egy teljes évig gyógyítgattunk, de sajnos elvesztettük végül. Szépen, békében és teljes barátságban váltunk el és örökké hálás leszek neki, hogy végigcsinálta velem ezt az egészet. Sokat tanultunk, sokat szenvedtünk, sokat fejlődtünk egymás mellett, egymástól. Ma is ő az egyik legjobb barátom… ha nem a legjobb. Remélem én is neki…

www.nokomment.hu