A lány a szomszédból elhagyta végre a zsarnok pasiját. Ő Lehetnél te is. Benned lakik, a Te vágyaiddal él, a te álmaiddal kel fel Ő is mindennap
Lehet, hogy más utakon jártok, lehet, hogy más próba tételeken kell átesnetek, de a céljaitok a belétek kódolt képek, megoldásokra fognak vezetni benneteket is. Az élet nem is olyan bonyolult
Nő, mint Te. Sok bajjal, sok napi nehézséggel, sokat hibázott és biztosan fog is még rengeteget… De mindenre van mentsége. Ő legalább megpróbálta. Megpróbálta és -talán nem akkora gond, ha most lelövöm a poént- túlélte.
Lilla
“Négy év küzdelmes “se veled – se nélküled” kapcsolat után, mikor hajnalban ismét arra eszméltem, hogy a fürdő padlóján töltöttem az éjszakát tudtam, hogy lépnem kell. A tegnap esti “beszélgetés” az elmúlt évek leghúzósabbja volt. Mielőtt zokogva berohantam a fürdőszobába, az idegességtől gombóccá zsugorodott gyomorral hányni, talán még azt üvöltöttem, hogy “vége” és “mire kijövök tűnj el innen”.
Talán… ?! De jó lenne!
Semmi kedvem nem volt szembe találkozni vele és ahhoz még kevesebb, hogy tovább kelljen válaszolnom az idióta kérdéseire, vagy magyarázkodnom bármiért. Elfogyott belőlem minden. Kiürültem és elfáradtam. Igen. Csak ezt éreztem. Letaglózó, mélységes-mély fáradtságot. Nem volt bennem már harag. Nem volt többé szomorúság sem. Csak a minden zsigeremet átjáró fáradtság. Túl akartam rajta lenni. Véget akartam vetni ennek az egész őrületnek most. Most azonnal és végre igazán végérvényesen. Tudtam, ha ez most nem így lesz, abba belehalok. Komolyan. Nem bírtam tovább.
Lassan mertem csak kinyitni az ajtót
A testem és a lelkem is elgyötört volt. Fájt minden porcikám és valami nagyon furcsa üresség volt bennem. Körbenéztem és láttam, hogy rohadtul nem költözött el az éj leple alatt. És ettől valahogy váratlanul dühös lettem. Nagyon dühös. Ordítani szerettem volna. Az elkeseredettség, a tehetetlenség lassan kitöltötte az ürességem.
– Robiiii! Robi, itt vagy?
Nem jött válasz
Körbejártam a lakást. Nem volt sehol. Elment… Elment, de nem véglegesen. Fogalmam sem volt mit csináljak. Főztem egy kávét, amit persze meginni nem tudtam, úgy fájt a gyomrom, de leültem a kanapéra és síni kezdtem. Most végre nem görcsösen zokogva, csak szépen lassan megtisztulásra vágyón. Sírtam és igyekeztem gondolkozni közben. Mikor kicsit kitisztult a fejem, felálltam és végignéztem a cuccait. Próbáltam kitalálni mit vitt magával, hátha kiderül, hogy mire számíthatok, mennyi időre tervezte, hogy magamra hagy.
Hát nem sok mindent szedett össze
Csak egy kis sport táskába kapkodta össze a legszükségesebbeket. Vajon mit tervez? Hogy kitombolom magam, szépen végiggondolom, ő meg majd nagy kegyesen visszajön és én boldogan vetem magam a karjaiba?! Túl sokszor volt ez már így… 🙁
Eszembe sem jutott felhívni
És most nagyon nem szerettem volna mással sem beszélni. Előkotortam a telefonom és kikerestem az irodát a gyorshívóból. Sietve igyekeztem rendezni a hangom, hogy meg tudjak szólalni, amikor felveszik végre:
-Jó reggelt! Lilla vagyok. Nem tudok ma bemenni. Elkapott valami nyavalya, nem aludtam fél éjszaka, van valami, amit tudok itthonról intézni? – végighadartam az egészet egyben, hogy még véletlenül se csukoljon meg a hangom közben.
-Ohhh, jajj, te szegény. Nem egyelőre, nem tudok még semmit, de elérünk telefonon?
-Persze. Hívjatok nyugodtan, gépközelben leszek, csak kimozdulni nem merek.
-Ok. És gyógyulj meg gyorsan!
