A jelenség neve: kölcsönös megnemértettség
Gondolom ismerős a szitu, amikor tök mindegy mit mondasz nem megy be és ez a jobbik eset! Mert van olyan is, amikor bármit mondasz neki, az ellenkezője megy be. :O
És ez most az a ritka eset, hogy a kommunikációnak ehhez semmi köze. Ugyanis tényleg tök mindegy, hogy hogyan mondod… beszélhetsz te szépen, csúnyán, megfontoltan, előkészítetten, a kommunikáció szentháromságát figyelembe véve, mert nem ez a gond!
A gond az, hogy azért nem érti meg a mondanivalódat, mert képtelen befogadni
Nem, nem hülyült meg teljesen, csak képtelen magáévá tenni, mégpedig azért, mert valami belső félelem, valami belső gát, korlát, ellenkezés nem engedi ezt meg neki. Pont olyan, mint egy kisgyerek aki, ha befogja a szemét akkor szentül el is hiszi, hogy nem látszik…
És máris itt vagyunk a kulcs-szónál. Ugyanis mi a jó párkapcsolat alapja?
Kik alkotnak egy működőképes, jó párkapcsolatot? Úgy bizony, két felnőtt, felelősségteljes ember. És akikről most beszélnünk, ők azok a felnőttnek látszó emberek, akik az érzelmeikben még képtelenek voltak a korukhoz megérni. Azt látom, hogy az élet más területein sokkal könnyebb felnőttnek lenni. Ám míg a legtöbb helyzetben simán “eljátszhatjuk”, hogy érettek vagyunk a feladatokhoz, a kapcsolatainkban könyörtelenül előtör, ha mégsem.
A probléma azzal, ha valaki hamarabb kezd bele egy párkapcsolatokba, minthogy érzelmileg felnőtt volna, hogy neki bizony a kapcsolata közben kell ezt megélnie és én mondom, ez nem egy könnyű feladat.
Tudom miről beszélek. Én például nagyon későn értem meg arra, hogy igazi társként lehessen rám számítani a kapcsolatomban, nem véletlen, hogy majdnem 30 éves voltam, mikor férjhez mentem.
Dehogy miért akkora a gond az, ha a kapcsolatunkban kell felnőtté válnunk?
Hogy amíg ez nem következik be, addig esélytelen, hogy egyensúlyban legyünk. Mások lesznek a szerepeink és borzasztó nehéz lesz szembenéznünk a rengeteg változóval ami nap, mint nap ránk vár és gyakorlatilag a rettegés lesz a legállandóbb társunk. Hiszen amíg nem tudunk önmagunkban stabilan, biztonságban lenni, addig minden változás az ellenségünk lesz.
Pont mint a kisgyerek… életbevágó a nyugalmához a napirend, minél kevesebb legyen a hirtelen változás, nyaralni mész? vidd a fél házat, különben nem lesz komfort érzete…
És, hogy jön ide az, hogy nem értitek meg egymást? Hogy ez az egész megrontja a kapcsolatotokat?
Hát úgy, hogy az a fél, aki nem retteg, aki képes élni, változni, tenni.. az egyszercsak úgy fog szerepelni ebben a kapcsolatban, mintha Ő maga lenne a kapcsolat ellensége. Mert:
- “Neked ez a kapcsolat nem is fontos”
- “Te jól érzed magad mindenféle idegenekkel”
- “Neked már én kevés vagyok”
- “Te már kifelé gondolkozol ebből a kapcsolatból”
Naponta fogja a fejéhez kapni az ehhez hasonló vádaskodó sértegetéseket, teljesen mindegy, hogy mit csinál!
És ráadásként jönnek majd a fenyegetések, a gyerekes visszavágások
Hogy „oké, ha te képes vagy rá, akkor én is”…hiszen a rettegő embernek nyilvánvalóan a megoldásai is félelemtől átitatottak és persze logikus lépések nélküliek lesznek.
Egy idő után pedig nem fogsz neki semmit mondani, mert elkezded kímélni
…nameg persze magadat is. Mert nem fogsz beszélgetni egy olyan emberrel, aki a saját aggodalmait rádtolja és bűnözőnek állít be, pusztán azért, mert te tudsz „normális” lenni.
Bár más gyökérről indul, mint a féltékenység, ugyanolyan gyilkos, fullasztó és cseppet sem természetes egy idő után. Hiszen te párkapcsolatra vágysz, nem egy hisztis gyerek pátyolgatására. Egy ideig persze lehet tolerálni, akár örökre is, de attól ez még nem egy valós, igazi párkapcsolat!
Rettegni a változástól, elutasítani azt, hatalmas béklyó és élhetetlen élethelyzet, hiszen minden változik!
Van ami percről percre! Nem, -fogadd el- semmi nem marad a régi! És ez így van jól!!!!!
Szóval a változások megakadályozása helyett jobban teszed, ha inkább azon kezdesz el dolgozni, hogy az új jobb legyen! És hidd el, amit ezt sikerül elérned, minden szépen magától a helyére kerül.
