Nem tudtam mit tenni ellene… szerettem
Csak épp nem kívántam. Nagyon nem
Azt hittem ilyen csak a filléres női sztori magazinokban és persze csak másokkal eshet meg, velemi tuti nem. De megesett. Az agyam még odavolt érte, imádtam vele lenni, röhögtem a viccein és a házában laktam, de a testem már valami más úton járt.
Feküdtem az ágyon és a zokogás rázta a vállam
Annyira sírtam, hogy éreztem ahogy lassan hányingerem lesz tőle… na persze lehet, hogy attól, hogy annyira utáltam és viszolyogtam magamtól, mint még soha, de mindegy is mitől, csak egyre jobban maga alá gyűrt az elkeseredés. Nem tudtam mit tenni ellene. Minden porcikámmal akartam, minden trükköt bevetettem, minden irodalmat elolvastam, de a testem nem reagált semmire. Úgy utasította el, mintha az ellenségem lenne. Pedig tudtam, hogy passzolunk, hát már egy éve szexeltünk és eddig semmi gond nem volt köztünk. Mármint két hónappal ezelőttig.
És fogalmam sincs, hogy mi történt
Mellémbújt, mint máskor is rendesen, megérintett, mint már oly sokszor és az édes bizsergés helyett olyan érzés lett úrrá rajtam, hogy „szaladj, menekülj, lépj le!”. De persze nem tettem. De persze nem akartam ezt cseppet sem. És persze nem is szóltam. Kicsit segítettem magamnak benedvesedni és végülis a végére még élveztem is. Rossz nap, gondoltam, van ilyen. Kis gond, hogy innentől mind nap rossz lett. És egyre rosszabb.
Pornót néztem, síkosítót vettem, tornát végeztem és előkerestem minden lehetséges okot, amit a neten fellelhet az ember
Hja, persze a stressz. Végülis abból van elég, ki mondaná, hogy nincs. OK, csökkenteni a stresszt…. basszus, nincs is min idegeskednem. Az életem egy sétagalopp és egyébként is, én vagyok a nyugalom mintaképe. Csak a szexé nem én voltam sajna… estéről estére küzdöttem az érzésért. Imádni akartam, kívánni, lucskos puncival várni az ágyban, de nem ment. Helyette reggel csípett, égett, megdagadt és a kellemes nedves helyett, száraz és tapadós volt. Kétségbe estem, orvoshoz rohantam. Azt mondta semmi bajom, de persze kenetet vett, krémet adott és türelemre biztatott.
Délutánonként még jobban kétségbe estem
Ugyanis a duzzadt égő puncim, rendszerint szűzlányosra változott vissza. Szexre készen, rózsaszínen, kívánatosan… nyoma sem volt rajta a reggeli szörnyűségnek. Valahol mélyen belül persze tudtam, hogy a hiba az én készülékemben van, de igyekeztem hibást találni, lehetőleg egy olyat, amit ha kizárok, egy csapásra megoldódik a gondom és élhetek tovább vígan, szerelemben, boldogságban. De nem volt baci, nem volt vírus, nem volt koszos kéz, vagy egy bekavaró harmadik.
Ez a dolog csak a kettőnké volt
És nem értettem. Álltam, néztem, szerettem… de egy porcikám sem kívánta. Sírtam… kábé minden hajnalban, minden délután, szex közben és akkor is, hacsak eszembe jutott. Mi a baj??? Mi történt? Nem volt válasz. Furdalt a lelkiismeret, de nem mertem elmondani. Helyette minden éjjel hagytam, hogy úgy érezze minden rendben van. Szexi, dorombolós cica voltam, a hajnali öklendezős érzést meg megoldottam egyedül. Gyakorlatilag úgy éreztem magam végül, mintha minden éjjel megerőszakolna és én ebben cinkostársa lettem. A szívemmel képtelen voltam felfogni, de az agyammal persze tudtam, hogy ez nem mehet sokáig.
Bizalmatlan lettem, vádaskodtam, bűnöst csináltam Belőle
Annyira igyekeztem valahogy újra normális lenni, normális érzésekkel, hogy közben teljesen kifordultam magamból. Nyomoztam utána, szeretőt szimatoltam, olykor tomboltam, toporzékoltam és jeleneteket rendeztem. Egészen addig, amíg egyik este nem jött be utánam a szobába. Már nem akarta megmutatni ő sem, hogy mennyire szeret és én megnyugodtam. Reggel csípés, duzzadás és vörösség nélkül ébredtem.
Két napig beszélgettünk
Majd elváltak útjaink. Máig Ő a legjobb barátom. Őszinte, mély és mindent áthidaló a szeretetünk egymás iránt, csakhát…
