Ha lemaradtál róla, a történet előzményeit itt olvashatod. Ákos összes eddigi történetét itt böngészheted végig.

Szia. Adrian vagyok. És…

Mennyire másképp tud telni az idő, amikor az ember várja, hogy megtörténjen valami! Nagy nehezen azért eltelt a nap, én pedig egyszerre már azon vettem észre magamat, hogy otthon a gépem előtt ülök és azt várom, hogy visszaigazoljon skype-on a rejtelmes srác, akinek a nevét még mindig nem tudtam. Aztán mikor unottan böngészgettem a neten, egyszerre felvillant a kis ikon, hogy valaki írt. Ő volt az! Aztán, ahogy ráköszöntünk egymásra, már hívott is.

– Szia – szóltam bele rekedten a mikrofonba

– Halihó – köszönt vissza. A hang számomra fontos. A tónus, a dinamika. És az ő hangja kellemesen mély volt, bár kicsit orrból beszélt, de nem zavaróan. Viszont, ahogy a arcában is, a beszédében is volt valami érdekes. Valahogy túl szabályosan alkotta a mondatokat. És mégis, néha nem teljesen odaillő szavakat használt.
– Hogy telt a napod? – kérdeztem.
– Eléggé kapkodósan. Kell írnunk egy beadandót egy futó jogi esettel kapcsolatban és nagyon sokszor össze kell ülnünk a többiekkel megtárgyaláshoz. Neked? – kérdezett vissza.
– Nem volt vészes. Ma végre kipakoltam az utolsó dobozomat is, így hivatalosan is beköltöztem – újságoltam büszkén.
– Na, az jó. De miért is kellett költöznöd ide?
– Mert az előző albérletemet a főbérlő fel akarja újítani és visszaköltözni. És nem fértem bele a látványtervbe – ekkor felnevettem hangosan. – Ami persze nem lett volna baj, ha nem egy hónappal előtte szól, ősz végén, akkor amikor az összes olcsóbb albérletet már elkapkodták.
– Hát, az gáz. De akkor végül csak sikerült találj egyet.

– Sikerült – nyugtáztam. – És emellett a jogi kar mellett mennyi szabadidőd marad? – váltottam témát

– Hát, nem sok. Őszintén, elég sokat tanulok. És néha sokat is kell utazzak. – tette hozzá kis gondolkodás után.
– Sokat utazol? És merre?
– Hát, azt ugye már írtam, hogy nem itt születtem – ekkor kicsit megköszörülte a torkát.
– Igen. De nem mondtad, hogy honnan – egészítettem ki.
– Nos, Romániába. Román vagyok.
– Mármint romániai magyar? – próbáltam kijavítani.
– Nem. Román.
– Wow. Ahhoz képest tök jól beszélsz magyarul. – válaszoltam meglepetten.
– Igen – kacagott fel. – Mert a környéken ahol felnőttem elég sok magyar élt és tudtuk, hogy majd itt akarok továbbtanulni. Így megtanultam.
– No, hát ez dicséretes, hogy ilyen öntudatos vagy. És nagyon jól beszéled a nyelvet.
– Haha, pedig néha komolyan majdnem románul szólalok meg, mikor valami nem jut eszembe.
– Az nem baj. Meg is taníthatsz pár kifejezésre – viccelődtem, félig komolyan gondolva.
– Oké-oké.
– És elárulod a neved?
– Igen. Adrian vagyok. És a tiéd?
– Én pedig Ákos. Üdvözletem. Tehát akkor sűrűn jársz haza Romániába? – faggattam tovább.
– Igen. És Pestre. Van ott is egy házunk. Apám ott él.
– Akkor ezek szerint a szüleid elváltak – állapítottam meg szomorúan.
– Nem, csak külön élnek. Anyám Romániában a régi házunkban, apám pedig itt Budapesten.

A fejemben ekkor egy erős, önálló srác képe jelent meg, aki nem elég, hogy a két szülője közt kell megosztania magát, de két ország közt is

Ráadásul mindemellett még helytállni az egyetemen is, mert őszintén, a jogi kar nem egyszerű. Úgy éreztem örülök, hogy egy ilyen emberrel beszélgetek. Úgy éreztem, engem biztosan szívósságra, kitartásra és megbecsülésre nevelt volna egy ilyen élet és nyilván őt is.

