Az ünnepek környékén sok szülő elgondolkodik azon, hogy most akkor tényleg hazudjunk a gyereknek a Mikulással meg a Jézuskával kapcsolatban?
Megoszlanak a nézetek a hinni jó és a legyünk őszinték között. Mindent meg lehet és meg is kell beszélni, figyelembe véve a gyermek életkorát és még inkább érettségi szintjét, az ő hozzáállását. Amit ne tegyünk: ne erőltessük rá a mi gondolatunkat, ne adjuk a szájába a mi álláspontunkat. És nem csak a Mikulásról beszélek!
Azt gondolom, ha egy család leül beszélgetni és meghallgatja a másikat, akkor jól ismeri a gyermekét. A gyerekek okosak, figyelmesek. Lehet, hogy azt hiszi a szülő, hogy a gyerek teljesen belemerült a játékba, rajzolásba, de ő akkor is fülel és figyel. Egy gyerek számára anya és apa az első, az ő szavaik felülírnak minden mástól hallott mondatot. Óriás a felelősség a szülőn. Számít, ami elhangzik és az is, ami nem, lényeges a hangsúly és egy ki nem mondott vagy suttogva elejtett kifejezés is.
A figyelemelterelés csak egy darabig működik…
A Mikulással kapcsolatban nálunk konkrét kérdés nem hangzott el. Ugyanakkor pár nappal december 5-e előtt kisfiam kijelentette, hogy ő már tudja, hogy nincs is Mikulás, csak mi rejtjük el a csomagot a csizmájába.
Mindketten meglepődtünk, hogy ezt már így ki meri jelenteni. Egyikünk sem akarta várakozás varázsát elrontani, így férjem végül a megerősítést és a megcáfolást is kerülve annyit mondott, hogy attól, hogy ő így gondolja, ezt kérjük, ne hangoztassa a kisebb gyerekek felé. Beszélgettünk még a Mikulásról, inkább őt kérdezgetve, miért gondolja így, hallotta-e az iskolában valakitől. Okos nagyfiú már a hétévesünk, sejtettük, hogy már kezdi összerakni a képet. Nem volt más hátra, mint elfogadni a tényt, hiszen ez egy folyamat része a gyerekeknél.
Este majd reggel is a karácsonyi mesekönyvből meséltem, aztán odabújtam hozzá és csak annyit mondtam:
-Én azért hiszek.
-Tudom, Anya. -válaszolta.
Közben pedig tényleg azt éreztem, hogy ő érti és érzi az egész helyzet jelentőségét.
Azt, hogy nem akarunk hazudni, csak szeretnénk, hogy szeresse a meséket, hogy kicsit legyen még kisgyerek.
Azt, hogy hinni lehet, hinni jó.
Azt, hogy nincs egy kizárólagos igazság, nézőpontok vannak, amik eltérhetnek, változóak. Talán tudja, érzi azt is, hogy különbözőképpen gondolkodunk erről mi is itthon, mert míg én álmodozó, a varázslatban hinni akaró valaki vagyok, az apukája inkább realista. Különbőző emberek vagyunk, különböző látás-és gondokodásmóddal és ez így van jól. Nagyobb gond lenne, ha mindannyian egyformán gondolkodnánk, ugyanazt tennénk, csak és kizárólag ugyanaz tenne minket boldoggá.
A fél mondatom és az összebújás után rábíztam a dolgot, nem erőltettem, hogy ő is higgyen, nem ragoztam, csak egyszerűen úgy éreztem, most ennyit még hozzá szeretnék fűzni a Mikulás-témához. Tudja, hogy én mit gondolok, de ő is gondolkodhat másképp. Én elfogadom őt úgy, ahogy van és ő is engem így, ahogy vagyok.
Minden gyerek más és ahány ház annyi szokás. Ám egy valamit nem szabad elfelejtenünk, és nemcsak decemberben, hanem az összes napon:
Ne adjuk a gyerekünk szájába a mi gondolatainkat, érzéseinket.
A gyerek egy külön önálló lény, nem a mi mini változatunk, nem kell ugyanúgy látnia a körülöttünk zajló történéseket, nem kell ugyanúgy fájnia neki, ha nekünk rosszul esik valami, nem biztos, hogy attól lesz boldog, aminek mi örülünk.
Amikor megfogalmazzuk egy témáról a saját véleményünket, akkor mindig vegyük figyelembe a gyermekünket, hiszen ott él velünk.
Több lehetőségünk is van:
Ne titkolózzunk, de ha olyan ügyről van szó, amit ő még nem ért, ne előtte beszéljük meg. Beszéljünk akkor, amikor ő nincs jelen (alszik vagy óvodában/ iskolában van).
