Kitti vagyok, 37 éves és igen, BOLDOG
Nemcsak úgy “bele a világba” boldog, hanem úgy “istenigazán”
A fővárostól nem messze, egy kisvárosban élek és minden napom élvezem. Elértem számtalan dolgot az életemben: van jól menő vállalkozásom, sokat kirándulok, utazom amennyi jól esik, szórakozok önfeledten és az emberek mégis sajnálnak!
Sőt! Lesajnálnak!
Hát igen, 37 éves vagyok, elvált, gyerektelen nő… És ezen kívül semmi más nem számít a világnak. Úgy tűnik az egyetlen ami miatt az emberek képesek megítélni, az az, hogy feleség és anya vagy-e.
És én nem vagyok
Tehát, nem is létezem. Pár éve gyakorlatilag egy peremvilágban élek és sok idő volt, mire rájöttem, hogy ott vagyok. Lassú volt az út, de mára nem túlzok, ha azt mondom, hogy alig akad a szülővárosomban olyan, aki szóba mer állni velem…
Pár éve még bárhová mentem, legalább megkérdeztek
De mára csak egy önmagáért élő, meddő, semmirekellő lény vagyok. Mint egy fertőző beteg, egy kirekeszteni való félelmetes valaki.
És mindezt úgy, hogy fogalmuk sincs ki is vagyok valójában
Ők eldöntötték ezt és én bármit teszek, bármit csinálok, az az Ő szemükben egyáltalán nincs. Szerintük minden lépésem csak menekülés, “mert nincs gyerekem”. Persze én nem hallom a hangjaikat, hiszen velem már beszélgetni is kár, szegény anyám és nagynéném kapja az értékelést, már aki őket méltónak tartja erre.
És basszus, én közben tényleg tök boldog vagyok
Az életem teljes, szórakoztató és nagyon is tartalmas. A kis cégem, amit létrehoztam, sosem ment még ilyen jól, na persze 8 évem nagyon kemény munkája van benne…
“persze, hogy ennyit dolgozik, hisz nincs gyereke”
Minden másnap futok, rengeteget túrázom, az ország összes várát, összes természetvédelmi területét bejártam…
“hát perszehogy folyton megy szegény, hát nincs gyereke. Csak nézz rá, lassan már egy futóbolond”
Nameg, utazom is persze, amennyi belefér! Sajnos nem sokat, de nyilván az átlagoshoz képest rengeteget…
“jobb is szegénynek, ha úton van, valami neki is kell, ha már nincs gyereke”
És, hát persze, ha időm engedi, nyilván ott vagyok minden buliban…
“rossz vége lesz ennek. A férfiak kihasználják és ő nem veszi észre, mert a bulikba menekül. Szegény, legalább mondjuk kicsit szórakozik, ha már gyereke nincs”
Hát így élek én… és persze a férjem is ezért hagyott el
És senki, évek óta senki meg sem kérdezi, hogy vagyok, ki vagyok, vagy mit miért teszek. A legjobb gimis barátnőmtől hallottam utoljára élő szóban, hogy az életem szart se ér, ha nincs gyerekem…
Én ezt nem értem
Tényleg bármit teszünk, az nem ér semmit, ha nem szültünk? Hát hol vagyok én? Hol van a NŐ? Amíg nem toltál ki magadból egy gyereket, semmi vagy tényleg? Már uram bocsá’, de erre a macskám is képes.
Csakhogy tudjátok: nem azért nincs gyerekem, mert nem akarok!
Nagyon is szeretnék. De nem fogok addig gyereket szülni, amíg nem találom meg az Apukáját! Hogy lenne pénzem, lehetőségem, vállalhatnám egyedül is?
- Először is: mi közötök van hozzá??
- Másodszor: meg ti normálisak vagytok??? Ti halljátok saját magatokat?!
Elfogadhatatlan, hogy egyedül élek és, hogy igenis hiszek magamban, -meg egy kicsit a tündérmesékben- hogy megtalálom életem legnagyobb vállalásához a TÁRSam?
Leprásként kell élnem, megítéltek, miközben lehet, hogy százszor teljesebb életet élek, mint ti? Kérdezzetek! Beszélgessetek! Tudjátok én mit gondolok rólatok, ítélkező, kedves embertársaim? Hogy baromira nem én menekülök magam elől, hanem TI!