– Most is Pesten vagyok. – törte meg a pár másodperces csendet Adrian. – Csak apám most épp nincs itthon. Elment bevásárolni. A kertvárosi részben van egy kétszintes házunk, a budai oldalon.
– Hoppá! Az szép lehet. Gondolom nyaranta meg a medence mellett koktéloztok – próbáltam viccel leplezni a meglepettségemet.
– Haha,nem. Nem szoktunk koktélozni a medencében – jelentette ki kicsit hűvösen.
– Ööö, vagyis tényleg van medencétek?
– Persze – vágta rá, mintha mi sem lenne természetesebb. – De most mennem kell, megjött apám.
– Oké. Örültem, hogy beszéltünk.
– Én is. Még folytatjuk – azzal le is tette.

Még pár másodpercig a monitorra meredve ültem a gép előtt

Az imént kialakult kép mit sem halványult bennem, bár be kellett ismerjem magam előtt, hogy az elmúlt napok után egy kósza gondolat is kezdte befészkelni magát a fejembe. Ez a srác úgy néz ki, titkolja, hogy meleg. A hirtelen eltünedezések legalábbis erre engedtek következtetni.

Éjjeli találkozók

Az elkövetkező napok egyre mélyebb beszélgetéseket hoztak. Egy valamiben azonban többé-kevésbé megegyeztek: mindegyik hirtelen vége szakadt valami kifogással. De nem igazán foglalkoztam ezzel, mert a társalgásaink egyre jobb hangulatban teltek és tetszett, hogy szinte bármilyen témában el tudtunk merülni. Persze egyre inkább izgatott, hogy élőben is láthassam végre Adriant, ám ismerkedésünk első hetében erre nem sok esély mutatkozott. Így maradtak egyelőre a hosszabb-rövidebb skype videóbeszélgetések. Ám, ahogy eltelt az első hétvége és megint szóba akartam hozni a randit, Adrian egyszerre beelőzött és kijelentette, hogy visszatért Pestről és mi lenne ha találkoznánk? Örömmel beszéltem meg vele a kedd délutánt és egy közeli téren végre randiztunk.

Én kicsivel hamarabb érkeztem, ő egy-két percet késett

Mobillal a fülén robogott be, fekete szövetkabátban és a másik kezében aktatáskával. Picivel magasabb és vékonyabb volt, mint elképzeltem. Hosszú, felfelé és oldalra állított szőkésbarna haján megcsillant az erőtlen téli napfény. Láttam skype-on előtte frissen mosva is a haját; olyankor büszkén mutatta, hogy előre húzva már majdnem az orra végéig ért. De így beállítva nagyon dögösen állt. Épp valamelyik csoporttársával beszélgethetett egy tárgyalásról, majd mellém lépve pár mondat után végre letette a telefont és felém nyújtotta a kezét.

– Szia. Megyünk? – kérdezte és már kezet is ráztunk.
– Szia. Persze. De merre induljunk?
– Nem tudom. Sétáljunk kicsit a parton – majd körbenézett és el is indult. – Bocsánat, hogy így telefonozva léptem hozzád – fordult felém. – Csoporttársaim egy tárgyalásra mennek és volt pár kérdésük az esettel.
– Ugyan már. Nem probléma – vágtam rá. – Mikor értél vissza Pestről?
– Tegnap este. De találkoztam is rögtön a többiekkel, mert meg kellett beszéljünk egy ügyet. Ma reggel meg előadásra mentem, úgyhogy jó hulla vagyok.

Közben határozott léptekkel haladtunk úticélunk felé és csak mesélt és mesélt

Azaz inkább csak eltökélten gyalogoltunk, mert nem volt határozott cél. Mégis az volt a különös érzésem, mintha mindjárt megérkeznénk oda, ahová sietünk. Néha oldalra néztem Adrianra, hogy megfigyeljem a vonásait, de ilyenkor szinte rögtön elkapta a pillantásomat és idegesen megkérdezte: Mi az? Aztán pedig zavart mosollyal elfordította arcát. Ezeket a pillanatokat leszámítva szimpatikus volt látszólagos magabiztossága ahogy céltudatosan lépdelt mellettem, ahogy érezhetően irányította a beszélgetést. Bár egészen sok szakmai dologról mesélt nekem és ezt randira kicsit száraznak éreztem, dehát az első találkozás drukkjának tudtam be. Zavarónak mindenesetre nem volt zavaró.