Ha mégis muszáj, akkor röviden foglaljuk össze a házastársunkkal, párunkkal vagy beszélgetőpartnerünkkel történt megbeszélés után, hogy miről is volt szó. Az ő szintjén, röviden, tömören, érthetően. Kérdezzünk vissza, van-e kérdése.
Ha kérdez, válaszoljunk!
Az ő szintjén, és lehetőleg őszintén.
Ha beszélgetünk előtte, ne körmönfontan, ne szavakat elharapva, ne fél szavakat használva, vagy elviccelve, esetleg káromkodva tegyük. Ne fogalmazzunk félreérthetően. Próbáljuk végiggondolni, hogy ami elhangzott, azt a gyermek nem értheti-e másképp. Ne feledjük, akkor is figyel és hall mindent, ha azt hisszük, hogy nem.
Hatalmas a különbség, ha csak hall valamit a gyerek és ismétli, de fogalma sincs az egész témáról vagy észrevehetően már többször felmerült otthon a dolog, mert határozott álláspontja van – amit valószínűleg a szájába adtak. Természetesen lehet véleménye és van is egy gyereknek, ám külső szemlélőként, beszélgetőtársként érezhető, hogy ez saját vagy külső nyomás miatt jött létre.
Előfordul, hogy véletlenül kiszalad a szánkon olyan, aminek nem kellett volna. Ha hibázunk, tévedünk, elhamarkodottan mondunk valamit, lássuk be, magyarázzuk meg egy további mondattal:
Nem jól fogalmaztam, úgy értettem, hogy…
Amennyiben nem értünk egyet párunk/beszélgetőpartnerünk kijelentésével, jelezzük! Mutassuk meg, hogy igenis lehet saját véleményünk! Lehet eltérő a másikétól és ezt el is mondhatjuk! Tegyük hozzá az elmondottak után jól hallhatóan, hogy:
Én ezt másképp gondolom, másként látom…
Szeretnénk kevesebb előítéletet magunk körül, ugyanakkor mi is azok vagyunk. Akaratlanul is. Pedig jól tudjuk, hogy az előítélet előítéletet szül.
A mi felelősségünk, hogy gyerekeink ne legyenek előítéletesek! Ne bántsák, hanem fogadják el és támogasssák egymást!
Fontos, hogy beszélgess a gyerekeddel!
Fontos, hogy vedd észre, ha valamit túl gyakran mond, legyen az bántó vagy árulkodó és mérd fel, mit tehetsz ellene!
Nézz körül a saját házad táján!
Kezdd magaddal! Félreérthetett valamit, amit te mondtál, és másképp adta tovább? Kimondtál valamit előtte, amit lehet, hogy te úgy gondoltál, ugyanakkor neki nem kellett volna hallania?
Beszéljétek meg!
Minden embernek van véleménye, fontos, hogy neki is legyen külön, saját véleménye. Amíg nincs tapasztalata egy-egy helyzetről, egy-egy emberrel kapcsolatban, addig ne ismételgesse, amit te mondtál. Nyugodtan szólj rá, állítsd le. Mondd el, neki, hogy:
Ez az én véleményem, attól még lehet, hogy nem így van.
Vedd észre az okokat, keresd a miértekre a válaszokat. Azt mondják, a gyermek tükör. Nos, ez valóban így van. Sose a gyereket hibáztassuk!
Ha zavar, amit látunk, akkor tennünk kell ellene.
A példát elsősorban mi, szülők mutatjuk.
Nekünk nem az a dolgunk, hogy másokat megfejtsünk, más gondját megoldjuk. Ha mindenki észrevenné, belátná, hogy vannak hibái, és ezek javításán dolgozna, ha jobban odafigyelne arra, mit és hogyan mond, ad tovább, sokkal kevesebb nézeteltérés lenne.
Legyünk tisztában saját magunkkal, érzéseinkkel, gondolatainkkal, tudjunk helyesen fogalmazni, jól kérdezni. Figyeljünk oda a másikra, arra is, aki szemben ül velünk, arra is, aki két lépésre van tőlünk és jó két fejjel alacsonyabb tőlünk.
Tanítsuk elfogadásra a gyermekünket, mutassunk neki példát azzal, hogy nem ki-, hanem megbeszéljük a dolgokat, közelítjük az álláspontjainkat. Mondjuk el, hogy mindig több út és több lehetőség van. Nem baj, ha nem vagyunk egyformák, nem baj, ha nem értünk egyet, de ne csak annyi legyen a végeredmény, hogy legyintünk és ráhagyjuk.
A tükörbe nézve lásd és fogadd el, aki vagy. Ha pedig van olyan, ami nagyon nem tetszik, akkor nincs más hátra, változtass rajta!
Változtass a saját hozzáállásodon!
Azért, hogy gyermeked ne a Mikulástól, hanem tőled kapja a legjobbat!
