Anikó vagyok, 42 éves és hullámzó ütemben omlik össze az életem
Nem csak ütemében hullámzóan, de mélységében és szélességében is. Lehet, hogy kicsit beletörődő vagyok…, lehet, hogy kicsit kényelmes…, vagy csak rettegek a változásoktól? Nem tudom, de már egy ideje úgy érezem, hogy egy káosz az életem. Na, ne értsd félre. Nem egy olyan tomboló káosz. Sokkal inkább egy felszín alatt szunnyadó, látszatra tök békés, egy éppen tökéletes káosz.
Na kifejtem, mert így csak bonyolítom úgy érzem
Rémes időszakon vagyok túl. …bocsánat vagyunk. Nem történt köztünk semmi tragikusan drámai, vagy szétdúlóan romboló, de egyszerűen minden eltűnt belőlünk, ami valaha egymás iránt volt. A napjaink békések, nyugodtak, csak úgy telik egyik a másik után szép csendben. Teljesen idilli, mondhatnád, de valójában én fuldoklom. Hol attól, hogy miért nem tesz értem semmit, hol attól, ha tesz, ha nem veszi észre, ha észreveszi, hogy én miért nem tudom mit tehetnék, ha tudom néha, akkor mi bénít meg és miért nem teszem meg mégsem?… nem tudom, nem értem és szenvedek. Persze hiszti. Persze nyafogás. De attól még egy nagy híg semmi, amiben igenis döglődöm. Nem érzem, hogy reggel kedvem lenne kipattanni az ágyból, mondjuk azt meg kevésbé, hogy kedvem lenne ott maradni, mert hát, ja igen, a szex… Nahát azt felejtsd el. Igen, pont ennyi, de ha mégis van, akkor azt még gyorsabban felejtsd el. Tehát így vagyunk mi…
És, hogy miért nem váltunk már rég el?
Most komolyan! Nincs egymással semmi bajunk. Nem veszekszünk, nincsenek vitáink, mindenben meg tudunk egyezni, tök jó bulikat szervezünk, szeretünk együtt főzni, utazni. A legideálisabb lakótársak vagyunk. Ahhh, hát igen. Most, ahogy leírtam jött a fogalom, hogy valóban. Lakótársak. Megegyezünk a feladatokon, a házimunkán és tényleg jól elvagyunk együtt. Klassz. Csak valahogy nagyon nem ezt vártam az élettől. De azért ez nem elég jó ok, egy válásra, nem?! …és, ha nagyon őszinte akarok lenni, mindig éreztem, hogy valahol mélyen van bennünk még valami. Valami olyan, amit még oda kell adnunk egymásnak, csak még nem tudjuk hogyan. Szóval hiszek benne, vagy csak remélem, hogy ami régen volt, talán még meglehet valahol…
És négy napja minden megváltozott
Ki kell költöznünk a régi házunkból, ahová 7 éve jószerével be sem tettem a lábam. Persze nem sok mindenünk volt ott, de ahhoz pont elég, hogy felkavarjon mindent, amiben élek. Valamiért az összes iratunk, céges papírjaink, számláink az akkori időből, mind mind ott maradtak, bezárva egy gardrób szekrény mélyére. Amikor hét éve eljöttünk onnan, kábé semmit nem hoztunk magunkkal azokból. “Hát ezért nem találtam az első társasági szerződést, basszus! De azért fura, hogy ezen kívül semmi nem hiányzott!” Elköltöztünk és simán folytattuk az életet ezek nélkül. Akkor mégis mi a francnak ez a sok kacat?!
Hát nagyon gyorsan jöttem rá, hogy minek!
Magam köré gyűjtöttem a rengeteg dossziét és nekiálltam selejtezni, mert úgy gondoltam, hogy ami nem hiányzott az előző hét évben, talán nem is fontos. De óriásit tévedtem. Az első nap végére totál le voltam taglózva. Letargikusan, fáradtan és nagyon szomorúan hagytam abba este a válogatást. Beszélgetni se volt kedvem és a tévé előtt gyakorlatilag azonnal el is aludtam. Reggel viszont valami őrült erő repített ki az ágyból. Gyerekeket gyorsan útnak indítottam, és már alig vártam, hogy folytathassam a rendrakást. Nem sírtam, nem nevettem, de teljesen átszellemültem. Sorra kerültek elő a szerződések, csekkek és elszámolások életem legboldogabb időszakából. Tudod mi az érdekes. Ezekből az időkből van persze több karton fényképünk is. De egyik sem hozza vissza azt, ami ezeknek a papíroknak az átlapozásával elindult bennem. Egy telekvásárlás… tényleg oda akartunk költözni?? De miért is döntöttünk végül máshogy? Miért nem emlékszem kinek adtuk el? Csak arra emlékszem, hogy milyen szatyorban hozta a pénzt… annyi fura kérdés, ezernyi izgalmas év.