-Igyekszem. És köszi! – megnyugodva tettem le a telefont, valahogy nagyon jól esett most, hogy nyertem egy kis időt magamnak. Most csak magamnak
Próbáltam lefeküdni kicsit, de képtelen voltam egy helyben maradni
Járkáltam körbe, hol dühösen, hol a magányos félelmeimmel. Megeresztettem egy kád vizet. Szerettem volna végre egy kis nyugalmat találni. De sajnos a gondolataim elől nem tudtam elég mélyre merülni a habokba. Zakatolt az agyam. Hogyan tovább? És most mi lesz? Mit kell ilyenkor csinálni? Mit felezünk? Én költözöm? Ő költözik? Mennyi is a rezsi? Menni fog egyedül??
Nem bírtam tovább a saját tépődésem
Rohadt hangosan tud ilyenkor kattogni az ember agya. Kitápászkodtam hát a vízből és egy “bátor” döntéssel a futócuccom kezdtem keresni. Mennem kell. Le kell halkítanom valahogy a gondolataimat. Felöltöztem, próbáltam legyűrni egy pohár vizet és elindultam. Kicsit még öklendeztem, de éreztem, hogy nem maradhatok itthon. Mennem kellett. A lakás közel volt a szigethez, ahol futni szoktam. Csak a hídon kellett átsétálni és már ott is voltam. Hideg volt még, de ez most kifejezetten jól esett. Élveztem, ahogy a levegő az arcomhoz ér és kicsit hunyorogtam a hirtelen erős fényben. Összehúztam a mellényem zippzárját és sietősre fogtam a lépteimet. Az autók szenvtelenül mentek el mellettem és az a néhány kósza gyalogos sem vetett rám egy pillantást sem. Jó volt. Nagyon jó. Kezdtem érezni, hogy újra élek. A lábaim csak léptek maguktól, figyeltem körülöttem a forgalmat, igyekezetem átvenni a ritmust.
Ok. A város működik. A testem működik. Van munkám. És néhány igazán jó barátom is. Nem lesz itt semmi gond!
Elértem a futópálya jól ismert piros gumisávját. Felléptem és mint Pavlov jó kutyái, a lábaim futólépésre váltottak. Kocogtam, futottam, néha kicsit még sprinteltem is. Éreztem, ahogy az endorfin elkezd dolgozni. Merev izmaim szép lassan bemelegedtek és élvezni kezdtem az egészet. Minden lépéssel egyre erősebbé váltam. Erősebbé és önállóbbá. Percekkel később már széles mosollyal az arcomon vágtáztam. Úgy éreztem nincs olyan dolog, ami megállíthatna. Nem voltak akadályok és nem voltak bántó szavak. Nem volt többé béklyó a testemen. Boldog voltam. Hosszú percekig “csak” boldog voltam. Négy teljes kört futottam önkívületi lebegésben. A végén vettem egy palack vizet, szép lassan megittam, míg a hídig visszasétáltam.
Hazaértem. És nem volt semmi rossz érzésem
Nem omlott össze az életem. Azt teszem, amit minden nap. Lezuhanyoztam, megreggeliztem és telefonáltam párat. Kizárólag munka ügyben, mert közben azért a napok óta halogatott dolgaim utolértek. De ez nem volt baj. Sőt. Tettem a dolgom. Fontos voltam és szabad. Mire észbe kaptam már délután három is elmúlt. Kezdtem éhes lenni. Felhívtam még egyszer az irodát, bejelentkeztem, hogy élek és, hogy holnap már biztosan bemegyek. Felhívtam Barbit és megbeszéltem vele estére egy randit. Koktélozni készültünk, mint a “nagyok”. Előtte még leléptem a kisközértbe, mert eléggé le volt ürülve a hűtő, meg mert jól esett most egy-két szót váltani, bárki független és kábé ismeretlen ismerőssel.
Napközben végig próbáltam figyelni magam
Kerestem a pillanatot mikor esem majd kétségbe újra, vagy mikor jön az a pillanat, amikor le kell fognom a kezem, nehogy felhívjam, de nem jött. Sem a kétségbeesés, sem a telefonálhatnék. Bátor, de határozott megállapítást tettem magamban:
“Igen. Itt volt az ideje, és igen, túl vagyok Rajta”
Kicsit hátbaveregettem magam képzeletben és igyekeztem élvezni az új és felszabadító érzést
Megmostam a hajam, kikerestem a legmenőbb ruhám és kiléptem a “harctérre”. Hívtam egy taxit. A kapu előtt vártam kicsit izgatottan. Beültem és hagytam, hogy az új Lillát elvigye az új életébe. Hét órára beszéltük meg a Barbival. Nem volt még ott, kicsit várni kellett rá, de még ez sem zökkentett ki. Tudtam, hogy jól nézek ki és a napközben magamra szedett új magabiztosságommal leültem egy jó kis asztalhoz.
