Ildikó története a “volt egyszer egy – hol nem volt”-ról
Istenem! El sem hittem
Ott álltunk egy béna VIP rendezvényen, a szakma színe-java bolyongott a nagy kristálycsillárok alatt, pezsgőspohárral a kezünkben és mindenki igyekezett nagyon értelmes és fontos arcot vágni, miközben tekintetével pásztázta a “vadászmezőt” amolyan “kivel is kellene beszélgetni még ma este” szemmel. Na persze én is. Egészen addig, amíg meg nem pillantottam Őt. Basszus! Nem láttam vagy tizenöt éve… vagy tizenhét… jajjj, nem. Kurvára huszonkettő! Atyaég. És pont úgy néz, mint a ballagásomon. Csak sokkal sármosabb. Életem első, beteljesületlen szerelme állt szemben velem.
Annyira elmélyülten beszélgetett valakivel, hogy nem rohantam le azonnal, inkább, csak néztem, mint egy filmet
Hihetetlen. Tényleg pont olyan, mint amikor a gimiben diákigazgató volt és a beszédét tartotta. Fura, hogy milyen magas. De a szeme… ugyanolyan lángoló hévvel beszél. Mindig ezt imádtam benne. Ha valamit akart, azt nagyon akarta. Tök mindegy hányan tartották hülyének miatta,vagy mennyire volt lehetetlen. Csak ne lett volna mindig csaja… vagyis ne lett volna mindig más, mint én.
– Ildikó! – szólt egy férfihang a hátam mögül – Hát eljöttél? De örülök. Tudunk beszélni néhány szót az idei tervekről?
– Oh, szervusz Gábor! Persze, parancsolj. – váltottam kötelességtudóra, hiszen, ha maga A nagy project vezető szólít, így illik, és ezzel azonnal köddé is vesztek a gondolataim a gimiről, meg az Ákosról és egycsapásra visszacsöppentem a valóságba.
Komoly év állt újra előttünk, mögöttünk meg két nehéz, szóval jól elhúzódott a beszélgetés és eléggé indulhatnékom is lett a végére. El is felejtettem milyen fáradtan jöttem és most úgy tört rám, mint egy lavina. Mire a végére értünk, rájöttem, hogy megint egy fél éjszakát húztam a munkanapomra. Igyekeztem végre lezárni és lelépőre fogni. Egyre morcosabb lettem magamra, hogy eljöttem, ahelyett, hogy a macskát az ölembe húzva aludnék már a tévé előtt.
Nagy nehezen elszakadtam a közben csoporttá duzzadt körtől és szemkontaktusokat szorgosan kerülve a ruhatárba jutni. Nem is lett volna ezzel semmi gond, viszont a ruhatáros az sehol se volt. Támasztottam a pultot egy darabig türelmesen, majd egyre türelmetlenebbül, végül kétségbeesésemben fogtam magam, bemásztam a pult alatt és próbáltam megtalálni a kabátom.
– Ildi! Te vagy az?! – hallottam meg Ákos hangját
Ott állt a pult másik oldalán és elképedve nézett rám. Elkezdtem nagyon röhögni. Nem kicsit, pont, mint tizenöt éves koromban, az első irodalmi szakkörös találkozásunkkor. Alig tudtam megszólalni, ő meg nagyon nem értette min szórakozom ilyen jól. – Nem akartalak zavarba hozni. – próbált normálisan beszélni hozzám.
– Zavarba? – kérdeztem még mindig röhögve – Miért lennék zavarban? Kérem a bilétád! Mi a számod? Ugye, nem vesztetted el? – igyekeztem nagyon szigorúan nézni, már amennyire ez ebben a szituban lehetséges volt.
– Nem, dehogy, tessék – és már nyújtotta is egyből kötelességtudón a kis karikán lógó műanyag számot és úgy olyan cuki kisfiús lett az arca, hogy elolvadtam, majd nagy színpadias mozdulattal elvettem tőle. – De örülök, hogy látlak. És hogy vagy? Mi van veled? – igyekezett nagyon kedves, és persze nagyon udvarias lenni. Nyilván még mindig azt hitte, hogy feszengek a ruhatáros melóm miatt.
– Én is örülök! Nagyon. Jól nézel ki! – villantottam a fesztelenebb típusú mosolyomból felé kicsit
– Aha, köszi, de hát még te! Semmit nem változtál… de tényleg. – szerintem azt se tudta melyik lábára álljon, annyira nem volt ura a helyzetnek és annyira mókás volt, hogy kicsit sem esik le neki, hogy ott állok talpig sminkben, frizurában és nem épp ruhatáros munkaruhában…
– Csak egy kabátod van? – lettem újra “ruhatáros”.
– Igen, csak egy.
– Vagyis egyedül jöttél? – jött ki belőlem a huncut.
– Nem. Társasággal, de egyedül megyek.
– Jó, igazából ez érdekelt jobban – és rákacsintottam – bejönnél segíteni megkeresni a kabátod?
– Most viccelsz? Ezt lehet?
– Nem, de fogalmam sincs, hogy pakoltak itt. Az enyém sincs a számomnál – rávigyorogtam – Ne bénázz már, nem vagyok ruhatáros! Csak nem volt itt senki, én meg mennék, bejöttem megkeresni, de nem találok semmit.
Egy szempillantás alatt termett mellettem és végre már ő is vigyorgott
– Te mekkora hülye vagy! – mondta és megölelt. Jó alaposan…
Hátramentünk és elkezdtük túrni a ruhákat és így közösen pikk-pakk meglett a két kabát.
– Hölgyem! – kapta fel az enyémet és feladása kínálta, mint egy úr.
– Oh, köszönöm Uram! – fogadtam el a feladást, megfordultam és egy puszit nyomtam az arcára – Megölelt újra és minden gondolkodás nélkül magához húzva szájon csókolt.
– Atyaég! Hány éve várok erre! – mondta pátoszosan – Nem hiszem el! Megcsókoltam a Balogh Ildit! Ezt most ki a francnak mondjam el? – nagyon röhögtünk.
Az egész éjjel nagyon zűrzavaros lett ezután
A taxiban egymás kezét fogva ültünk, mint a kamaszok, de a hálószobában már úgy szexeltünk, mint akik huszonkét éve erre várnak. A szemében annak a valaha volt 15-18 éves lánynak éreztem magam, a vágyaim, viszont azé a felnőtt nőé voltak, aki a mindent elsöprő gyönyört akarja. És mindkettőt megkaptam. Kislány voltam, aki lehet plátóian szerelmes és egy vadmacska, aki szelídítésre vár. És ő tökéletesen kezelte a rajongásom és a “korbácsom” is. Mindent ismert, mindent értett belőlem. A huszonéve ki nem mondott, meg nem élt vágyak, most őrült erővel taglóztak le mindkettőnket. A kihagyott, elmulasztott évek, most nem hátrányt, hanem határozott előny hoztak nekünk. Bocs, hoznak nekünk! 😉
Ha szeretnél hasonló sztorikat olvasni, lájkolj, oszd meg, szólj hozzá, csatlakozz az oldalainkhoz!
És vásárolj e-könyvet! 😉 Most ajándék nyakpánttal! 😉