– És mondd csak, mikor volt az előző kapcsolatod? – próbáltam témát váltani, kihasználva egy félpercnyi csöndet.
– Nos, talán két hónapja – kezdte egy kis gondolkodás után. – Egy pesti srác volt, de nem is tartott sokáig. Nem igazán gondolta komolyan és ez gyorsan ki is derült, de nem vagyok szomorú emiatt. Nem tartott sokáig – zárta le távolba révedő tekintettel, két hosszú lépés közt. – És neked?
– Ez vicces, mert kb. két hónapja nekem is. Milyen érdekes véletlenek vannak – méláztam el egy kicsit.

 

Már vagy húsz perce sétáltunk és bár teljesen élveztem a randit, de kezdtem kényelmetlenül érezni magam, mert egyre jobban fáztam. Elvégre december volt

– Figyelj, nincs kedved beülni valahová? – néztem rá reménykedve.
– Nos – és ennél a szónál elgondolkodott kicsit, majd körbenézett mielőtt folytatta – inkább most nem, ha nem baj, mert hamarosan vissza kell menjek találkozni a többiekkel – ekkor megállt, majd a szemembe nézett és úgy éreztem, hogy kicsit vesztett a magabiztosságából, ebben a pillanatban, mintha megzavarta volna a kérdésem.
– Dehogy baj – vágtam rá, de sajnáltam volna, ha így hirtelen ér véget a randink, így folytattam:- Elsétálhatunk az egyetem felé és elkísérlek egy darabon, ha gondolod.
– Nos, nem az egyetemen találkozunk – ekkor még jobban kapkodta a tekintetét – hanem az egyikőjüknél a város másik végén. Villamossal megyek.
– Értem – válaszoltam lemondón, majd hosszú, néma és kissé kínos másodpercek következtek, ahogy álltunk ott egymással szemben, mire újból meg mertem törni a csendet. – Mindenesetre örültem, hogy találkoztunk.
– Én is! – vágta rá egyből.
– Fogunk még?
– Hát persze! Foglak keresni este – és lassan elkezdett lépdelni hátrafelé a villamos megálló irányába.
– Okés. Szia Adrian – kezdtem el én is hátrálni tétován.
– Szervusz – válaszolta, s még mielőtt sarkon fordult és elindult volna, még egyszer utoljára körbepillantott, mintha keresne valakit. Pár percig még figyeltem ahogy távolodik, aztán hazaindultam a lassan ereszkedő sötétségben.

 

Attól a naptól kezdve aztán minden este a programunkká vált, hogy cseteltünk, vagy videótelefonáltunk Skype-on

Szinte mindig azonos időben. A következő találkánk még váratott magára legalább egy hétig. Ám, mikor végül összejött, úgy tűnt, mintha már mindent tudtunk volna egymásról.
Egy hétfő este történt, mikor Adrian bedobta témának, hogy mi lenne, ha másnap este átmennék hozzá. Megennénk egy pizzát, megnéznénk egy filmet. Természetesen nagyon örültem az ötletnek és egyből igent mondtam. Másnap még a munkából is hamarabb eljöttem, csak hogy időben elkészülhessek. Tusolás, borotválkozás és ami a legfontosabb, ruhaválasztás! Alig végeztem mindennel, már el is jött az indulás ideje. Közben persze cseteltünk. Pláne, hogy akkor még a címét se tudtam, ahová mennem kellett volna. Csak akkor árulta el, amikor már szinte indulnom kellett. Egy belvárosi polgári házban bérelt egy kis lakást. Furcsa mód nap, mint nap jártam abban az utcában, munkába menet. Milyen kicsi a világ.

