„Hogy én mekkora barom vagyok!”
– vág bele Enikő a mesébe!
Hogyan váltam, a szerelem szent oltárán az imádott nőből a „A mindenérthibás” libává? Hát, rohadtul egyszerűen
Annyira szerelmes voltam, hogy a fal adta a másikat. Szó szerint. Nem volt rajta kívül semmi. Annyira semmi, hogy eszembe sem jutott, hogy mégis mi lehetne rajta kívül. Szeretett, imádott, minden pillanatban a tenyerén hordott. Én voltam számára non-plus-utlra. És ez az érzés olyan rabságba és vakságba taszított, hogy észre sem vettem, hogy ez az egész kurvára nem is igaz…
Most viszont, zokogva feküdtem a fürdőszoba padlóján…
Az elmúlt hat évemet sirattam. Azt a majdnem boldog, kibaszott hat évemet… Összegörnyedve gubbasztottam a fájdalomtól és csak hagytam, hogy a mindent megtisztító könnyzuhatag szétmossa az egyébként is tök béna sminkemet. Annyira fájt a szívem…, vagy az a gyomrom volt? Nem tudom, de hétrét görnyedve fetrengtem, mint egy féreg. Nem is gondoltam, hogy ennyire tud fájni valami. Éles, kínzó fájdalom volt és mintha időről időre körbemászott volna bennem. Hányingerem volt magamtól, Tőle, az életemtől. Néha gyomorszájon vágott egy-egy gondolat, mondat és egyre szarabbul éreztem magam, ahogy jött fel egyik emlék a másik után.
„Tudhattam volna…”
Persze, ez zakatolt a fejemben… De olyan jó volt! Egy csomó ideig, olyan jó volt. Majd beugrik három kép és egyre erőtlenebből kalapál már a mondat a fejemben: „olyan jó volt”… míg végül egy kérdőjel úszik mögé: „olyan jó volt?”… és aztán szép lassan, ahogy tisztulnak a mozik, még három kerül fel a tiszta lapra és mellesleg egy rohadt nagy felkiálltójel, ami, mint egy kalapács, a fejem csapja szét: „olyan jó volt???!”.
Ja, az első bál… egy gimis…
Az első táncnak sem volt vége, amikor a szegény harmadikos srác, aki mellesleg az egyik társam volt a színjátszó körön, már a falra feltolva magyarázta, hogy nem azért nézett rám olyan hosszan,mert tiszteletlen és rám akar mászni, csak meg akart valamit beszélni… és az én ostoba rátartiságom és annak a béna hite, hogy ez bizony nagyon is rendben van így és egy férfi igenis védjen meg…
Aztán a következő buli, amikor már én magyarázom, hogy talán igaza van és lehet, hogy a ruhám volt túl kihívó… és végül az összes többi, amikor egyértelműen kiderült, hogy egy aljas ribanc vagyok és direkt hergelem a férfiakat… És, hogy egy idő után, jobb volt inkább otthon, kettesben nekünk… Hiszen nem volt Ő féltékeny, dehogy, én voltam aki nem fért a bőrébe és veszélyeztettem a gyönyörű kapcsolatunkat és az Ő feltétlen szerelmét…
És aztán jöttek a dolgok szépen sorban…

Hogy nem kell konditerembe járnom, megcsináljuk inkább itthon az egyik szobát
edzőteremnek… mert eljárni ugyan nem, de tornára igen nagy szükségem van, hiszen a fenekem menthetetlenül növekszik és még szerencse, hogy Ő pont ezt szereti…
- Hogy miért is nincs nekem saját hobbim…? -pedig direkt megvette a körömkészítő szettet is nekem
- Hogy miért értek olyan jól az autókhoz…? – mert mondjuk minden hétvégén a garázsban bütykölünk…
- Hová tűntek a barátaim…? – mert mondjuk mind egy barom, de, ha akarom hívjam csak át bármelyiket…
- Miért örül a családom, ha lemondjuk a családi találkozót… – pedig csak egyszer hülyepicsázta le a húgom, a nagynéném és a keresztapám és utána már csak azokhoz nem szólt, akit élből utált…blablabla
De végülis, minden mondat, amit mondtam, csodálatos, színigaz és vitathatatlan volt…
Feltéve, ha szóról szóra megegyezett az Övével. És tudjátok mit? Annyira könnyű volt ez az egész. És miért is mondtam volna mást? Hisz cserébe megkaptam a saját tökéletességem. Ha ügyes voltam és jól viselkedtem, valóban a föld legcsodálatosabb lénye lehettem.
Jó persze, folyton ott lebegett Damoklész kardja a fejem fölött és mellesleg a hibák lehetőségének a végtelen sora, de valahogy beleszoktam.
Na, és a szex!!!
Na az, eszméletlen volt. És mindennapos… Szó szerint! Nem volt egy na
p sem, hogy kihagytuk volna. Sőt! A napok legtöbbjén többször is megvolt. Bárhol, bármikor, ha a le tudta húzni a bugyim, szerelmeskedtünk. Nem volt fejfájás, betegség, nem volt „rosszkedvem van”, vagy „nincs kedvem hozzá”. Néha persze kicsit nyomasztott talán, hogy mindig kell, de sokkal jobb volt azt érezni, hogy mindig megveszik értem, mint, hogy nem. És én díjaztam az igyekezetét.
