Nem akartam gyereket… én azt a közösülést sem akartam! Megerőszakolt a férjem!

Gabi huszonegy éve cipeli rémes titkát a vállán. A szégyen, a fájdalom és az, hogy valójában sosem volt képes feldolgozni, megérteni, hogy hogyan történhetett meg ez az egész egyáltalán. Bedobozolta, lelakatolta és mélyre temette benne, ami vele történt.

Hogy milyen az, ha az élet az egyik kezével elvesz a másikkal meg ad?! Nála jobban talán ezt senki sem tudja:

“sosem hittem, hogy valaha valakinek elmesélem, de a minap szembejött velem egy cikk, ami nagyon felkavart”

Elolvastam és ömleni kezdtek a könnyeim. Valahonnan, valami nagyon mély kútból egyszercsak feltört minden. Minden, amit huszonegy éve csak nyomok lefelé. 

Öt éves házasok voltunk és a mindennapjaink leginkább a pokol tornácához voltak hasonlatosak. A három éves kicsi lányom többet volt a nagyinál, mint otthon, de nem azért mert annyira szeretett ott lenni, csak ösztönösen igyekeztem távol tartani attól a szartól, ami minket körülvett.

Nem volt olyan dolog, amit jól tudtam volna csinálni

És amikor visszamentem dolgozni csak fokozódott az egyébként is borzalmas hangulat. Féltékeny volt, bántott, vádaskodott. Nem voltam jó anya, szar háziasszony voltam, feleségnek pedig egyenesen pocsék. Csont és bőr voltam, totál befordulva és az önértékelésem a nulla alatt volt méterekkel. Szinte mindennap menekültem el otthonról. Olyan volt a munkahelyem, mint valami menedék. Alig vártam a reggelt…, ovi és már át is léptem egy másik dimenzióba. Minden jó szóért olyan hálás voltam, mint egy kivert kutya. 

És kaptam bőven

Imádtak a vevők, imádott a kollégám és a főnököm is. Legalábbis én minden kedves szót így éltem meg. Szomjaztam a dicséretet, vágytam a kedvességet, meghaltam egy kis elismerésért. Minden pillanat, amit nem kellett otthon/vele töltenem, egy szanatóriumi hét volt.

Szerda volt és ragyogott a nap

Orsika ovi után maradt még a nagyinál, én meg rohantam haza vacsorát főzni, hogy mire mindenki hazaér béke és rend legyen. De ahogy az ajtón beléptem a rend és a béke örökre összetört. Fogalmam sincs, miért nem láttam, de a lényeg, hogy ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, egy kibaszott nagy pofont landolt az arcomon. A semmiből a közepibe… azt se tudtam hol vagyok. Nekitántorodtam a falnak, a szatyraim szanaszét repültek a földön, hallottam, ahogy csörömpölve törik szét a savanyúság üvege és még azon gondolkodtam, hogyan fogom kiszedni a szilánkokat. Akkor még azt hittem ez a legnagyobb problémám, amikor is Norbi felrántott a sarokból, ahová végül becsúsztam. Semmit nem fogtam föl az egészből. Egyszerűen annyira nem volt hihető az egész, hogy teljesen leblokkoltam.

A karomnál fogva rángatott a nappaliba és durván a kanapéra lökött

– Mi az anyád picsáját képzelsz te magadról? – sziszegte a fogai között.

– Norbi! Norbi, neked mi bajod? Hát semmit sem csináltam… – még csak fel sem háborodtam, csak járt az agyam, hogy mégis mi a francra gondolhat?

– Te, kis cafat! A fél falu rajtam röhög. Vigasztaltatod magad a főnököddel? Sajnáltatod magad a boltban? – forgott a szeme az idegességtől.

– Norbi, fogalmam sincs miről beszélsz. Én semmit sem csináltam – és tényleg nem, de elkezdtem kétségbe esni.

– Tényleg? Akkor miért hallom minden sarkon, hogy vigyázzak a feleségemre, mert lenyúlja a Maklári? – közelebb lépett… egészen az arcomba hajolva várta a választ.

