Ma, azt hiszem, elsírtam az összes búcsú, fájdalom, öröm és mindenféle könnyem…
Nem túlzok! A nagyobbik fiam elballagott az oviból… este meg jött az egyik beszélgetős műsor a tévében, amiben a “mindennek megvan a maga ideje” témát feszegették… “Tényleg???” – vágtam volna ki legszívesebben a tévét az ablakon, de basszus, kurvára tényleg!
Amikor ott ülsz, a kicsi óvodai széken és úgy érzed belehalsz… Jó ebbe talán még nem, de a következő dalba, verssorba, gondolatba már biztosan, akkor bizony azt gondolod, hogy igen. Elgémberedve helyezkedsz és érzed ahogy a könnyeid, a megengedhető kis csordogálás helyett, gáttalan zuhatagként szántják az arcod és egy ideig még ment, hogy szemlesütve pillogtál, de a következő pillanatban a fájdalmad, az egész arcod egy torz görcsbe rántotta össze és mégis a méltóságod volt az utolsó ami eszedbe jutott, mert már nem számított semmi… na akkor, elszabadul a lelkedben a pokol.
És persze egyik vers jobban szaggatja a szíved, mint a másik és a gyerekek sorra megdöntik az egész éves cukiságfaktorokat…
Te meg csak zokogsz, mint egy mindent elvesztett hontalan, pedig te vagy a világ legboldogabb embere. Mégis mi a franc ez? Ugyanmár! Kit akarsz átverni? Mindened megvan. Pont most van meg MINDENED! Gazdagabb vagy, mint amire valaha vágytál. De pontosan tudod, hogy ez mibe került. Tudod, hogy az a sok édes, kis ártatlan gyerek, miken fog még átmenni. Mi vár rájuk. És egyiknek sem kívánod, a felét sem, de persze, mivel csöppet sem vagy egy ostoba lény, azt is tudod, hogy nem lehet, nem szabad senkit sem megvédeni a saját sorsától… Hát ettől még rohadtul sokkal nehezebb ez az egész.
Most akkor örülünk vagy sírunk?!
Hát nyilván mind a kettőt egyszerre. Hiszen olyan nagyon csodás és olyan nagyon ijesztő, ahogy minden változik és mégis minden elcseszettül pont ugyanolyan… Pont ugyanolyan, tök mindegy milyen a rendszer… Tök mindegy milyen a technika az emberek mögött. Az édes kicsi gyerek lelkük (lelkünk) pont ugyanannyira vágyja, hogy egy új korszak köszöntsön már végre be…, hogy iskolásnak hívják…, hogy legyen iskolatáskája (ha nincs is már rá semmi szükség), meg padja… hogy legyen feladat, ami csak rá vár….
És mi meg persze kurvára büszkék vagyunk…
Drukkolunk, hogy el tudja mondani végig a verset…, hogy sikerüljön a dal…, hogy ne süljön bele egyik feladatba se…. és közben legszívesebben megállítanánk az időt. Örökre. MOST. Minek ez az egész?? Hová sietünk?? Miért nem maradhat még kicsit tovább picigyerek??
És nem maradhat…
Mert már Ő szeretne menni. És igen, büszkék vagyunk… NAGYON! Mindannyian…. a megszakadt szíveink mögött mind tudjuk, hogy ez az élet rendje. Nade ettől még büszke anyu- szívem, csordultig van tele aggodalommal, hogy megmentsem és elengedjem, támogassam és megvédjem, mert tudom, hogy mennyi varga betű és mennyi otromba buktató vár még Rá és persze itt állok és szeretném végignézni, ahogy átsétál ezeken és szeretnék mindig büszke lenni, ahogy feláll minden bénázása után, úgyhogy miután ezt megírtam, összeszedem a széthagyott ünneplő ruhákat, berakom a mosógépbe és beállítom az időzítőt úgy, hogy csak hajnalban induljon el a program, nehogy felzavarja az álmából a centrifuga hangja…
Mert szeretem, ha álmodik…
És minden reggel imádom, ahogy elmeséli miket látott éjjel és azt kívánom, hogy a kis vágyai, a céljai, az élete olyan legyen mint ezek az álmok. Csodásak, izgalmasak, könnyűek, hogy megélhessen mindent. Hogy megkapjon minden utat. Hogy szárnyalhasson, hogy ne legyenek korlátai, hogy ez a ballagás valóban egy új kezdet legyen. Csak még olyan kicsi és védtelen. És annyira hasonlít ránk. Minden gondolatát ismerem és közben sokszor meg azt se tudom hogy ki Ő. Minden benne van belőlünk, de egyikőnkre sem hasonlít igazán. Tudom, hogy tudok Neki segíteni, de nem tudom mivel segítek valójában és ijesztő, hogy nemrég, de tényleg nagyon nemrég, még olyan nagyon pici volt… itt szuszogott, velünk lélegzett, most pedig egy öntudatos önálló ember. De persze látom, hogy csodás és tudom, hogy minden rendben lesz. Nincs is semmi gond.
Jó utat Szívem!