Kevesen voltak még. Korán volt
Mi is csak azért beszéltük meg ezt az időpontot, hogy tudjunk kicsit nyugiban beszélgetni, mielőtt az éjszaka beindul. A pincér cuki volt és készséges, még beszélgettünk is pár szót, sőt, felcsábított a pulthoz, hogy ne üljek egyedül. Jól esett és perszehogy mentem. Barbi is befutott és lehengerlő mosolyával azonnal elhabzsolta a lelkes kis udvarlómat, de nem bántam. Imádtam a nőt! Elképesztő volt. Tiszta élet, tiszta báj, csillogó tekintet és akkora agy, hogy a fal adta a másikat. Na ő az az ember, aki egy perc alatt teszi helyre a dolgokat. Bárkiét. És mindezt persze úgy, hogy még szereted is érte. Robi nem véletlenül nem kedvelte, lássuk be. Dehát nem is az ő barátnője volt, hanem az enyém. Imádtam a kalandokat, amiket együtt átéltünk valaha és szerettem, hogy ragaszkodott hozzám. Mindig tudta mennyi belőle a sok vagy, hogy mikor kell tényleg megfogni a kezem.
Nos hát, tő mondatokban vázoltam neki az elmúlt heteimet és a döntésem
Nem adott tanácsot, nem helyeselt, nem kritizált. Csak végighallgatott és rendelt a hülye koktél mellé egy vodkát. Hát ezért volt ő a legjobb barátom! Mindent elmesélt ő is, amiről lemaradtam a közelmúltban és csak röhögtünk, röhögtünk és egyre jobban. Ittunk egy jó pár vodka narancsot és elindultunk, hogy kitáncoljuk magunkból, az esetlegesen bent ragadt, ki nem mondott gondjainkat.
Taxival mentünk át az egyik menő klubba és pillanatok alatt a táncparkett közepén tomboltunk
Annyira jó volt. Egyszerű, felszabadító és mindent megoldó. Nem is kellett nekem már semmi a múltból. Nem volt min gondolkoznom többé. Élni akarok! Szórakozni, flörtölni, bulizni. Az alkohol gyorsan kiürült és itt már nem fogatunk el semmi italt. Ennyi józan eszünk még volt. Szóval a végén már csak a tánc adta az extázist, na és persze a pasik. Kiderült, hogy kelendőek vagyunk. Táncoltunk és persze udvaroltattunk magunknak. A végén közös taxit hívtunk, hogy megelőzzük a felesleges kérdéseket és a kéretlen vagy túl nyomulós pasikat. Őt vittük előbb haza, mert ő belvárosi lány volt, majd mikor kiszállt a kocsiból kényelmesen hátradőltem és élveztem az éjszakai várost. El is felejtettem már mennyire imádtam ezt régen. Szólt valami kellemes zene, a taxis szótlan volt én pedig határtalanul feldobott. A színes kivilágított város, mint egy hatalmas filmvászon. Lenyűgöző látvány. Tele energiával, tele lehetőséggel. Úgy dőltem az ágyba, ahogy voltam. Ájultan és békésen aludtam reggelig. És így ért ébredés is.
-Ooooo, igen! Hellóóóóó Lilla! -köszöntem hangosan a tükörképemnek
Nem voltak sötét karikáim, a hajam egész jó volt és mosolyogtam. Önkéntelenül és fesztelenül mosolyogtam. A kávém forró volt és illatos. Bekapcsoltam a tévét, megnéztem a híreket, összeszedtem a laptopom, a telefonom, az összes kábelt és tettre készen léptem ki a lakás ajtaján. Minden új volt és minden nagyon tetszett így ahogy van. Az autóból felhívtam Barbarát:
Leparkoltam és nekiestem a munkámnak
Mindent, de mindent megcsináltam, amit hetek óta tologattam, vagy próbáltam lepasszolni. Sőt! Segítettem másoknak is, kávét főztem kedvességből és még az ebéd rendelést is én írtam össze. Tele voltam életkedvvel és energiával. Egyetlen pillanatra sem gondoltam, hogy fel kellene hívnom Robit. Elkezdtem sajnálni. Na nem annyira, hogy ez bármiben is megingasson, csak, mint embert. Lesz egypár rossz apja az biztos. De hát ez már az ő problémája. Valójában már el sem tudtam képzelni, hogyan is voltunk mi egy pár. Olyan távoli volt a kapcsolatunk, mintha valami másik dimenzióban lett volna.