Pedig, lássuk be, egész végig semmi máson nem igyekezett, minthogy egy bólogató Julist faragjon belőlem
És tökéletes munkát végzett. A végére olyan dolgokban is képtelen voltam dönteni, hogy mennyi tejet öntsek a palacsinta tésztához, vagy, hogy melyik cipőmet vegyem fel kutyasétáltatáshoz. Nem szólaltam meg társaságban, nem vettem fel olyan ruhát, amin nem volt az áldása és egyáltalán nem beszéltem olyanokkal, akikkel ő nem szimpatizált, sőt! Azt hiszem egyáltalán nem beszéltem már senkivel. A saját családommal sem. Együtt mentünk a postára, a közértbe, együtt dolgoztunk és ha egyéb intézni valója akadt, azt szerette, ha kint ülök a kocsiban és várok rá. És én vártam.
Csupán egy, csöppnyi hiba csúszott a gépezetbe
Felébredtem. Szép volt, jó volt, de egyszercsak elkezdtem keresni a csajt, akinek álmai voltak, akinek ambíciói voltak és aki úgy emlékszem, elég jófej volt. Beiratkoztam egy nyelvsuliba és újra tanulni kezdtem, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve beadtam a felvételim arra a fősulira, ahová három évvel ezelőtt kellett volna. És elkezdtem élni… Ő viszont tombolni kezdett. Az addigi cuki csaja, eltűnni látszott és ő nagyon nem akarta ezt.
Szenvedett, mint egy veszett kutya és nem spórolt az eszközökben, hogy megakadályozzon abban, hogy magamra találjak
Mindent bevetett, hogy ne érezzem jól magam. Az összes összekapart önbizalmam, minden áldott nap két lábbal taposta. És ha tehette, ugrált is rajta. Persze, nem volt Ő rossz, de vesztésre kezdett állni és ez nem hozott ki belőle semmi jót. Mire észbe kaptam majdnem újra elhittem, hogy nélküle nem vagyok jó semmire, miközben pedig az első félévi vizsgáim rendre ötösre teljesítettem úgy, hogy tanulni alig hagyott. Titokban, vagy éjjel tudtam csak a házidolgozatokat megírni, olvasni, könyvtárazni pedig szinte lehetetlen volt mellette. Az első évfolyam bulin viszont az is kiderült, hogy vannak, akik kedvelnek. Magam sem értettem miért, de tényleg így volt.
Kavargott a fejem és szanaszét voltam lelkileg
Naponta jártam meg a poklot és a mennyet is. Éreztem, hogy szeret és elkezdtem sajnálni. Ő meg hol beomlott, hol ultra dög volt. Egyáltalán nem tudtunk mit kezdeni egymással. Már csak félve vagy lelkiismeretfurdalással telve tudtam ránézni. Aztán az egyik nap, amikor ismét a földbe döngölős módszerrel alázott szarrá, valahogy valami végképp elszakadt bennem. Nem tudtam többé tisztelni és elfogyott minden szánalmam is iránta. Sírtam és elkezdtem a cuccaimat egy bőröndbe hajtogatni. Nem ez volt az első eset, de most tudtam, hogy ez az utolsó lesz. Bejött, rámnézett és ordítani kezdett. Mindent rámzúdított, ami az elmúlt hat évben a vállát nyomta. Megtudtam micsoda senkiházi, ingyenélő vagyok és, hogy csak neki köszönhetem, hogy ma épp nem egy sarkon állva, a testem árulva keresem a kenyerem.
Nem tudtam szembeszállni vele… nem voltak már mondataim neki
Bezárkóztam a fürdőszobába előle és igyekeztem túlélni míg kitombolja magát. Hallgattam, ahogy a válogatott szitkait sorolja és bámultam közben magam a tükörben. Csak álltam szemben magammal, bámultam az elmosódott fejem, végül elmosolyodtam és megszólaltam! Szépen, tagoltan és érthető hangossággal a következőket mondtam a saját szemembe:
Idefigyelj, Anyukám! Az élet rövid!
- Ne járj olyan cipőben, ami nyomja a lábad!
- Ne egyél olyan ételt, ami bántja a gyomrod!
- Ne igyál olyan piát, amitől másnap fáj a fejed!
- …és ne legyél olyan pasival, aki nem ELÉG JÓ hozzád!
A következő években ez volt a mantrám
Ha bármi nehézség ért az életben, csak felidéztem ezt a pillanatot és tudtam, hogy túl fogom élni. Soha többé, senki nem tudta már elvenni a magamba vetett hitem és mindig volt elég erőm, hogy bármilyen helyzetből felálljak. És ennél több, azt hiszem nem is kell az élethez. 🙂
Ez egy csúcsszuper írás lett! Gratulálok az erődhöz, az ilyen lelkiterrorista pasikat pedig úgy ahogy van túl kell élni majd elfelejteni! 🙂 Minden jót a továbbiakban! 🙂
Kedves Astrid9!
Nagyon köszönöm a szavaid, bár én csak a toll vagyok, az erő egy másik nő kezében van. Továbbítom felé mindenképp az elismerésed!Örülök, hogy megosztotta velem a történetét és, hogy megengedte, hogy okulásul megírhassam. Remélem más nőknek is hasonló erőt és elhatározást hozhat. 🙂
Neked is minden jót és terrorista pasi mentes életet kívánok 😉