– Norbi, ne szórakozz már! Ez nem lehet igaz! A Maklárinak családja van. Imádja a feleségét… csak valami hülye, barom szivat

– Tényleg? Minősíted az ismerőseimet?! Kíváncsi vagyok a Maklári mennyire lesz segítőkész, ha felmondasz neki terhesen.

– Mi van?? Nem is vagyok terhes… – mondtam, de abban a pillanatban leesett, hogy mire készül. Hetek óta semmi közeledés nem volt köztünk és én jól el is voltam így. Egy porcikám sem kívánta… kurvára nem. 

De akkor egyszercsak úgy tűnt nincs választásom

Megragadta mindkét karom és próbált lenyomni, de én valahogy erőre kaptam és valami extra védekező mechanizmus is bekapcsolt ijedtemben és rúgkapálni kezdtem… vagyis ütöttem-vágtam, ahol bírtam. Egészen a következő pofonig, ami olyan erővel csapódott az arcomon, hogy azt hittem szétrepedt az egész bőröm. Mint a hidegzuhany, úgy hatott. Azonnal abbahagytam a ficánkolást. Nem mondom, hogy kezes bárány lettem, de óvatosabb, az biztos.

Próbáltam menekülni

De minél jobban ellenkeztem, annál fájdalmasabban szorított. Több, mint kilencven kiló volt, én meg alig ötven. Sok esélyem nem volt, de bíztam benne, hogy talán szeret… végülis, csak  ezért voltam még itt. Mindig elhittem, hogy szeret. Az összes kibaszott átveszekedett éjszaka után, hajnalban, amikor sírt a kezeimet fogva, hogy menyire szeret… de most csak a dühöt láttam. Nem ismertem rá. Szorított, nem érdekelte, hogy mennyire fáj, nehezedett rám a nagy súlyával… végül egy kezébe fogta a két csuklóm, ami akkor már annyira zsibogott, hogy szinte magam tartottam, csak ne nyomja jobban és a felszabadult kezével durván a szoknyám alá nyúlt. Megmarkolta a bugyim és tépni kezdte. Olyan erővel, hogy először csak fájt, majd elviselhetetlenné vált. Éreztem, ahogy a tanga vékony anyaga a bőrömbe vág. Üvöltöttem a fájdalomtól és megéreztem, ahogy a vérem forró csíkban végigfolyik a csípőmön. 

Vergődtem, és kiabáltam

Először nagyon csúnyán, majd nagyon esdeklőn, de semmi nem hatott. Egyre jobban elborult az agya. Egy hirtelen mozdulattal hasra fordított, az egyik kezem hátracsavarta, a másik gyakorlatilag nem is mozdult már, majd a következő pillanat, amire emlékszem, hogy hátulról durván dug és közben szitkozódik. Hallottam, ahogy azt sziszegi, hogy “megígérted az enyém leszel örökre, be is fogod tartani, te ribanc”… meg, hogy “rendes asszonyt csinálok belőled, te senkiházi”… és még számtalan ilyen mondat hagyta el a száját, miközben gyakorlatilag megnemzette a második gyerekünket. 

Ahogy leszállt rólam, a ruháimat magamhoz szorítva berohantam a fürdőszobába

Nem sírtam, csak igyekeztem életben maradni. Fogalmam sem volt, hogy ez valóban a vége-e, vagy megbolondult végleg? Bezártam az ajtót és beálltam a kádba. Megnyitottam a forró víz csapját és végre eleredtek a könnyeim. Mire megérkezett a melegvíz, lassan, ütemesen, szép rendszeres levegővételekkel zokogtam. Az elmúlt évek összes elfojtott könnye patakzott az arcomon. Lassan sorra vettem a sebeimet, lemostam a vért, szépen akkurátusan megvizsgáltam a testem… igyekeztem higgadt maradni. És valahogy belül…, nagyon legbelül tudtam, hogy most végérvényesen minden megváltozott. 