Odaértem, becsöngettem és közben a szívem a torkomban dobogott

– Halló – szólt bele nemsoká.
– Szia. Én vagyok. Ákos – válaszoltam kissé dideregve a hidegtől.
– Engedlek. Harmadik emelet – jött a kimért válasz és már berregett is a nagy, nehéz faajtó, közepén metszett üveg kazettákkal.
A kapun túllépve felkapcsolt a mozgásérzékelős világítás és egy nagy, ódon lépcsőház fogadott. A falakon domborművek, a korlátok gyönyörűen megmunkált kovácsolt vasból. Igényes ház, igényes belső udvar. Bevallom, kissé ámulva lépdeltem fel a lépcsőkön. A harmadikon már mosolyogva várt Adrian és invitált, hogy menjek utána a folyosón. Pár lépés után, egy fordulóban benyitott egy rozoga faajtón. Utána lépve egy másfajta ámulatba estem. Rögtön egy csöppnyi konyhába jutottunk, a mosogatóban egy halom piszkos edény. Majd balkéz felől következett a nappali. Régi, polgári bútorok stílusa keveredett a szétdobált ruhák, eldobált árcédulák, blokkok és por látványvilágával.
– Nyugodtan dobd le a kabátod valahová – szólalt meg, ahogy körbenézett a nappaliban – aztán gyere fel – azzal elindult a szoba végébe, ami egy folyosószerűségbe torkollott.
– Fel? – kérdeztem értetlenkedve, ahogy letettem a kabátom egy fotelre és felocsúdva az előbbi meglepődésből utána indultam.
– Igen. A galériára. Ott van a tévé – pillantott vissza rám és ahogy én is beléptem a másik szobába, megértettem. Ez egy jóval kisebb szoba volt, mint az előző, és jóval alacsonyabb is, a felsőrésznek hála. Adrian akkor már a szoba végén állt a falépcsőnél. Odaléptem mellé és elindultunk fel. Fenn a nappalihoz hasonló kép fogadott. Egy szétfeküdt ágy, összegyűrt ágynemű és a sarokban egy régi tévé.

Az Adrianról eddig kialakult képhez képest a mostani kontraszt jó pár kérdőjelet vetett fel bennem

A srác, akinek két otthona is van medencével és koktélokkal, aki jogi karra jár és rengeteget utazik mégis egy ilyen elhanyagolt lakásban él? Ez furcsa volt nekem. És mintha megérezte volna, hogy milyen gondolatok cikáznak bennem már egy ideje, megszólalt:
– Bocs a rendetlenségért – kezdte kissé rekedten, közben begubózott a sarokba, a paplan tetejére –, nem vagyok mostanában sűrűn itt. Sokat utazom – ennél az utolsó, elharapott félmondatnál már a párna csücskével játszott. Aztán hirtelen összerezdült és mellém ugrott – De válasszunk pizzát! – majd fülig érő szájjal a párna alól előhúzta a laptopját és pár másodperc múlva már egy pizzéria weboldalán válogattunk. Közben pedig csak beszélt és beszélt, sokszor a saját szavába vágva kezdett új mondatot. Meglepő volt ez a hirtelen jött nagy változás a viselkedésében, mert látszólag teljesen levetkőzte az ezt megelőző kommunikációink során tapasztalt távolságtartást. Most, mint egy megszelídült kiscica, szinte dorombolt, bújt és kacagva mesélt.

A köztünk feszülő vágy nem hagyta, hogy sokáig érintés nélkül hagyjuk a másikat – s míg vártuk a pizzát és látszólag néztünk valami műsort –

Először csak pár bátortalan simogatás, majd egyre szorosabban egymás derekára fonódó karok kuszaságában találtuk magunkat. Aztán már azt vettem észre, hogy ajka rátapadt az enyémre. A csókja puha volt, talán túlságosan is. De valamiért tetszett ez a fajta lágyság akkor. Vékony ujjai végig a mellkasomat gyúrták, majd lassan elindultak a pólóm alá. Nagyon lelkes volt és nagyon célratörő, s a pólóm után már a nadrágövem következett volna, amikor megszólalt a csengő. Mindketten nagyot sóhajtottunk, majd Adrian felpattant, felvette a pólóját – arra sem emlékeztem, hogy levette volna magáról – és lerohant a nappaliba. Pár perc múlva tért vissza, egyik kezében két pizzás dobozt egyensúlyozva, másikban pedig két dobozos üdítőt. Lehuppant mellém és mindketten falni kezdtünk. Talán mert éhesek voltunk, vagy mert talán a félbehagyott ölelkezés vágya hajtott minket, nem tudni. De szinte percek alatt elpusztítottuk a pizzánkat. Pár perc beszélgetés után aztán hirtelen megint az ajkát az ajkamon találtam, a kezét pedig a gatyámban. A dobozokat szinte félrerúgtuk, ahogy az ölembe ülve próbált csókolózás közben megszabadítani a ruháimtól. Erőfeszítéseinek hála hamarosan már egy szál farokban feküdtünk. Az övé a hasfalamnak feszülve, az enyém pedig a fenekének, ahogy továbbra is rajtam ült. Percekig csókolóztunk még így, kezünkkel közben folyamatosan simogatva, izgatva a másikat. Aztán Adrian gondolt egyet és mindenféle előjel nélkül megemelte a csípőjét és beleült a cerkámba. Mindketten felnyögtünk a kéjtől, majd amikor az pár másodpercnyi mozdulatlanság után alábbhagyott kissé, lassan elkezdett mozogni rajtam. Egészen lassan, de ütemesen. Majd kéjesen belemosolygott az arcomba két csók közt és finoman gyorsítani kezdett. Hosszú percek teltek el így, közben szorosan magunkhoz szorítva a másikat. Összefojt az idő, csak egymást éreztük. Csak az térített magamhoz, amikor azt láttam és éreztem, ahogy Adrian hangos nyögések közepette elmegy, majd pár másodperc múlva én sem bírtam tovább.

