Megint tavasz, megint szabadság, megint bugyiforradalom
És mint minden évben, most is a váratlan, örömteli felismerést hozta. Ahogy tavaly Nóránál: https://nokomment.cafeblog.hu/2017/07/07/a-punci-hatalom-a-meztelen-punci-nagyhatalom/, most Andreánál:
“Végre az első olyan igazán meleg nap, amikor olyan ruhát lehet felvenni, ami alá nem kell bugyi. Tudom, most sok nőgyógyász kap a fejéhez, de mondhat nekem bárki bármit, kell néha ennyi őrültség. Hogy miért? Hogy eszembe jusson, hogy NŐ vagyok és megérezhessem kicsit a testem hatalmát, az elemi ösztönt ami bennem lakik és ami kihozza azt másból is.
Unalmas hétköznapi bevásárlás, egy unalmas áruházban
Vagyis annak indult. Toltam egykedvűen a kis bevásárlókocsimat, elmerülve a cetlim és az áruk sokasága között, amikor észrevettem, hogy egy szempár majd átfúrja a pólóm. A pólóm, ami egy hétköznapinál is hétköznapibb, zárt nyakú, egyszerű kis fehér darab volt, nyomokban sem tartalmazott kihívó, vagy figyelemfelkető elemeket, de ez a pasi mégis úgy nézte, mintha nem is tudom mit látna át rajta és egyre közeledett. Próbáltam persze nem észrevenni, de ahogy mellém ért megállt. A melleimről az arcomra, majd vissza a melleimre nézett és, mintha ez teljesen természetes lenne, szép hangosan, illedelmesen azt mondta Nekik: “Jó napot kívánok!”. Gyakorlatilag mellen köszönt, majd ahogy jött, szépen el is ment.
Kicsit furán, kicsit zavartan, de mentem én is tovább, pakolva a kocsimba a mindenféle élelmiszereket
Azért nagyon fel nem kavart, de persze nyilván jól esett, hogy észrevett ma valaki. De pont ma? Se smink, se frizura, se magassarkú… nem is emlékszem mikor szólt be valaki így utoljára. Jó tudom, nem egy nagy cucc, sőt, régen talán sértőnek is éreztem volna, de végülis annyira nem volt bunkó és olyan őszintének tűnt, még akkor is, ha a melleimhez beszélt. Mindegy, az élet ment tovább, én meg visszacsúszva a kis gondolataimba, elmerengve a napi feladatokon tettem amit kell. Megvettem mindent, fizettem, bepakoltam a kocsiba, újra ellenőriztem a listát, majd toltam a bevásárlókocsit vissza a helyére…
És a kocsi-gyűjtőhelyen ott állt megint az a férfi, harmadmagával
Nyugodtan elsétáltam mellettük és konstatáltam, hogy tényleg nincs egy bunkó kinézete. Középkorú, átlagosan öltözött, jól ápolt férfi volt egy teljesen normális beszélgetésben valakikkel. Visszagurítottam a helyére a kocsim és mikor megfordultam ott állt egy lépésre mögöttem.
– Ne haragudjon, hogy annyira bunkón megbámultam, de én kurva rég nem láttam ilyen szép nőt, mint maga. Ne haragudjon, hogy káromkodom, de maga egy olyan dekoratív asszony. Kurva komolyan mondom, maga egy csoda. Csak még ezt szeretettem volna mondani és tényleg elnézést. Szép napot! – épp csak egy “köszönömöt” meg egy “viszont Önnek is-t” tudtam mondani, mert már hátat is fordított és, mint aki jól végezte a dolgát ment a többiek után a kocsik felé.
Én meg csak ott álltam még kicsit és akkor elkezdtem végre nagyon mosolyogni. Hát így, két “kurvával” egy gondolatban, még sosem dicsért meg senki és mégsem esett egy hangyányit sem rosszul. Bárhogy fejezte is ki magát, a szemében tényleg őszinte elismerés volt és én díjaztam a bátorságát, hogy nem tartotta magában.
Persze még merengtem, hogy miért pont ma kaptam ezt a semmiből született bókot, amikor is a kocsimhoz érve egy kósza szellő be nem libbent a szoknyám alá és meg nem éreztem, hogy AHA! Hát rajtam nincs bugyi! Nevessetek ki, de ezer százalékig biztos vagyok benne, hogy ezt vibráltam magamból. Ezt sugároztam, ezt rezegtem, ennek volt tudatában az agyam. Hiába a fáradt tekintet, hiába a lapos cipő, a testem meztelen tudata bizony átsugárzik az ócska kis fehér pólón, a gyűrött szoknyán és simán megbolondít olyanokat, akik “meghallják”.”
