Nem könnyed kávézós és még csak nem is túl vidám…, de sajnos életszerűbb és gyakoribb, mint valaha

Egy tanácsadó barátomtól “kaptam” a történetet és ezzel együtt a lehetőséget is, hogy mély gondolkodóba essek. Íme a történet: 

 

“András, görnyedt háttal, fejét a két kezébe temetve ült a padon, a folyosón. Ahogy kinéztem az ajtón, rögtön tudtam, hogy nem jó hírrel jött. Azt ajtó nyikorgására fáradtan felém fordította a fejét és a két szemében mélységes szomorúsággal nézett rám.

Meglett férfiember, aki még néhány hete világmegváltó tervekkel és változtatásokkal csiszolta volna fényesre megkopott házasságát, most nehéz volt, megtört és színtelen. 

Hang nélkül állt fel és fogalmam sincs, hogy egyáltalán köszönt-e?

Persze ez volt épp a legkevesebb. Szélesre tártam az ajtót és ő gépiesen besétált mellettem. Leült, ahová mindig is szokott, összekulcsolta a kezeit a térdén és nézte, ahogy elfoglalom a helyem a saját székemen.

Nehéz volt részvét nélkül ránéznem, bár nem is hiszem, hogy az érzelmeim teljes kizárása jó cél lehetne, de azért igyekeztem erőt sugárzóan megszólalni:

– Szervusz András!

– Szia – köszönt most már határozottan és még egy barátságos mosolyt is előcsalt valahonnan

– Jól gondolom, hogy történt valami a múltkori találkozásunk óta?

– Gondolom rám van írva… persze, történt – és egy nagy sóhaj kíséretében kimondta: Meghoztuk a döntést.

– Értem. Elmesélnéd nekem, hogyan történt? 

– Persze. Kedden, mikor innen hazamentem, leterítettük a padlószőnyeget, mert már csak az hiányzott az Orsika szobájából, feltettük végre a pontot a másfél hónapos lakás átalakítási hercehurca végére. Volt vidám családi vacsora és tévézgetés és meghitt összebújós alvás. Végre mindenki a maga szobájában… Azt hittem jöhet a megérdemelt nyugi, merthogy végre már ez is megvan. De reggel, amikor felébredtünk és a kávét készítettem a konyhában, ahogy rámnézett, azonnal tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben. Persze, hiába kérdeztem, nem válaszolt a kérdésre, vagyis igen, azt mondta semmi baja, tök jól van, csak szarul aludt.

De nem volt. Tudtam…

Próbáltam még egyszer, de akkor már konkrétan morgós volt…, hogy nehéz, szar napja lesz, legalább én ne baszogassam, hagyjak már neki ennyit, hogy ne kelljen mindig vigyorognia, meg, hogy ő is ébredhet szarul…

Mindegy elment, este hazajött… veszekedtünk hajnalig, majd közölte, hogy ez az egész csak szájtépés, meg lyukfoltozgatás, szar volt ez már a legelején, szar is marad és el akar válni. Azt mondta még, hogy tudja, hogy 4 hónapja azt mondta van még mit mentenünk rajta, de ma már nem hisz benne és bennem sem. Nem tudom mit mondhattam volna erre… Az nem igaz, hogy derült égből a villám volt amit mondott, de végülis rohadtul az volt, mégis. Ott reggel, úgy éreztem mindenem elveszett.”

Szerencsére mindene azért mégsem vesztett el

Az emberségét és a családszeretetét sikerült megőriznie és féltőn vigyáz rá, aggódik érte azóta is. Lezajlottak a “praktikus” megbeszélések és úgy tűnik mindketten a fájdalommentes módszer hívei. Nincsenek hangos veszekedések, nincsenek elfelezhetetlen dolgok, nincsenek el nem varrott szálak. Távolról nézve ilyen egy tökéletes válás. Közelről nézve azonban…

András férfiasan, összeszorított foggal tűri a sors rá rótt terheit…

De úgy tűnik, hogy közben erős, férfi szíve néha bizony belehasad a fájdalomba. Időről-időre ott ül a barátomnál a váróteremben és fejét a kezeibe temetve várakozik, hogy kibeszélje magából a félelmeit, hogy megértésre jusson, hogy tisztán lásson és talán kicsit feldolgozzon a bánatából. Amikor bent leül és beszélni kezd, szavai, gondolatai éles késként hasítanak a levegőbe és a válaszok… Ő is, Zsuzsa is (a terapeutája) tudja, hogy csak az idővel fognak megérkezni.

“- Mi a szarnak játszotta ezt az egészet végig velem?

…És én mi a francban hittem? Gyerekek? Lakás?? …kurva jó. Mindenem elveszett. Hazamenni egy üres albérletbe és tudni, hogy úgy telik el az este, hogy ők már nem lesznek körülöttem…

– De tényleg Zsuzsanna, hogyan lesz ezután? Az, hogy nem szeretjük már egymást a feleségemmel, bocs, a volt feleségemmel, az azt kell, hogy jelentse, hogy kizárnak az életükből? Én nem a feleségemet, bocs a volt feleségemet hagytam csak ott, hanem az egész családomat. Nem leszek ott, amikor leckét kell javítani, ki kell venni a kádból, amikor meg kellene szerelni a bicikli kerekét… és, ha jön egy másik férfi az életükbe? Honnan tudjam milyen ember? Hogyan szólhatok bele, hogy hogyan nevelje a gyerekeimet? És neki joga lesz mindennap velük lenni? Tényleg törődjek bele, hogy kéthetente egy hétvégére lehetnek velem? Hogy vendégségbe jönnek csupán hozzám? Hogyan legyek jó apukájuk ezután, amikor egy szülinapra is időpontot kell majd hozzájuk kérnem? Fogalmam sincs, hogyan folytassam ezután. Azt fogják hinni, hogy őket is elhagytam… ezt hogyan magyarázzam el majd nekik? Nekem nem csupán a házasságom ment tönkre, hanem az egész életem. Félek, rettegek, hogy el fogom veszíteni őket… hogyan csináljam jól? Kérem, segítsen! Én nem akarom elengedni a kezüket…”