Ráborult a mellkasomra és egy ideig így lihegtünk egymás nyakába, izzadtan

– Lemegyünk tusolni? – kérdezte aztán, mikor kezdtünk magunkhoz térni.
– Naná – vágtam rá mosolyogva és úgy ahogy voltunk, meztelenül szinte lerohantunk a nappaliba, ahonnan a fürdőszoba nyílt.
A közös tusolás mindkettőnket felfrissített. Visszaheveredtünk a tévé elé a galériára. Nagyon jól éreztük magunkat így. Mintha sosem ért volna véget az a pár óra. Adrian egyszer az órájára nézett.

– Uh, mindjárt fél egy! – nyögött fel.
– Micsoda? – kérdeztem meglepetten, de tényleg ennyi volt az idő. Mivel nem beszéltünk mást, csak a filmezést, ezért nem is készültem ott alvásra. De Adrian ismét megérezhette a gondolataim, mert folytatta:
– Figyelj, nem akarlak megsérteni, de reggel korán az egyetemre kell menjek. Szóval nem lenne baj, ha most hazamennél?
– Dehogy. Én sem készültem úgy, hogy reggel innen mennék dolgozni – nyugtattam.

Némán lementünk a nappaliba, összeszedtem a kabátom, a konyhában pedig belebújtam a cipőmbe

– Lekísérlek – súgta a fülembe, ahogy a bejáratni ajtóban még átöleltük egymást. Kinn koromsötét fogadott, még lázasan nyomott egy csókot a számra, majd ahogy lépdeltünk lefelé a lépcsőkön, egyre alakult vissza a már megismert, kimért Adrianná. Az utcán aztán kizártam a biciklimet, felpattantam és még egy utolsót integetve hazaindultam az éjszakában.
4.4. Az igazság szilánkjai
Azután a randevúnk után, szinte kimondatlanul, de tudatosult bennünk, hogy márpedig mi most már járunk. Olyan egyszerűnek tűnt az egész. Szorosabbá vált a kapcsolatunk és hetek teltek el ebben a látszólagos harmóniában, az esti találkozóinkkal. Sosem bonyolítottuk túl a dolgokat. Az együttléteink mindig jókedvvel teltek. Mindig túláradóan bűbájos volt, mikor kettesben voltunk. Csak később kezdtem el észrevenni, hogy valami furcsa. Valami nagyon furcsa. És ez az idegen érzés, mint egy kis tüske a köröm alatt, egyre kevésbé hagyott nyugtot. Például ez is. Hogy folyton csak éjjel találkoztunk. Az első randink óta egyetlen egyszer sem találkoztunk nappal, akár hétköznap, akár hétvégén történt. Mindig csak este nyolc után tudtunk beszélgetni, vagy összefutni. Sőt, egyszer emlékszem, mikor az egyetemről jött hozzám, megbeszéltük, hogy félúton találkozunk. Sötét kisutcákon át bolyongtunk a fák árnyékában, meg-megállt néha és közben hátranézve folyton a távolt fürkészte. Mikor megkérdeztem mi a baj, csak annyit mondott zavartan: nem szeretné, ha csoporttársai meglátnák, hogy nem a többiekkel tanul.