És a papírokkal együtt érzések, illatok, emberek, élmények
És csak áradt szét az egész az agyamban. Eltéve az első fax, amit az Ő megbízásából küldtem, a számla az első közös lámpánkról, a költöztető cég fuvarlevele, amikor végre összeköltöztünk, és rengeteg emlék. Amikor Szegedre mentünk és az autópályán az ölébe hajtottam a fejem (rendőrök csukják be a szemüket), a reggeli lopott kávézások, a hajnalig tartó beszélgetések, amikor egymás arcába fújtuk a füstöt a csöppnyi konyhában és legalább négyszer váltottuk meg a világot éjszakánként, hogy mindig tudtam neki mit mondani, hogy mindig volt kedvem együtt ülni vele a konyhában, hogy sosem voltam fáradt, ha elmesélt volna valamit… Hallottam a hangját, láttam a lángoló, elszánt szemét, újra ott volt velem a 14 évvel ezelőtti Ő.
Miket ígértünk egymásnak, mennyit küzdöttünk és mennyit örültünk
Ott voltak a levelezéseim szolgáltatókkal, amikor részletfizetést kértem és mellétűzve a befizetett csekket igazolásként, hogy sikerült és helyreálltunk és ezzel az érzés, hogy IGEN. Hány szarság, hány bukás és mi mindig felálltunk. Mindig megcsináltuk, mi mindig túléltük. És sosem hibáztattuk a másikat, pedig sokszor hibáztunk mindketten. Gombóc volt a torkomban és pillangók a hasamban. Ott ültem az iratkupacok között és annyira és úgy szerettem, mint talán még soha.
Emlékszem, amikor megműtöttek, és ahogy utána ült az ágyamnál
És emlékszem, hogy amikor megműtötték, és én nem tudtam ott ülni az ő ágyánál… Kezdtek világos képeim lenni, kezdtem megérezni hol sétálhattunk el egymás mellett. Pontosan emlékszem, amikor először ültem le éjjel írni, ahelyett, hogy vele beszéltem volna meg. És nincs hibás, és kár is okolni bárkit. Egyszerűen mindketten máshogy oldottuk meg, amikor valami nem klappolt túl jól. Talán veszekedhetünk volna többet… Talán beszélgethettünk volna még többet… De most már tudtam, hogy nincs nagy baj, és biztosan tudtam azt is, hogy ki fogunk kikecmeregni ebből gödörből is.
Alig vártam, hogy este hazaérjen és rázúdítottam az egészet
Felül hagytam a jó emlékek cetlijeit és csak mondtam, mondtam, mindent ami eszembe jutott az életünkből. Hajnalig anekdotáztunk. Valahol a felénél megállt és elgondolkozva azt mondta, hogy: “Nem olyan, mintha az nem is a mi életünk lenne? Hogy fért bele nekünk ennyi minden”. De olyan volt. Mintha egy másik élet történeteit emlegetnénk. De emlegettük, és jól tettük. Egyre jobban visszataláltunk a sztorijainkba, egyre jobban sikerült újra 2004 – 5 – 6 – 7 -ben lenni és csodás volt. A végén pedig akkorát és olyat szerelmeskedtünk, hogy reggel aggódva néztem a plafonra, hogy a helyén van-e még.
Talán neked papírok sem kellenek ahhoz, hogy előkeresd a legjobb emlékeidet
De az biztos, ha leülsz egy kicsit és megpróbálod őket előkotorni, azzal csak nyerhetsz. Csodás érzés és rengeteg energiát kaphatsz a régi önmagadból és abból talán még többet, ha arra rájössz, hogy valaha miért is választottátok anno pont egymást. Ahogy nekünk, valószínűleg nektek is a múltatokban van a válasz a jövőtökre. Kicsit túrd át és remélem te is megtalálod miért is vagy még vele és merre tart a közös utatok.
