Na jó ez talán túlzás, de talán jobb, ha tudod, hogy mire számíts.

Réka nem tudta….

“Elképesztő!!! Ez a pasi hihetetlen. Komolyan mondom, a fejembe
lát! Pontosan azt kérdezi, amit mondani szeretnék… ”
Ez volt az első meséje Zsoltról. Hát lássuk be, tudhatta volna…tudhattam volna!

De nem esett le egyikünknek sem. Jóképű, jó modorú, “kicsit” házas, de valahogy annyira NEM …annyira ott volt, annyira benne volt.

Ja, talán kicsit sok is volt néhol, de kinek nem EZ kell így elsőre?

…..és akkor 3 nap intenzív csetelés után:

(intenzív: értsd, gyakorlatilag azon kívül, hogy nem értek egymáshoz, mindenen túl voltak)

-Ok. Persze.Találkozzunk. Nagyon fura lesz, de azt hiszem most már tényleg látni szeretnélek.
-Tudod, hogy rajtam nem múlik. Ha tényleg szeretnéd, igyunk meg egy kávét.
-Hol? Van ilyen ….ilyen… tudod! Ilyen bevett helyed, ahol az ilyen “független” kávézásaidat intézed?
-Mi? Dehogy! Mondj bármit és ott leszek.
-Jó. Akkor a….aaaa….jajj, én ebben olyan béna vagyok. Mondj már egy kávézót!
-És ha valami nyugodtabb helyen találkoznánk?
-Úgy érted kínos lenne egymásnak esni egy kávézóban?
-Úgy
-De mi van, ha egyáltalán nem lesz kedvünk egymásnak esni. Azért az a bizonyos kémia dolog elég fontos hozzá. És ha nincs??
-Akkor mi van?
-Hááát, hogy hogy mi? Azért az elég kínos… hogy ott ülünk egy üres szobában, “hellósziaszevasz” és nem jön a villám…
-Miért lenne az? Beszélgetünk, megisszuk a kávét és elköszönünk.
-Viszünk kávét?! -hülye kérdés, de ennyi zavart pillanat után kellett valami fesztelenítő baromság.
-Akarod? Viszünk! Azt viszek, amit kérsz.

És persze még hosszú perceken át ment az évődés

…de végül valahogy úgy köszöntünk el, mintha a világ legtermészetesebb dolga az lenne, hogy holnapután egy titkos panzióban randizunk.
Annyira izgatott voltam, mint egy óvodás a kariszünet előtt. Ááá, a francokat. Fogalmam sincs, hogy voltam e valaha ennyire izgatott randi miatt. És azt sem tudom, hogy mi dobott fel benne ennyire. De tényleg! Mi a franc?
Mondjuk az elég menő volt, hogy megbeszéltük, hogy addig igyekszünk már nemnagyon “érintkezni”. Merthogy most már hagyjunk egy kis ki nem mondott izgit a személyes találkozóra.
Ami nagyon is célszerű volt lássuk be, mert már annyit csacsogtunk, és olyan fesztelenül, hogy félő volt, elfogynak a témák…. De akkor miért volt ekkora gombóc a gyomromban??

Telefon!

Csörög a telefon???? Teeeeelefooon???

Tényleg hív?! De mindjárt találkozunk! Nem hiszem el. Meg azt sem hiszem el, hogy nem hiszem el! 
Áááá, vedd már fel!!

-Szia! (és pont. Vajon mit akar? lemondja?!)
-Csókolom! (hulla nyugodtan…)  Hol vagy?
-Az Árpád hídon. A közepén. Miért?
-Hmmm….akkor előtted járok. (hála az égnek és basszus! …most hallom először a hangját! hhhhh)
-Tényleg? (csak könnyedén, hurrá) -Hol jársz? Vagyis merre mész ODA?
-Már elértem a Hungáriát.De, mondd, hogy merre tervezed, hogy mész, és akkor én is arra fogok és akkor egyszerre szívjuk meg, ha valahol bedugul.
-Ahhhhh……

Magabiztosan

De remegő gyomorral szálltam ki a kocsiból. Fogalmam sincs, hogy mosolygott e, de valamitől mégis teljesen természetes volt ez az egész.
Köszöntünk, beültünk az ő autójába és az egy utcával odébb lévő helyre hajtottunk. Kiszállt, bement, fizetett, visszajött értem és együtt bementünk.
Nem tudom, hogy hány mondat hangzott el és, hogy volt e bármelyiknek bármi értelme, de hogy életemben nem élveztem még férfi szájától így és ekkorát az biztos.

És itt egy újabb fura PONT.

Ugyanis ezen a délutánon semmi más nem történt. Érts egészen pontosan, hogy “SEMMI” más.

Ez mondjuk úgy tűnt az idők végezetéig tartott…..
Konkrétan fogalmam sem volt semmiről a végén. De a kezén és a száján kívül mással, egyáltalán nem érintett meg.
Őrületes volt.
Egy másodperc kontrollt nem engedett.
Néhány kósza ellenkezésem volt ugyan, de egyszerűen képtelenség volt ellenállni neki és képtelenség volt nem élvezni.
El sem tudom képzelni hányszor repültem a csúcson is túl és hányszor hittem, hogy nem lehet még jobb.
Na és hányszor hittem, hogy tényleg meghaltam….

Nem tudom mitől sikerült így rám hangolódnia

De úgy látszik megéri a sok beszélgetés. És most ár biztos, hogy oltári baromság, a “sok beszédnek, sok az alja” mondásnak.
Hacsak nem ez az alja, mert akkor nagyon is van…

Hogy az elején, a bugyim mitől esett le a földre azt nem tudom, de hogy nagyon sokáig nem került vissza rám, az biztos.

Napokig kerestem a helyem

Leginkább, mert ezt megelőzően sem a szűzies életemről voltam híres. Vagyis azt hittem, hogy azért nagyjából mindent tudok kezelni és a plafon nem fog már rám omlani csak úgy….
Azt hittem én vagyok az állandó ügyeletes, aki a meglepetést okozza…legalábbis eddig ez volt az élet rendje.
Nade most úgy tűnik új időszámítás kezdődött az életemben.

Persze ez lehetne egy tök szokványos sztori is, ha itt lenne a vége….. de az még nagyon messze van…valahol egy messzi-messzi galaxisban….

    Vélemény, hozzászólás?

    Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

    error

    Ha tetszett kövesd a többi oldalunkat is!

    YouTube
    YouTube
    Instagram

    A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

    A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

    Bezárás