Felöltöztem és kimentem 

Nem tudtam mi vár rám, lassan lépdeltem előre, bár félni nem féltem, de azért nagy meglepetést aznap már nem szerettem volna többet. De semmi nem volt. Ő ült és a tv-t nézte, én nekiálltam vacsorát főzni, se többet, se kevesebbet nem beszélgettünk, mint azelőtt, majd csengettek, a nagyi meghozta Orsit, pont, mint máskor, nem is maradt, mert ezer a dolga, a gyerek nem is evett, mert már evett a nagyinál, gyorsan kádba, mese, alvás… minden úgy volt, mint mindig és mégis minden teljesen más volt.

Ahogy elaludt Orsika, faggatni kezdett

Mi volt, hogy volt, kivel volt. Azt sem tudtam miről beszél… kiderült, hogy valaki tényleg lyukat beszélt a hasába, hogy én, meg a Maklári… és a vége az lett, hogy a végén bizonyítgattam, hogy nem haragszom azért, ahogy bánt velem délután és, hogy ez bárkivel megeshet, aki annyira szereti a másikat, mint ő engem… és, hogy maximálisan elismerem, hogy ez csak a szerelme bizonyítéka volt. 

Négy hét múlva hányni kezdtem

Eszembe sem jutott tesztet venni. Végülis négy hete tudtam, hogy ez lesz, gyakorlatilag mindennap ezt vártam. Persze bent mit sem sejtettek az egészről, én mentem lelkesen minden nap (tudtam, hogy hamarosan vége a jó életnek), kicsit talán kevesebbet meséltem, de cserébe talán egyre vidámabb voltam, amikor is a Maklári az egyik reggel mellém lépett. Sosem jött be ilyen korán, így csak ketten voltunk az üzletben. 

– Gabi, bazd meg! Mi van veled? 

– Ezt most mire érted?

– Hetek óta nulla visszajelzést sem adsz. 

– Mármint a mire?? – és éreztem ahogy megfordul velem a világ

– Bárhogy teperek, észre sem veszel… pedig már olyan jól haladtunk.

– Mi?? Mi ketten?? Mi soha nem haladtunk tök jól… 

– Dehát melletted voltam, amikor a Norbi faszfej volt… és meg is akartalak menteni. Te vagy az én mesebeli királynőm! Szerinted miért vagyok itt naponta több órát? – azt hittem elájulok. Durvább hányingerem volt, mint bármelyik reggelen mostanában…

– Most komolyan! Mondtad valaha valakinek a faluban, hogy odavagy értem?? – zúgott a fejem és forgott a föld velem

– Talán… de ez most miért fontos?

– Miért fontos?? Hogy miért fontos?? Csakmert tönkrement minden. Miért nem nekem mondtad? Itt álltam megmentésre rohadtul készen, de a férjem hamarabb tudta meg, hogy el fogsz rabolni, mint én! – sírva fakadtam és a pultra dőlve zokogtam. Amikor lett újra levegőm, folytattam – Akkora hülye vagy, hogy ilyet még a világ nem látott! – hátat fordítottam neki és kiviharzottam a boltból.

– Ilyen hülye is csak nekem juthat – motyogtam már csak úgy magamnak és hazamentem.

Megfőztem a vacsorát, elindítottam a mosógépet és majdnem boldog voltam

Elmentem az oviba, beszélgettem Orsival tudja-e, hogy mi az a ‘kistestvér’, hazavártam “szerető” férjemet és a következő 21 és háromnegyed évben pont így tettem minden nap. Soha többé nem került elő beszélgetés “arról” az esetről és bár én évekig vizsgálgattam a lányom, van-e nyoma rajta az erőszaknak, de nem találtam. A szeretet, szerelem, hol volt, hol nem volt, de tény, hogy külső kapcsolatot soha többé nem mertem beengedni közénk. Nem tudom, hogy féltem-e tőle máskor is, vagy, hogy jobb és tisztességesebb asszony lettem-e ettől, de szerintem mindenki tudja rá a választ. Csak egy a biztos, hogy, bár jó apja volt mindkét lányunknak, én soha többé nem szerettem már igazán Őt, mint férfit.