Valamikor napközben megbeszéltük a Barbival, hogy hétvégén elutazunk valahová
Mindegy volt a cél, csak ne legyünk a városban. Mivel eddig Robi nem hívott, valahogy úgy éreztem, hogy ki fogja húzni péntekig biztosan. És én nem akartam ott lenni. Nem akartam már részt venni a nyomorában. Lehet, hogy önző és gyáva gondolat volt ez tőlem, de eszem ágában sem volt a szemébe nézni. Nem magamtól féltem. Attól, hogy ne okozzak neki a kelleténél nagyobb fájdalmat. Ha most meglátná a fejem, tuti, hogy nem egy seggbe- de minimum egy tökönrúgásnak élné meg. Jobb neki, ha gyávának hisz, minthogy lássa, mennyire erős is vagyok valójában. Szóval inkább hős megmentőként tekintettem most magamra.
Vártam a hétvégét, mint egy kisgyerek a karácsonyt
Tudtam, hogy gyökeresen felfordult az életem. És ezt észre is vette körülöttem mindenki. Biztos a rezgések, vagy a csillagok, ki tudja, de egyszeriben az egész világ felém fordult. És nem akárhogy! Mosolyogva! És nekem nem kellett mást tennem, mint visszamosolyogni. Minden a helyén volt, vagyis pont oda készült.
Tudtam, hogy a huncut szellem kiszabadult a palackból és azt is, hogy bizony most egy jó ideig senki ember fia nem fogja tudni visszavarázsolni
Lilla voltam. Csak most épp egy másik Lilla. Ravasz-kamasz kíváncsisággal teli, de érett női vágyaktól duzzadó Lilla. Szerettem őt. Tombolt bennem a vadász szenvedély. Elindultam és tudtam, hogy becserkészem, leterítem és meg is főzöm mielőtt megeszem a szerencsés áldozataimat. A szerelmet kerestem újra. Csak most nem a lángoló, rózsaszín szemüveges, ártatlan szerelmet. Sokkal inkább a mindent felemésztő, letaglózó, izgalmakkal teli testi szerelmet akartam.
Nem akartam magyarázkodni, főzni, kádat súrolni. Meg akartam kapni ami nekem jár
Elképesztő, de 2 napon belül fenekestül borult fel bennem az elmúlt 2 évem minden terve és célja. És élveztem. Felhívtak régi szerelmeim, flörtölt velem a boltos, a felszolgáló és még a taxisok nyelve is megeredt. Nem hittem, hogy bennem lakik még a régi boszi, de bizony ott volt. Lerakta a terheit, kavart egyet a varázsfőzetén és szívesen megkínált vele másokat. is.
A péntek késő délután már a Balatonon ért bennünket
Strand idő ugyan nem volt, de a laza pulcsis sétány-séta így is felemelő volt. Nameg mellé a rozé-fröccs. Nem is gondoltam, hogy ilyen sokan lesznek már a tóparton. De gyülekeztek a romantikára, kalandra vágyó városlakók szépen. Elvegyültünk, asszimilálódtunk és őrülten jól éreztük magunkat. Nem voltunk túl rosszak, de jók semmiképpen. Nem törtünk össze bosszúból egy szívet sem, de bezsebeltünk annyi plusz férfierőt, amennyit csak tudtunk. Vasárnap hajnalban, az első idegen helyen édredéskor, kicsit talán összeugrott a gyomrom, de a frissen főzött kávé illata gyorsan elhessegette minden lelkiismeret furdalásom. Fura volt, hogy mennyire nem volt idegen a helyzet. Teljesen világosan láttam, hogy az ég világon semmi de semmi nem köt már Robihoz. Összegyűjtöttük a folytatáshoz, az újrakezdéshez szükséges energiát és mellé azért jó néhányszor a telefonszámunkat is lediktáltuk.
Most már valóban felkészültem, hogy este, Pestre visszatérve becsomagoljam az ottmaradt cuccait
Még úton a város felé, a kocsiból fel is hívtam. Éreztem, ahogy megremeg a hangja, de valószínűleg pont annyira csengett határozottan az enyém, hogy nem mert ellenkezni velem. Megkértem, hogy ha nem nagyon muszáj, ne folytassuk a keddi beszélgetést, csak jöjjön fel hétre és, ha ő is egyetért velem, költözzön el ő. Egyetértett. Kértem, hogy addig még gondolja végig, miket szeretne elvinni a lakásból. Igyekeztem nem utasító, de kellőképp tárgyilagos lenni. Feljött, megpuszilt, összeszedte, elvitte. Persze megkérdezte, hogy nem lenne e még valami amit meg kellene beszélnünk, de nem volt. Nekem már semmi mondanivalóm nem volt számára. Nem állítom, hogy nem bőgtem még vagy egy fél órát ezután, de már nem azon sajnálkozva, hogy mi ment tönkre és miért, egyszerűen csak a veszteség az veszteség. Még akkor is, ha kvázi győztesként jössz ki belőle.