Ahogy teltek a hetek kettesben, mindig egymás lakásában megbújva, egyre jobban nőtt az igényem aziránt, hogy ne csak magunk közt legyünk, hanem mozduljunk ki

Szerettem volna például bemutatni a barátaimnak is és persze a többiek is kezdtek heccelni azzal, hogy amikor meséltem Adrianról, akkor viccesen visszakérdeztek, hogy megint a kitalált barátomról beszélek e. Hahaha. Így legközelebb megemlítettem, hogy örülnék, ha megismerné a barátaim. De magam is megdöbbentem a reakcióján. Összerezzent a kérdés hallatán és rémülten a szemembe nézett. Felháborodottan kérdezte, hogy ezt mégis hogyan képzelem. Elmehetnénk inni, vagy vacsorázni a többiekkel, válaszoltam. Láttam rajta, hogy egészen feldúlt lett a témától és keresi a szavakat. Majd hangot adott abbéli véleményének, hogy továbbra sem érti, miért fontos ez. Mert hisz – folytatta – ez a kettőnk dolga, a mi kapcsolatunk és senkinek nincs köze hozzá. Elképedve ültem mellette és próbáltam valami rációt keresni a válaszában. De ésszerű magyarázat nem jutott eszembe. Így csak annyit tudtam kipréselni magamból megütődve, hogy rendben és elvetettem a témát.

Találkozóink ezután furcsa fordulatot vettek

Egyre inkább kezdtek nem találkozókká válni. Hol a sok tanulnivaló volt a magyarázat, hol az, hogy épp utaznia kellett. Egyszer emlékszem pont Pesten volt, de sikerült kikönyörögnöm egy találkozót, így megígérte, hogy hamarabb hazajön. Egy óra múlva már írt is, hogy megérkezett és találkozzunk félúton felém az utcán. Melegítőben volt, ami egyáltalán nem volt jellemző rá. Sietett és zavart volt. Vonattal jött – állította – és most van egy kis ideje sétálni, de aztán mennie is kell tanulni. Tettünk egy kört, váltottunk pár mondatot, de amilyen szélsebesen megjelent, olyan szélsebesen el is váltunk nemsokkal később. Ekkor már egy ideje világos volt, hogy valami, vagy valaki van emögött a bizarr viselkedés mögött. És bár még szerettem és vágytam rá, mégis belül mardosott a tudat, hogy megtéveszt és félrevezet. Hogy nem az, akinek mutatta magát. Így egyre inkább próbáltam a saját ámításai csapdájába csalni és ezzel önmagamon is sebeket ejteni. Ettől persze egyre inkább elmérgesedett a kapcsolatunk, bár egy ideig még próbáltam a hiszékenyt játszani. De akkor már napokig nem válaszolt, ha kérdeztem és sosem volt a városban. Emlékszem egy idő után már a telefonszáma is foglaltat jelzet folyamatosan. Ellopták – jött a válasz – de van új már, csak azt még nem tudja fejből. Éjjel keserűségemben megcsörgettem a régi számát lakótársam mobiljáról. Kicsörgött.

Végül egyik napról a másikra kijelentette, hogy elköltözik és az apjával épp most pakolják össze az albérletet

Vége volt akkor már rég. Kértem, szinte könyörögtem, hogy legalább élő szóban búcsúzzunk el egymástól. Hajthatatlan maradt, és félórára rá már úton is voltak Pest felé. Emlékeztem, hogy egyszer régen, még az elején az apja telefonjáról jelentkezett be és írt rám, mert az övé lemerült. Megvolt az a szám. Hát utolsó elkeseredettségemben megfenyegettem, hogy felhívom az apját ha nem találkozunk és nem adja vissza azt a pár cuccot, amit az albérletében hagytam. Úgy látszik ez hatott, mert belement. És lám, bár úton voltak Pest felé, negyedóra múlva már írt is, hogy a munkahelyemnél van. Már messziről gyalog jött. Nem nézett a szemembe. Kezében egy szatyor, benne a cuccaim. A közös létünk maradványai. Megsemmisült vicsorral az arcán nyújtotta át. Ott állt szerencsétlenül, hazugságaitól lemeztelenítve. Átfutott az agyamon, hogy megkérdem, miért. Mi értelme volt. De több szót már nem tudtam volna elviselni tőle. Hátat fordítottam és eltűnt az életemből örökre.